vissza a főoldalra

 2016.10.23. 

Märle Tamás : MAGYAR TESTVÉR

Egy nemzeti ünnep, ha pusztán tisztelgés, főhajtás lenne a hősök előtt, úgy nem sokat érne. Ahogy távolodunk az eseménytől, úgy veszne egyre inkább a múlt ködébe, mi is történt 1848-ban vagy éppen 1956-ban. Igazi értelmet akkor nyer az ünnep, ha minél jobban megismerjük hőseink tetteit, és életüket példaként állítjuk magunk és a jövő nemzedékei elé. Ez a cél vezetett minket, amikor az emlékév kapcsán meghirdettük mozgalmunkat márciusban: 1956 hősei a mi hőseink! Legyünk mindannyian büszkék rájuk! Hála Istennek olyan sokan csatlakoztak felhívásunkhoz, hogy ’56-os rovatunkba egész évben színvonalas anyagok érkeztek – és érkeznek a mai napig –, így a rovat kitart egészen az év végéig. Ezért döntöttünk úgy, hogy ezt a rengeteg értékes egyéni élményt és megközelítést egy kötetbe foglaljuk, és így tárjuk a nagyobb nyilvánosság elé.

Érdekfeszítő visszaemlékezéseknek most sem vagyunk híján, első ünnepi számunkban a szabadságharcosok közül olyan személyek álltak rendelkezésünkre, akik bár tevékeny részesei voltak a forradalmi eseményeknek, a közvélemény előtt eddig mégsem kaptak igazán figyelmet. Egy magas beosztású katona, egy biciklis futár és egy fotós, Hámori Vilmos, akinek egyik fényképét címlapunkon is láthatják. Ezenkívül hasábjainkon találnak egy eddig kevéssé ismert 2001-es interjút Pongrátz Gergellyel, néhány verset, valamint egy cikket egy történelemtanár kollégától, talán a legfontosabbról. Hogyan juttassuk el a fiatalokhoz ’56 üzenetét? Hogyan érjük el, hogy azt a szellemiséget magukénak érezzék?

A forradalom tisztaságától kezdve a vidékiek odaadásáig számtalan eseményét lehetne kiemelni a szabadságharc napjainak. 2016 őszén két részletet ragadnék meg. Az egyik az emberek tettvágya, a másik pedig az összetartás.

„A forradalomról leírtuk, megírtuk már többször is, hogy az 1848-as magyar szabadságharc feltámadása volt. Ez így igaz, kétségtelen. Más is kellett azonban az utcára tóduláshoz, a harcba bocsátkozáshoz és utána a szenvedések elviseléséhez, együtt az egészhez. Egy kis nyíltság, naiv vállalkozó kedv, egyenesség és valami az első világháborús bakanóták szomorú tisztaságából, életszeretetéből, de ugyanakkor szenvedésre, halálra készenlétéből. A magyarság a század közepén s közvetlenül a háború után, a forradalom előtt és alatt még másféle, régibb szabású jellemmel bíró nép volt, mint amilyenné 1956 leverése után vált. Nem ismertük még a habozásnak és a mellébeszélésnek azt az ötvözetét, amely ma áthatja életünket” – írta egy szabadságharcos. Név szerint Csurka István, lapunk alapítója.

Napjainkban szinte nyoma sincs az önfeláldozásnak és az odaadásnak. A többségnek fáradságot okoz öt perc séta, hogy leadja szavazatát. Ma rengetegen sofőrök, biztonsági őrök vagy portások akarnak lenni, nehogy úgy keressenek pénzt, hogy egy kicsit is megerőltetik magukat. Mit mutat fel nekünk ezzel szemben 1956 népe? Arra biztatták egymást az emberek, hogy hétfőn, november 5-én mindenki álljon munkába, hogy megmutassák a világnak, itt nincs semmiféle polgárháború. Dolgozott bennük a tenni akarás, újjá akarták építeni az országot, amint kivívták a szabadságot.

Mindez példátlan, azóta sem tapasztalt összefogással párosult, az emberek magyar testvérnek szólították egymást. Harcolniuk kellett, szenvedtek és nélkülöztek, mégis boldogok voltak abban a két hétben. Ki fegyvert fogott, ki főzött, ki a családját vigyázta. Felejthetetlen egység volt, amelynek örömét a mai napig sugározzák a még köztünk élő ’56-osok.

Életútjuk ne csak egy kedves történet legyen számunkra, hanem iránytű a mindennapokban.