vissza a főoldalra

 2016.03.25. 

Ezernyelvű, egyszívű brigád

Az ezernyelvű, egyszívű (vagy inkább szívtelen) brigád honi tagjai a libertáriánusok saját énközpontúságuk szerint a haladó szelleműek, a magyar érdek ellen bármikor és bárkivel készek összeállni. Amikor a német nemzetiszocializmus nyögette Európa országait, akkor velük kollaboráltak, amikor ruszki csizma taposott rajtunk, annak nyalták a talpát, most mikor az Egyesült Államok hatalmi arroganciájának alárendeltjeként elképzelt Európai Egyesült Államok akaratát akarják ránk erőltetni, ők a demokrácia és a szabadság szavakat szöszögve-pöszögve, állnak az erőszaktevők pártjára. Hát nem bámulatos?

És ugyancsak bámulatos az a mély hallgatás, mely az Udo Ulfkotte könyvéhez hasonló műveket övezi mindmáig. Megdöbbentő ez a csend: nem perelnek, nem fenyegetnek, csak hallgatnak. Pedig minden történetet pontos nevekkel írtam meg, megmondtam, hogy melyik szerkesztőségnél mi történt. Megneveztem több olyan cikkemet is, amit a Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében a német szövetségi hírszerzés, a BND munkatársai írtak az irodámban, ahol 17 éven át volt asztalom. Ezek a cikkek utána az én nevem alatt jelentek meg az újságban. A könyvhöz több mint 550 hivatkozást mellékeltem, amelyek az interneten is elérhetők. Minden részletet megadtam, amivel a manipulált cikkeket azonosítani lehet, leírtam, hogy a titkosszolgálatnak melyik ága mit kért tőlem, mennyit fizetett érte, mit kaptam a külföldi útjaim során. Leírtam az újságírók nevét, akik szintén ilyen szolgálatokat vállaltak. Köztük többen nagy megbecsülésnek örvendő személyek, akiket – hozzám hasonlóan – milliárdosok vagy a német hírszerzés fizetett. Megértem, hogy a kollégáim zavarban vannak, mert nem másokra kezdtem el mutogatni, hanem először magamról mondtam el, hogy mit tettem. Azt is leírtam, hogy ezt mennyire szégyellem. Megneveztem azokat a milliárdosokat és titkosszolgálatokat, akik fizettek nekem, mint például az ománi szultán, Kábúsz bin Szaid és a szaúdi uralkodóház is. Aranyórákat, luxusajándékokat kaptam rendszeresen. Bármilyen luxusútra elmehettem, cserébe azért, hogy pozitív cikkeket írok különböző közel-keleti országokról és uralkodóikról. Csak azután foglalkoztam a kollégáimmal, miután mindezt leírtam magamról. Mindent tudtunk egymásról, hiszen együtt ültünk a repülőgépen az első osztályon vagy hajóztunk a luxusjachtokon. Ismertük egymás fedősztoriját, ami kifelé szólt az újságolvasóknak, rádióhallgatóknak vagy tévénézőknek. Tudtuk, hogy mit kértek tőlünk az egyik vagy másik konferencián.

Mondja, sőt kürtöli világgá a szerző a sajtómunkások aljasságát, miközben hozzáteszi, megérti a hallgatásukat, zavarban vannak. Nos ebben téved Ulfkotte, nincsenek zavarban, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. A köreikben bevett gyakorlat, megbuktatják magukat, ha kell, és maradnak. Elég vastag a bőrük, dolgoznak tovább, aranytollal tüntetgetik ki egymást, teljesítik a megbízást. Megfizetik őket. Mikor miért.

A problémáról egész köteteket lehet írni. Mint ahogy azt megtette Udo Ulfkotte előtt már Nick Davies, a Guardian újságírója is. Csak az nem lett lefordítva magyarra. Pont arról szól az ő könyve is, hogyan torzítja el a valóságot a média, hogyan terjeszti a hazugságokat. Meg arról, hogy kik látják el a hazug közleményekkel a szerkesztőségeket és hírügynökségeket. Nem titkolja, hogy ezek spekulánsok, milliárdosok, olyanok, akik a „progresszív” politikusok kampányát finanszírozzák, hogy azután az ily módon szolgálatukba állt politikus és kormány és a titkosszolgálatok is, mint például a CIA vagy az összes többi titkosszolgálat vice versa, űzzék háborítatlanul kedves tevékenységüket, a lejáratást, a megbélyegzést, az ellehetetlenítést. Mikor már jól befeketítették a kijelölt áldozatot, a hamis objektivitás érdekében megszólaltatják, persze mondandójába folyvást belepofázva, minden szavát megkérdőjelezve, a vele szemben felhozott vádakat százszor és ezerszer elismételve, a nézőre véletlenül sem rábízva annak kiderítését, kinek van igaza. (Éppen e tények ismeretében csodálkozom el a kormány politikusain, politológusain, elemzőin, nemzeti érzelmű újságíróin, amikor oly készségesen mennek be az ATV stúdiójába és állnak akár Kálmán Olga, akár valamilyen Egon és Mészáros Antónia rendelkezésére, kvaterkáznak Csuhaj Ildikóval és pertuznak Fialával.).

