vissza a főoldalra

 2017.02.03. 

Az istenhit a belső iránytű

Nem az alkotásaim, hanem az életem szól az örökkévalóságnak

Oláh Katalin Kinga szobrászművész Budapesten született. Egyetemi évei előtt a Ferenczy István Vizuális Körben, Somogyi Tamás szobrászművésznél, valamint Kun Éva szobrász-, keramikusművész műhelyében szerzett szakmai ismereteket. 1997-ben felvették a Pécsi (akkor Janus Pannonius) Tudományegyetem Művészeti karának kísérleti jellegű szobrász osztályába. Itt három évet végzett Rétfalvi Sándor szobrászművész vezetésével. 2001-től a Magyar Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait Kő Pál szobrászművész osztályában, ahol 2004-ben szerzett szobrászművész diplomát. Kőfaragást, Pécsen Colin Foster szobrászművésztől, diploma után Király Lőrinc kőszobrásztól tanult. 2004-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE). 2000-ben is merkedett meg, és azóta működik együtt a zsámbéki premontreiekkel, 2009-től a Premontrei Világi Harmadrend tagjaként.

***

Oláh Katalin – a Kinga megkülönböztető és világi harmadrendi neve – műtermében megcsodálhattam a saját kezdeményezésére készített Tóth Árpád - és Weöres Sándor domborműveket – utóbbi később Csöngére került. Tokajba Kazinczy Ferenc-, Mikes Kelemen és Weöres Sándor-reliefet, Agárdra, a Gárdonyi Emlékházra pedig Kodolányi János-portrédomborművet mintázott. S ott van a polcon három életnagyságú egyetemi munkájának makettje, a diplomamunkái és egy korábbi, melyet Évának nevezett el. Lehet, elfogult vagyok, de a bronzból készült Jézusfej portré reliefje ragadott meg leginkább, amit a torinói lepel alapján mintázott meg. A művész elmondta, ezt nem felkérésre készítette, de ha van rá mód és kereslet, akkor illő helyre kerülhet. És ott vannak a tor-nászszobrok. Ennek alapja, hogy Katalin éveken keresztül szertornázott. Érdekli a sport, sokszor ránézésre meg tudja mondani, ki mit sportol. 2016-ban megkapta az Ezüstgerely-díjat a Szinkronúszókra, melyeket fotók és videók alapján készített. A Pillanatfelvételek sorozat – ha egyáltalán ennek lehet nevezni – pedig igencsak unikális a magyar képzőművészetben. A néhány centis figurákat úgy formázta meg, hogy a videoszalagot megállította egy-egy pillanatra. Ott van például a Szuplé gerendán, amelynek főanyaga az epoxigyanta, ami a hőre keményedő műgyanták közzé tartozik, kiváló mechanikai tulajdonságokkal és vegyi ellenállóképességgel bír. Művésznő azt is elárulta, hogy ezekből a picike szobrocskákból nagyobbakat szeretne készíteni, s most ezen (is) dolgozik. S ha belépünk a műterembe, ott látható a lapunkban már említett Nagy Gáspár-szobor gipszmintája.

 ***

 Január 7-én Budakeszin avatták fel a Nagy Gáspár-portrészobrot. Ki kérte fel erre a munkára?

 – Kiss Iván grafikusművész tavaly kora tavasszal hívott föl a budakeszi Jobb Kor Polgári Egyesület nevében, hogy szobrot szeretnének állítani a költő halálának tizedik évfordulójára. Előtte több művész neve is felvetődött, s engem mesterem, Kő Pál ajánlott. Nagyon örültem a felkérésnek. A szobrot tehát a Jobb Kor Polgári Egyesület állíttatta az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatásával. A pályázathoz természetesen rajzokat, terveket kellett készíteni.

 Gondolom, a helyszínt is meg kell határozni.

 – Valóban kinéztük a szobor helyét, de végül nem egészen oda került, mert a tér egyes elemeit át kellett volna helyezni. A Jobb Kor Polgári Egyesület tagjai megtalálták az ideális helyet. A pályázatot júliusban elbírálta és támogatta az emlékbizottság, de a papírmunkák szeptemberig elhúzódtak. Közben folyamatosan más munkákon dolgoztam. Július végén pedig nagy veszteség érte családunkat, mert visszaadta lelkét Teremtőjének édesapám, Oláh János Babérkoszorús és József Attila-díjas magyar író, költő. Nagyon nehezen tudtam újra munkához látni.

