|
 2016.09.09.
Sanghaj egyik építésze felvidéki
magyar volt
“Az egyedüli
kirándulás másfajta terápiát nyújt, mint a csoportos. Ha barátokkal
vagy családdal van az ember, akkor alkalmazkodik a többiek
ritmusához, gondolatait alárendeli a társalgásnak. Egyedül
sokkal eredetibb az élmény. A gyaloglás felveszi annak a ritmusát,
ami az ember fejében lejátszódik. Még jobb, ha olyan helyen jársz,
ahol még soha nem voltál azelőtt. Távol a kedves helyek befolyásától
a gondolatok teljesen váratlanul pattannak ki a semmiből,
szabadon cikázhatnak gondok, ambíciók, aggodalmak és szerelmek
között. Kulcsfontosságú, múltbéli jelenetek hívatlanul újra
fókuszba kerülnek. Erős érzelmek futnak végig rajtad újból,
majd egyszerre csak anélkül, hogy észrevennéd, ott állsz a
világ tetején” (Pete McCarthy)
474 m magasságban,
Sanghajban, a világ tízedik legmagasabb épületének csúcsán.
Bámulsz magad elé. Az üvegpadlón keresztül nézed a mini méretű
autók és a mintegy 22 milliójával Kína legnépesebb városában
a hangyányi méretű alakok összeolvadását. Teljesen
kikapcsolod a külvilágot. Semmi sem érdekel. A néhány órás
jegyért sorban állás- Kínában vagyunk, ez normális- meghozta
gyümölcsét. Egyszeriben feltöltődsz. Energiával, pozitív érzéssel.
Majd szétcsattansz a boldogságtól. Ekkor tudatosul benned, min
is mész valójában keresztül. Mennyire szerencsés van, hogy
ebben a pillanatban itt lehetsz. „Carpe diem!” mondja a latin.
És igen, én ezt teszem. Majd hirtelen egy illető tört angollal
kizökkent az ábrándozásomból: „Picture with you. Okay?”
Mosolyogva nem utasítom vissza, már lassan hozzászokik az ember
ehhez. Fénykép a külföldiekkel minden szögből, pozitúrából
tömérdek mennyiségben jöhet nekik.
Az utazásért, világlátásért, felfedezésért mindig is
rajongtam. Állandóan hajtott a vágy valami újat meglátni. És
nem a Big Ben vagy a Szabadságszobor érdekelt. Azt mindenki
ismeri. Természetesen egyszer azokat is meg kell látogatni,
it’s a must, de valami olyat látni, olyanba belekóstolni- és
itt nem kizárólag a békacomb levesre vagy a sült skorpiókra
gondolok-, ami nem a top 10 úti célpont része, egy más világot
nyit meg előtted. Megváltozik a világszemléleted. Teljesen új
emberként térsz haza, mintha kicseréltek volna. Egyedül
felfedezni egy ismeretlen országot, kultúrát önfejlesztő;
teljesen átíródnak az addigi prioritások. Már nem fog gondot
okozni a pár perces budapesti várakozási idő a metróra a
pekingi 15-20 perchez képest. Felcsillan a szemed, ha látsz egy
szabad helyet a tömegközlekedési eszközön. Nem szükséges erőszakosan
betuszkolnod magad a buszba, ahova látszólag már egy tű sem fér
be. Már nem leszel ideges, ha a szabadnapodon kora délelőtt
tudatják veled, hogy sajnos a napi 80 000 belépőjegy már
elkelt a Tiltott Városba, így kénytelen vagy másik napot választani
a Világörökség részét képező ősi komplexum meglátogatására,
vagy épp teljes nyugodtsággal lépsz az utcára- védőmaszk nélkül-
ha az okostelefonod levegőminőségét mérő applikációján
„csak” az Érzékenyek számára egészségtelen, nem pedig a
Hazárd jelzés mutatkozik. És az itthon természetesnek tűnő
fehér bárányfelhős kék égre is annyiszor rácsodálkozol,
mintha egy teljesen ismeretlen dologgal szembesülnél. Az élet
lassan megtanít értékelni mindened, amid van.
