|
 2017.02.03.
A grafikus
szabadságeszméje
Serényi H. Zsigmond kiállítása a Budai Klub-Galériában
Serényi
H. Zsigmond nyolcvanévesen is fiatal, hiszen kamaratárlata jól
mutatja gondolkozásának, invenciózus képépítésének főbb
ismérveit. Nyugodtan mondhattam volna törvényeit is, mert
rendteremtő konstrukciói, a fegyelmezettség mindennél jobban
jellemzi a művész grafikáit. A bravúrral fölépített mértani
alakzatok csak látszólag, főképp a felületes szemlélőnek
tetszenek hűvös tértágítási (térberendezési) kísérletnek,
valójában feszített – távolról ama Fennvaló megfeszítettségét
is sugalló – táblák.
A
csend honol bennük, rejtve a szívkatedrális hangtalanul is
zajos tiktakolását. S mert nyughatatlan szellem közvetíti a látványt,
mint bensőben forrongó élményt, némelykor az ütközések
fegyelmezett zenéjében Bartók dodekafóniáját is hallani. A
szimmetrikus vagy aszimmetrikus építkezés elsőbben mégis a
harmóniára épít. Csak ritkán vannak megbontva a felületi rétegek,
ám amikor a lépcsőzetességben ott az egymásnak feszülő
alakzatok dinamikája, hihetetlenül erős – finoman robbanó
– az összkép.
Az
égtájkeresztet formázó fekete-fehér Centrumtérkép (2014),
az ugyancsak fekete-fehér Háromszögek és négyzetek (2014),
valamint a derékszögek erdeje közé szorított nyújtott
kereszt (Térrendszer – 2014) variációs mélységárkai példázzák
eme alkotásmód elevenségét.
A klasszikusnak
ismert geometrikus hagyomány (főképp Malevics fekete-fehérben
sokkoló, a színfájdalomban visszanyelt életszimfóniája), ha
szabad egyáltalán ilyet mondani, Serényi H. Zsigmondnál érzelmi
belső terekre fordul. Szemérmes magabiztosságában is öntörvényű.
Szinte kizárólag
a vonal – a hol sűrűsödő, hol ritkuló, az árnyékalakzatok
helyét kitöltő vagy épp olykor a szürke (mértanira szabott)
foltokat zengő húrként összekötő lénia – a főszereplő.
Ő lesz eme művek alfája és ómegája. Általa lélegzik az
architektúra, illuzórikusan kemény látványvilága révén a
hullámzást szinte – ettől megfogható a grafikus szabadságeszméje
– reliefként értékelhetjük.
Jóllehet a
domborzati sík enyhe plasztikája – kivételt képez a fönt
említett három grafika – nem engedi meg a mélységbeli hullámzásokat,
az életmű ezen szakaszában (értsd alatta a konstruktív létszemlélet
fölbukkanását) a lassan jogot nyerő színkontraszt ilyesféle
hatást kelt. Szó sincs arról, hogy a művész elhagyta volna álmodásának
(tisztaságának) terepét, a hófehér síkot, de késztetést érzett
arra, hogy az alapszín mellé egy hathatósan megnyilvánuló –
hangulatilag csendes összeütközést reveláló – színt állítson.
Az új korszak eme
új állomásának nem egy jellegzetes darabját –amelyeken a
fehér mellett a szürke dominál – már láthattuk a közelmúltbeli
tárlaton (Bartók32 Galéria). Oldódott volna ezzel az addig
uralkodó fehér hatékonysága? Aligha. Inkább feszültebbé vált
a Serényinél így vagy úgy mindig elegáns képszerkezet. Noha
az „összeütközéseknek”, bár látszik a tisztaságkereső
– az emberiség bűnét föloldó? – játék létalapja, nincs
(vagy nem nagyon van) megnevezhető oka, ha csak nem a szépségimádat,
a látványvilág mégis ezt tükrözi. Az egymással szembeforduló
„sárkányok” mint konstruktív alakzatok (Képarchitektúra),
és a négyzeten belüli átlók mint megannyi kitörést
szimbolizáló frontvonal (Térdiagonálisok) – mindkettő 2017
– elevenségét. De a 2013-as Térfragmentumok I–IV. a felülről
induló vertikális cikázásokkal – a meg-megszakadó kékesszürke
hol kinyitja, hol bezárja a teret – ugyancsak ezt az élményt
közvetítik.
Van-e eme bensőséges
varázslatoknak alapja? Bizony van. Némely összefüggések hangsúlyossá
való tétele. Például a 2014-es Térrendszer kemény labirintusában
fogva tartott kereszt drámájára egy friss nyitás, a Térirányok
(2017) sötét (kékesszürke) hátteréből fénnyel kirobbanó,
a fehér négyzet fehérjéből is kisütő Krisztus-szimbólum
felel.
Egyben azonosak a
művek. A motívumokon belüli vonalháló szívritmusa zenei élményeket
sejtet. Amelyet a kézműves munka – az akril alapra applikált
pamutfonalak rendezettsége, a zűrös élettel szembeni kotta –
tesz hatásossá. Ezeken a grafikának nevezett „olajfestményeken”
az időjáték a szerkezeten belül zajlik. Ahogy nyílik, ahogy
csukódik a Serényi H. Zsigmond által megkonstruált elegáns
„labirintus”, amelyben az ember csak a szépségnek lesz a
foglya, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá: a rögtől, hatalmi kényszertől
való szabadulás a kívánt (valaha, leginkább 1956-ban megélt)
szabadságélményt újrázza.
A mester megannyi
munkája, nem először mondjuk ki, briliáns mű. Végtelenül
magas színvonalon előadott – a csend robajló zakatolásába kötött
– önkifejező példázat. Mégsem a fönt említett műveken ámultunk,
megszoktuk a láttatás ilyesféle ökonomikus erejét, hanem az
új korszak legfrissebb hajtásán. A Salzburgi anziksz (2016) című,
a kamaratárlaton épp tíz művet fölölelő kollekción. Szinte
érzéki hatást kelt mindenik grafika. Sokadszorra
bebizonyosodott, hogy a pasztell lágysága nem idegen a konstruktív
szellemben papírra vitt „tájrajzolatoktól”.
Barcsay Jenő
konok következetességgel művelt mértani tája – a kiindulópontban
nincs semmiféle lekezelés – Serényi H. Zsigmondnál lelki húrokat
is rezegtetvén megszelídült. Bár Salzburg történelme, sziklába
vájt ajtóinak reneszánsz fensége, a városkép arculata, vörös
kockaköveivel és zöld parkjaival, ott landol eme különlegesen
furcsa „tájképeken”, de amit látunk, a sejtésnél
bizonyosabban, az lélekgyógyászatnak sem utolsó vallomásos szépségleltár.
Szakolczay Lajos
|