 Ilyen esetben fotókat vesz alapul?

 – Amikor elnyertük a pályázatot, és a végleges helyszínt meghatároztuk, akkor találkoztam Nagy Gáspár özvegyével is, aki kérésemre hozott nekem fotókat, mert az interneten találhatókat nem lehetett jól kinyomtatni. Tehát ezeket a fotókat beszkenneltem, de végül mindet átnéztem a munkához. Minél több képre volt szükségem, egyetlen kép alapján nem lehet szobrot csinálni, körbe kell forgatni a modellt.

 Az anyagot ön határozta meg?

 – Alapvetően kővel szeretek dolgozni, bár tudom, hogy ez egy lassú folyamat. Nagy Gáspár özvegye is azt kívánta, hogy kőből faragjam meg a szobrot. A süttői Kőszobrász Kft.-ből egyik kollégám kezdte el a faragást, és úgy kaptam meg az előszobrot, hogy 1-2 centire volt mindenhol az eredeti felszíntől. Bár valamelyest éreztette már a karaktert, de volt rajta még mit dolgoznom. Ha a kő súlyát nézzük, akkor kollégám legalább 80%-ot dolgozott, de az én munkám időben kétszerese volt. Egy-két centi lefaragása nem könnyű úgy, hogy a karakter és a mintázott forma pontosan, érzékenyen kibontakozzon. Kollégáim is azzal nyugtattak, hogy nem én vagyok lassú, hanem ez a munkafázis.

 A helyszínről is készített fotókat?

 – Igen, készítettem fotókat, majd az alapján kézi rajzzal több látványtervet. Tudom, mások ezt géppel készítik, de én szükségesnek tartom a kézi rajzot. Ha a számítógépen kicsinyítek, dolgozom, ollózom össze a tervet, akkor valójában nem én dolgozom, hanem a gép. Amikor magam rajzolom, akkor már az a munka része, már előre tanulom a szobrom. Ez fontos, mert mire a tényleges megvalósításhoz jut az ember mindig időszűkében van. A budakeszi egyesület csinált a pályázathoz fotó alapú látványterveket is egy sablonnal.

 A kő mennyire időtálló anyag?

 – A süttői mészkő Magyarországon a legidőtállóbb anyag. Ebből készültek el nemrég újonnan az Országház szobordíszei is.

 Egy köztéri szobor amellett, hogy mementó, találkozási hely is lehet?

– Előfordulhat, de esetünkben ez mellékes. Budakeszin és országszerte is nagyon szeretik Nagy Gáspárt és az ő költészetét. Tehát főleg azért keresik fel ezt a szobrot, mert a költőt ábrázolja. Igyekeztem, hogy portrém méltó legyen ehhez. Megfigyeltem, és nagyon örülök neki, hogy sokan mint szenvedélyes gyűjtők – itt nem a színesfémgyűjtőkre gondolok – szeretik felkeresni a szobrokat és lefényképezni, beszámolni róluk. Szoborlap.hu néven indult, most kozterkep.hu néven működik egy internetes oldal, ahova például fel tudják tölteni a megtalált szobrok adatait és fotóit. Ez bizonyítja, hogy sokan szeretik ezt a műfajt. Sőt specializálódnak is, egyesek Wass Albert-szobrokat gyűjtenek, eggyel találkoztam is ott Budakeszin a Wass Albert-szobornál, mások más témájúakat, most már lassan lehet Nagy Gáspár-szobrokat is.

 Több szobrot állítottak országszerte Nagy Gáspárnak?

 – Szombathelyen egy emléktáblát készített róla Kő Pál, s én most ezt a büsztöt. Többen visszajeleztek, hogy fel fogják keresni a munkám, s nem feltétlen miattam, hanem Nagy Gáspár miatt, mert szeretett osztálytársuk volt, vagy mert szeretik a verseit, vagy mert szerették az előadásait, a tartását.

 Szobrászok panaszkodnak, hogy a híradásokból kimarad a nevük. Mondják, minden művész hiú, csak éppen van, aki titkolja. Ön is hiú?