2015 júliusát írunk. A sikeres állásinterjú után alig
egy hónap áll a rendelkezésemre, hogy minden szükséges dolgot
(vízum, repülőjegy, biztosítások) elrendezzek és repülhessek
Kína fővárosába fél éves gyakornoki munkára.
Az AIESEC nemzetközi szervezet nyújtotta előzőleges lenyűgöző
külföldi önkéntes munka után ismét úgy döntöttem, hogy
megpályázok ezen keresztül egy gyakornoki állást is. Hosszú
keresgélés után minden bizonnyal a legpompásabb ajánlatot
tudhattam magaménak. Az − időközben a világ legnagyobb
szállodaláncává váló − Marriott márkához tartozó ötcsillagos
Renaissance szállodában kaptam munkalehetőséget mint
gasztromenedzser. Mind a munkakör, mind a szálloda által nyújtott
kedvezmények leírhatatlan élmények egy pályakezdő számára.
Köztudott, hogy a külföldiekkel Kínában megkülönböztetett
módon bánnak, pozitív értelemben, így a huszonhét emeletes
szálloda ötödik emeleti folyosóján egy kétágyas, üvegfalú,
márványozott fürdőszobás, légkondicionált lakosztályban
laktunk egy orosz lánnyal, Kseniával. Amikor a portás fiú
legelőször kinyitotta nekem a szoba ajtaját, nem hittem a
szememnek. Egyszerűen bámulatos volt. Ehhez társult a napi
szobaszerviz, valamint a wellness részleg, a fitneszterem korlátlan
használata. A heti két szabadnapunkon pedig vendégként
kezeltek bennünket, ami az jelentette, hogy használhattuk a szálloda
bármely a szálloda vendégei számára fenntartott helyiségét,
igénybe vehettük a büféreggelit/büfévacsorát, valamint korlátolt
ételfogyasztás a szálloda három éttermében is biztosítva
volt számunkra, ahol az olasz étteremtől a helyi specialitásokig
mindenben bővelkedtünk. De ezen rengetek kiváltságért természetesen
mi is a maximumot hoztuk ki magunkból. Gasztromenedzserként a szálloda
két éttermében és bárjában dolgoztam. Főként a külföldi
vendégekért voltam felelős, mivel a helyi pincérek angol
nyelvtudása elég hiányos volt. Eseményszervezés, ételfesztiválok
lebonyolítása, a VIP társalgó irányítása, céges események
szervezése is része volt a munkakörömnek. Rengeteget tanultam,
fejlődtem a fél év alatt. Ez köszönhető két külföldi
mentoromnak is, Alexnek és Jurriennek, akik nagy figyelmet fordítottak
a személyes és szakmai fejlődésemre. Minden téren motiváltak,
így sikerült szert tennem Marriott kitüntetésekre, ezért választottak
ki a szállodán kívüli különböző eseményeken való részvételre
is, ahol szállodánkat gálaesteken vagy nagykövetségi vacsorákon
képviselhettem. Volt szerencsém nagykövetekkel, híres
filmproducerekkel napi szinten kapcsolatban lenni, de számomra a
legnagyobb meglepetést Pavel Nedved és Dominika Hantuchová
sportolókkal való személyes találkozás okozta. Milyen kicsi a
világ!
A munka mellett szakítottam időt a kínai kultúra, és a
nevezetességek felfedezésére is. Sőt, még kínaiul is
elkezdtem tanulni. Az igazat megvallva az írásjelek elsajátításában
nem jutottam túlságosan előre, a pinjin fonetikus átírás épp
elegendőnek tűnt.
Peking óriási város. Lakossága háromszorosa Szlovákiáénak.
Így a lehetőségek is határtalanok. A szálloda egyik vendégének
köszönhetően részt vehettem az akkor ott megrendezésre kerülő
atlétikai világbajnokságon, ahol tőlem csupán néhány karnyújtásnyira
futott Bolt. Volt szerencsém eljutni a felhőkarcolóiról ismert
modern Sanghajba. Ideutazásom előtt nevezetességek után böngésztem
a világhálón. A Wikipédia Sanghajról szóló oldalát olvasva
ennél a résznél kitágult a pupillám: Sanghaj egyik leghíresebb
építésze a szlovákiai magyar Hugyec László volt. Mi,
magyarok mindenhol képviseljük magunkat, ez nagy büszkeséggel
töltött el. Természetesen meglátogattam az általa tervezett
Park Hotelt, amely 1958-ig Kína legmagasabb épületének számított.