Nem tudják talán, hogy éppen jó indulatuk az, amit könnyedén ki lehet használni a sajtó, és azon keresztül a közvélemény befolyásolására? Nick Davies könyvében példaként hozza fel a soha nem létezett iraki tömegpusztító fegyverekről szóló hazugságokat, amit a sajtó kérdések nélkül lenyelt, és továbbadott az olvasóknak, elérve, hogy a közvélemény egy (hülyébb) része támogassa a 2003-as iraki inváziót.

Orbán Viktor kérlelhetetlen ellenségei most a konzervatívnak tudott lapban éppen egy Die Welt-cikkben teljesítik pofátlanul küldetésüket: Miért Európa jobboldali populistái az új kommunisták című cikkükben arról íratnak ótvaros hazugságokat, hogy a politikai mellett gazdasági veszélyt is jelentenek a populista pártok, amelyek újabb válságba taszítják az európai gazdaságot. Véletlenül sem az amerikai Lehman and Brothers vagy a kettős állampolgár Fekete János, esetleg az aranytartalékainkat elkótyavetyélő Surányi György, sem a nemzetgazdaságokat és a nemzeti valutákat shortolással bedönteni akaró spekuláns, Soros, vagy a többi cégéres. Óh dehogy.

Erre a nevetséges bűnlistára Marine Le Pen (Franciaország), Geert Wilders (Hollandia) mellé odabiggyesztették Orbán Viktor nevét. A Die Welt szerint az „új jobboldali pártok” antikapitalisták és antiglobalisták, ezek éppen azon értékek, amelyek korábban a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártokra voltak jellemzőek. Magyarországon és Lengyelországban ezek a politikai erők kormányra is kerültek.

Utóbbi két államban a Welt szerint már élesben megy a kapitalizmuskritika. A lapban rámutatnak, hogy a populista jobboldal lépései azért okozhatnak válságot, mert vezetőik arra törekszenek, hogy az európai gazdasági integrációból visszavegyenek, ez viszont veszélyezteti Európa – és így persze Németország – további fejlődését. Feltűnő változás ezen politikai erők életében, hogy korábban legtöbbjük neoliberális nézeteket vallott.

A jobboldali populisták gazdasági programja csak abból áll, hogy a kisemberek védelmező erejeként lépjenek fel – jegyzik meg.

Na, mit szólnak? Orbán ellenáll a parancsnak, nem akarja elfogadni a kötelező betelepítést? Nemzeti értékekről beszél, sőt nemzeti érdekről? Na majd megnézheti magát. Nehéz bombázókat vetnek be ellene, rágalmazzák, meghurcolják a nevét, vád alatt ő maga a családja apraja és nagyja. Korrupcióóóóóó! – kiabálnak a régi tolvajok. Aztán kiderül, hogy az összes – uniós és nem uniós pályázati pénzekkel és közbeszerzéssel kapcsolatos – híresztelés hamis. Az összes kiírás kb. 1,7-4,3%-át nyerték a magyar közbeszerzéseken keresztül kifizetett összegekből a másik oldalnak nem tetsző magyar vállalkozók. A többit meg elvitték a multi óriáscégek, mert a nagyon igazságos és szociálisan érzékeny eubürokraták a pénzek kiírásánál ügyeltek arra, hogy a kohéziós pénzek ügyében is tudjuk hol a helyünk. Ráadásul 2013-at követően a kipellengérezett magyar cégek részesedése jelentősen csökkent. Ezek a számok az ellenséges, de a bíróságtól talán tartó „kutatók” adatai.

Nos, mi a baj a Die Welt szerint? A kritika. A kapitalizmuskritika. Tényleg ez veszélyeztetné Németország, sőt az egész EU fejlődését? Ne röhögtessenek már, cserepes a szám.

czyla