 – Dühös vagyok, ha megnézek egy szobrot, és nem írják mellé az alkotóját! Olyan, mintha egy verset úgy közölnének, hogy nem írják fölé a költő nevét. Engem kollégaként is érdekel, ki a szobrász, de azt gondolom, a nem szakmabeli néző is szeretné tudni. Hiú vagyok, de nem a mennyiségre, hanem hogy jó szobraim legyenek. Nem szégyellni szeretném a munkámat, hanem inkább büszkélkedni vele, dicsekedni viszont nem szeretnék. Fáj, ha nincs mód azt jól megvalósítani bizonytalanság vagy egyéb hiányok miatt, olyankor inkább nem is pályázok. Nem a szobrok mennyisége vagy a köbméter számít, bár rengeteg ötletem hajt engem is.

 1999 óta állnak köztereken szobrai. Sokszor vitatkozik a megrendelővel? Hiszen a két álláspont ütközhet.

 – Előfordul, hogy vitatkoznom kell, vannak izgulósabbak, aggályosabbak, esetleg irányítós karakterűek, és vannak nagyon türelmesek is köztük. Néha azt gondolom, hogy esetleg a megjelenésem bizonytalanít el egyeseket, mert kis termetű vékony nő vagyok, és nem szoktam magam zseniként bemutatni. De az ilyet ezzel együtt sem szoktam érteni, hisz ott van a rengeteg referenciám, amik alapján választanak. Nyilván a megbízó vállát is nagy teher nyomja, de biztos, hogy én is feszültebb vagyok ilyenkor, úgyhogy ez hozzá tartozik.

 Mennyire lehet érvényesülni nőként ebben a szakmában?

 – Ettől fiatalkoromban jobban féltem, mint most. Mára szinte el is felejtettem, lehet azért nem szembesülök ezzel mint problémával, mert nem azok keresnek meg, akik egy nőben nem bíznak. Összességében azt gondolom, mostanra ez már nem fajsúlyos probléma nálunk. Sokkal inkább diszkriminálnak valakit a gondolkodása, vagy világnézete alapján, mint a neme miatt, sajnos sokszor pont azok, akik a diszkrimináció ellen harcolnak. Ami hátrányunk mégis adódhat nekünk, nőknek, más szempontból meg előnyeink is kerülnek – jó értelemben vettekre gondolok –, s a férfiaknak ugyanígy megvannak a hendikepjeik és az előnyeik is. Ráadásul mindannyian versenyben vagyunk egy-egy pályázat elnyerésénél, férfiak, nők egyaránt. Inkább arra figyelek, hogy jól megcsináljak egy tervet, egy munkát. Ha nyer is valaki, még nem ugrálhat, nagy munka a megvalósítás, jól letárgyalni a feltételeket, aztán szükséges tartani hozzá magamat és másokat. Egy jobb munkáért sosem utasítok vissza egy korábban elvállalt, de kevesebbet fizető vagy kisebb presztízsű megbízást, viszont elmaradásaim sajnos vannak emiatt. Nem is értem azokat, akik úgy gondolják, hogy szinte az összes szobrot nekik kéne megcsinálni!? Idejük sincs erre.

 Művei főleg figurálisak?

 – Mindig is a figuralitás vonzott. Úgy gondoltam, ha csak a nonfiguratív, elvont dolgok jelentik a szobrászatot, akkor nem is akarok szobrász lenni. A pécsi egyetemen absztrakt feladatokat is meg kellett oldanom. A geometria – gondoljunk a kristályokra – vagy az organikus absztrakt – ide tartoznak a természet csodái, például a fák vagy egy krumpli –, már nem is elvontak, léteznek, és rendszerszerűek, míg az artikulálatlan, úgynevezett gesztusművészetet nem tudom értékelni. Régebben, mikor nagy szobrokat, oltárokat vagy épületszobrokat állítottak, azoknál is megfigyelhetünk absztrakt elemeket. De nem is kell messzire menni, mert Nagy Gáspár-szobrom posztamense például egy absztrakt plasztikai elem. Örülök, hogy Pécsen az absztrakcióval is foglalkozhattam, a szobrászati nyelvezetnek része, a megformálás alapja. A 20. században nőtte ki magát az önálló absztrakt művészet és rögtön szembe is került a figuralitással. Mostanra vagy oldódott ez a szembenállás, vagy csak nyakára jött az intermédia.