Ma a szállodában már csak egy kiállítási szoba őrzi a
magyar vonalat. További kirándulások alkalmával volt lehetőségem
körbejárni az agyaghadsereget Hszienben. Másodszorra sikerült
végre bejutnom a Tiltott városba. Jártam a Menny templomában,
a Nyári palotában, megmásztam a Kínai nagy falat, ültem a világ
egyetlen és egyben leggyorsabb maglevén (lebegő mágnes vasút),
melynek csúcssebessége 430 km/h. Megmártóztam többek között
a kínai meleg forrásokban, kóstoltam gusztustalan ízeltlábúakat,
meglátogattam a híres pandamacikat, megízleltem a hírhedt kínai
kacsát, ami az igazat megvallva isteni finom rizstésztába
csavart kacsahús zöldséggel, gyümölccsel és lágy szósszal
tálalva. Az egész izgalmát az adja, hogy a tekercseket te készíted
el saját magad.
A hat hónap alatt sikerült alaposan megismernem ezt a tőlünk
oly távol álló kultúrát. A kínai nép családcentrikus,
2015-ig az ország családonként csak egy gyerek születését támogatta.
Mélyen tisztelik az időseket. Türelmesek, nem rohannak, még akár
a lusta jelzővel is tudnám őket illetni, hiszen inkább beállnak
a mozgólépcsőre váró hosszú sor végére, minthogy a lépcsőt
vegyék igénybe. Öltözködési stílusuk nincs, minden jöhet
mindennel, továbbá elég hangosan, épphogy nem kiabálva
kommunikálnak. Egyik kezükben mindig telefon van, a másikban
pedig egy flakon tele fekete teával. Szeretik a karaokét, a csípős
ételeket. Az utcán gyakran találkozni rendőrökkel, szigorú
az ellenőrzés egy-egy emlékmű megtekintése előtt is. Viszont
nagyon vendégszeretőek és a külföldieket is megkülönböztetett
módon kezelik. Néha azt éreztették velem, több vagyok, mint
ők. Holott nem. A fényképek megszállottjai. Mindent dokumentálnak.
Így egy idő után az orosz barátnőmmel már teljesen
megszoktuk a vaku fényét, ugyanis gyakran kértek közös képet
velünk.
A Kínában eltöltött fél év rengeteget változtatott a
világról alkotott képemen. Az örök barátságoknak,
kapcsolatoknak köszönhetően már tudom, hogy létezik élet a
Facebook, Gmail, Google, Youtube (és még sorolhatnám az itt
betiltott internetes oldalakat) virtualitás helyett, hogy nem
minden a pénzről, divatról, fényűzésről szól. Bizony volt
lehetőségem olyan családokat is meglátogatni, akik alig pár négyzetméteren
osztoztak négyen, egy hálószobát használva szülő és
gyerek. És boldogok voltak. Az utolsó jüanjukat is képesek
lettek volna rám áldozni.
A hazajövetelem után majd fél év elteltével az élményeket
visszaidézve azon tűnődöm, hogy ez a hat hónap (de bármilyen
hosszabb külföldön tartózkodás) hogy megváltoztatja az
embert. Ha reggel kinézek az ablakomon és kék eget látok, látom
a szobámmal szemben virágzó gesztenyefákat, tudom, hogy nem
mindenki elé tárul tiszta, szennyezetlen levegő nap, mint nap.
Tiszta levegő, mily alapvető életfeltétel, és mi oly gyakran
természetesnek, szinte automatikusnak vesszük. Megtanultam, hogy
értékelnem kell mindent, amim van, hiszen a világon sokkal szerényebb
sorsú emberek is élnek, akik álmodoznak csupán az ilyen európai
életvitelről…
Nagy Annamária
A szerző felvétele
Megjelent a Szabad
Újság augusztus 10-i számában.
|