 Ezért jelentkezett át a Képzőművészeti Egyetemre?

 – Nem ez volt az oka. Talán könnyebb megérteni a folyamatot, ha elmondom, mi vezetett a képzőművészet felé, mert ez nem volt egyenes út. Ma azt mondanák, hogy hiperaktív voltam. Az állandó mozgásvágyat le kellett vezetnem, ezért sokáig szertornáztam, édesapám pedig dzsúdózni tanított. Először biológus szerettem volna lenni, mert szerettem az állatokat, a természetet, de nem sikerült a felvételim a kutató szakra, viszont felvettek a Kertészeti Egyetemre, de az sem igazán nyerte el a tetszésemet. Nem akartam művész lenni, mert abból elég sok van a családban, azt nem tudtam, hogy az országban is… Mivel korábban rajzoltam, kerámiáztam, ezért érettségi után az Illatos úti szakmunkásképzőt elvégeztem kerámiaformázóként. Párhuzamosan jártam az I. kerületi Ferenczy István Képzőművészeti Körbe, ahol a mintázás fortélyaira Somogyi Tamás tanított meg, emellett Kun Éva szobrász- és keramikusművész műhelyébe is eljárhattam, és ő is sokat foglalkozott velem. Majd azon gondolkodtam, hogy az Iparművészetire vagy a Képzőművészetire jelentkezzem. Megfigyeltem, hogy akik az Iparművészeti Egyetem kerámia szakán végeztek, később, ha a pályán maradtak, szinte mind szobrászattal foglalkoztak. Öcsémmel, aki szintén szobrászművész, együtt jártunk rajszakköre. Felvételizett a Képzőművészetire, én pedig nem akartam mindenáron követni őt. Somogyi Tamás szobrászművész javaslatára 1997-ben jelentkeztem Pécsre, ahol pár évvel korábban már elindították kísérleti jelleggel a pestihez hasonló képzőművészeti képzést, de akkor még ezt hivatalosan nem akkreditálták. Kellett is egy kis levegőváltozás, s tudtam, hogy Pécsett ugyanolyan jó mesterek tanítanak, mint Budapesten, így Bencsik István, Rétfalvi Sándor, Gál Tamás. Harmadéves voltam, mikor a szakot akkreditálták. Miután elnyerték az akkreditációt, visszaminősítettek minket rajz-vizuális nevelés tanári szakra. Mivel ott kreditrendszer volt, megtehettem, hogy a pedagógiai órákat elhalasztottam a műtermi munkák miatt. Ezután viszont csak az újonnan felvettek részesülhettek komoly művészképzésben, és ahhoz való lehetőségekben. Ez a mi évfolyamunkon tehát tovább nem volt, újra kellett felvételiznem az újonnan indult, akkreditált képzésbe, ha folytatni szerettem volna, amit elkezdtem. Amennyiben maradok, akkor pedig a maradék két évem a pedagógia pótlására és további órákra ment volna el. Gondolkodtam, majd jelentkeztem az akkreditált pécsi művészképzésre, az első évfolyamra, mert csak úgy engedték. Közben itthon összefutottam Tokodi Edina hajdani osztálytársammal, aki akkor már Pesten tanult. Azt tanácsolta, jelentkezzek át a Képzőművészeti Egyetemre, biztosan átvennének. Beadtam ide is a jelentkezésem, és negyedik évfolyamon folytathattam is tanulmányaimat. Tehát öt évig jártam egyetemre; hármat Pécsen, kettőt Budapesten – ahol diplomáztam. A gondolkodási időmben halasztottam egy évet, de bejártam a Képzőre Kiss Tibor festőművészhez anatómiát és rajzot tanulni.

 Még egyetemre járt, mikor elkészítette IV. Béla szent leányai című samott kisplasztikáját, ami Zsámbékon, a Premontrei Női Kanonokrend kápolnájában található. Ha már itt tartunk, Kertész László művészettörténésszel a tavalyi könyvhéten dedikálták az Éghez ragadt művészet című kismonográfiát, amit a szerző az ön művészetéről írt. Ez reklámnak tekinthető?

 – Nem szeretem ezt a kifejezést, de tény, hogy kollégáim többsége már huszonévesen, főleg NKA-s pályázati pénzből, albumokat ad ki magáról. Sokszor megkérdezték, hogyhogy nincs rólam kiadvány. Azt feleltem, elég lesz 40 éves koromban – s ez éppen ebben a korban meg is valósult. A pályázatoknál egyébként mindig kérnek portfóliót, így sokkal egyszerűbb ezt megoldani. Tehát valahol ez szakmai elvárás is, de nekem is megerősítés és persze reklám is.

 „Éghez ragadt…” A címből arra következtethetünk, hogy nagyon sok a szakrális tematikájú munkája?

 – Pontosabban az életem szakrális tematikájú, legalábbis próbálom olyanná tenni. Már hatévesen azon gondolkodtam, hogy miért születünk, ha meghalunk. Ezért kell lennie Istennek, aki a legfőbb támaszt jelenti. Így vált hitem belső iránytűvé. Sokszor arra gondolok, megfelelnek-e Istennek a terveim, s mit szól hozzá, hogy én mivel foglalkozom. De azt látom, mindig ad lehetőséget. Teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem az alkotásaim, hanem az életem szól az örökkévalóságnak. De nem csak az enyém, mindannyiunké.

 Miért döntött úgy, hogy a Premontrei Világi Harmadrend tagjai közé jelentkezzen?

 – Amikor 2000-ben megismertem Zsámbékon Ágnes nővéréket – Dr. Juhász Katalin Ágnes a Premontrei Női Kanonokrend általános elöljárója –, akkor már tudtam, hogy a szobrászat és kolostori lét nem egykönnyen összeegyeztethető. Viszont abban biztos voltam, hogy jelentkezem a harmadrendbe, amit 2009-ben indítottak újra. Akkor elkészítettem a világi harmadrendiek érméjét, s addigra elég sok más munkát is készítettem Zsámbékon.

 A Jóisten megteremtette világunkat, az embert. Az alkotás is teremtő tevékenység?

 – Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, valószínűleg ezért él az emberben az alkotó tevékenység vágya is. A művészet alapvetően szellemi tevékenység. A szobrászat viszont emellett erősen anyagi természetű is, nagy kihívás, egy olyan szellemi tevékenység, ami erős fizikai munkát is igényel.

 Melyik fázis a hosszabb?

 – A szobor elkészítése sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint a tervezés, illetve a kettő nem is egészen elválasztható. Ezt a munkát nem lehet napi 8 órában elvégezni, van, hogy napi 1-2 óra a tényleges alkotó munka, máskor akár napi 24 óra. A lényeg mindig az a pár óra, ami az igazi koncentrációról szól, de kell hozzá a többi is, nem lehet a kocsmában kivárni, azt a csodás pár órát. Ahogy Pató Róza szobrászművész mondja, a munka hozza meg az ihletet.

 A szobrokon kívül készít érmeket, kisplasztikákat, reliefeket, rajzokat, miniatűröket, sőt két mesekönyvet is illusztrált. Hogy képes ennyi mindennel foglalkozni?

 – Egyrészt ezek többnyire szobrászati műfajok, másrészt meg képzőművész vagyok tulajdonképpen. Nem szeretném a híres művészekhez hasonlítani magam, de Ferenczy Béni is illusztrált, Michelangelo freskózott is, mesterem Kő Pál, 1955-ben a jászszentandrási katolikus templomba stációképeket festett, máskor meg festők csinálnak szobrokat. Én is tudok festeni, bár a technikai részét még kéne tanulnom, de induláskor sokat festettem, akvarellel, akrillal, de még olajjal is a nagymamám portréját, de sose készültem festőnek. Mátyás öcsém is fest a szobrászat mellett, ő máig és komolyan gyakorolja. Én a Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelent két török mesekönyv, és korábban még édesanyám – Mezey Katalin Kossuth-djas író, költő – Holdének című verseskönyvénél tértem vissza a festéshez illusztráció formájában. Az éremművészethez Kő Pál által kerültem közel, ő indította el a Szegedi Éremvedrével az éremkurzust az egyetemen. Miniatűrökkel is szeretek foglalkozni – ide tartoznak a Szinkronúszók is –, ez az autonóm művészetem része. Életnagyságnál jóval nagyobb egész alakos szobrokat még nem készítettem, annak az a nehézsége, hogy állványozni kell. Életnagyságút, vagy annál kicsit nagyobbakat már többet. Az életnagyságúaknál elég, ha létrán vagy hokedlin állva mintázom vagy faragom meg a felső részeket.

 Mi kell ahhoz, hogy egy szobrász egyéniség legyen?

 – Sokszor mondták, még a családban is, hogy jókat alkotok, csak éppen olyan „katisokat”. Úgy vélem, akkor alakulhat ki az egyéni stílus, ha előtte elsajátítjuk a szakma alapjait. A pécsi egyetemen harmadéven már azt követelték, hogy mindenkinek legyen kiforrott stílusa, de legalábbis azon dolgozzon. Én viszont azt gondoltam, hogy azért járok egyetemre, hogy stúdiumokat végezzek. Így több konfliktusom volt, mert nem akartam se mesterkéltté, se senkinek az epigonjává válni. Ha az elődökhöz hasonló szobrokat készített valaki, azt elfogadták, de én felvettem a „szemellenzőt”, és csak mintáztam, a stúdiumaimhoz a Barcsay-albumokat is sokat tanulmányoztam, követtem.

 Részt vett külföldi tanulmányutakon?

 – A Budapest Galériánál pályáztam egy ideig, de nem nyertem, abban az időben – pályám elején – az absztrakt stílusban alkotókat jobban díjazták, és a nyelvtudásom sem az igazi. Ezért úgy döntöttem, önerőből megyek ki külföldre, főleg francia nyelvterületre – mert azt tanultam – és főleg ismerősök hívására. Ilyenkor gyalog bejártam a városokat, múzeumokat, templomokat, híres épületeteket néztem meg, sokat fotóztam és rajzoltam. Korábban pedig, a ’90-es évek elején Olaszországban – pl. Firenze, Ravenna, Velence, Róma –, Franciaországban, ahol nagybátyám él és Németországban is járt az egész család, mert édesanyám nagyon szeretett utazni. Az itáliai reneszánsz, a francia és a német gótika nagy hatással volt rám.

 Ezt a munkát, vagy nevezzük hivatásnak, állandóan tanulni kell?

 – Egyértelmű, és kéne iskoláznom is magam, de erre mostanában nincs időm. Egy hasonlattal élve: folyamatosan műtenem kell ahhoz, hogy sebész maradjak. Voltak vitáim is ezzel kapcsolatban; szerintem jó figurális műveket az tud csinálni, aki azt jól meg is tanulta, és folyamatosan gyakorolja. Hasonlatomhoz visszatérve, lehet, hogy valaki tanulta egyetemen a sebészetet, esetleg műtött is két évig ügyesen, de azóta már csak kutató munkát végez mondjuk – hát ilyen ember kése alá nem szívesen feküdnék.

 Hogyan lehet úgy jól, főleg figurálisan alkotni, hogy abból meg is lehessen élni?

 – Szülői támogatás nélkül eleinte nem sikerült volna megélnem. Később ösztöndíjakra kell, lehet pályázni. Csak olyan munkát szabad elvállalni, ahol van alkotói szabadság is és legalább, mint egy iparos, annyit kapjon az ember. Ez a minimum, a túlélésre való, de nehéz, mert ez nem iparos munka. Ha rövid a határidő, vagy nagyobb, komolyabb a munka akkor meg emberekkel kell együtt dolgoznom, az eszközöket is meg kell venni, javíttatni, a műhelyről, műteremről nem is beszélve. Egy szobor költségvetése soha nem a szobrász fizetése. Arra pedig nem is gondolok, hogy ebből a munkából milliomos leszek, vagy híresség, de minőségi, egyedi alkotásokra törekszem, olyanokra, amelyeket nem kell szégyellnem. Szeretem a hivatásom, nem bántam meg, hogy szobrász lettem, s addig folytatom a pályám, míg a Jóisten megengedi. A mai napig hálát adok az Úrnak, hogy ilyen szellemi közegben nőttünk föl testvéreimmel, s szüleim megtanítottak minket arra, hogy munka nélkül nem szabad létezni. Honlapomon is a munkával és hittel kapcsolatos idézet olvasható Az ember tragédiájából. Péter apostol mondja Ádámnak: „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, / Magadnak munka. Az egyén szabad / Érvényre hozni mind, mi benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”

Medveczky Attila