|
 2017.02.10.
Aki bevezette a
tűzzománc-oktatást Felvidéken
Ha a magam világát meg tudom teremteni grafikai, festői, zománcozói
eszközökkel, akkor senkit sem kell utánoznom, és nem kell az
aktuális trendet követnem
Kopócs Tibor
grafikus-, festő- és zománcművész a felvidéki Nagykeszin
született 1937-ben. 1952–54 között a Pozsonyi Iparművészeti
Szakközépiskola grafikai szakán tanult, majd a Pozsonyi Magyar
Pedagógiai Gimnáziumban érettségizett 1957-ben. 1961–66 között
a Presovi (Sároseperjes) Pavol Jozef Safárik Bölcsészeti
Egyetem Képzőművészeti karán képzőművészet–történelem
szakon szerzett diplomát. (Tanárai: Tibor Gál grafikusművész,
Jozef Bendík és Eugen Lehotsky festőművészek). 1986-ban
ugyanitt államvizsgázott; művészettörténetből és esztétikából
doktorált (PhDr.). 1966–1968 között Pozsonyban az Új Ifjúság
című hetilapnál – műszaki szerkesztő, tipográfus –, majd
1968–1974 között Pozsonyban a Madách Könyv- és Lapkiadónál
– illusztrátor és műszaki szerkesztő – dolgozott. Számos
könyvet tervezett és illusztrált. 1974–1985 között Komáromban
a Magyar Területi Színház (ma: Jókai Színház) díszlet- és
jelmeztervezője, majd műszaki vezetője volt. 1985–1993 között
szabadfoglalkozású alkotóművészként dolgozott. 1993-tól a gútai
Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolán rajzot tanított,
majd miután a Szlovák Iskolaügyi Minisztériumtól megszerezték
a tűzzománc oktatásának engedélyét – kidolgozta a módszertanát
elméleti és gyakorlati oktatásra – tűzzománcot tanított, később
(1995–96) igazgatója volt az intézménynek. 1997-től (nyugdíjba
vonulása) szabadfoglalkozású alkotóművészként dolgozik;
grafikával, festészettel, alkalomszerűen tűzzománccal
foglalkozik, és rendszeresen szerkeszti az Atelier művészeti
folyóiratot (immár 20 éve, negyedéves megjelenéssel). 1974-től
tagja a Szlovák Képzőművészek Szövetségének. 1990-ben alapító
tagja a Csehszlovákiai, majd (1993) a Szlovákiai Magyar Képzőművészek
Társaságának, 1998–2002 között pedig elnöke. 1995-ben alapító
tagja a Komáromi Képzőművészek ’95 csoportjának, majd
2003-ban alapítója (és elnöke) a K.ART.E – Komáromi Alkotóművészek
Egyesületének. 2014-ben ismét megválasztották a Szlovákiai
Magyar Képzőművészek Társasága elnökének, amelyet Magyar
Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete néven megújított és
újraszervezett.
A zománcművészettel
1987-ben ismerkedett meg a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti
Alkotótelepen, melynek az óta is rendszeres résztvevője.
1998-tól az Atelier művészeti folyóirat társalapítója és főszerkesztője.
1974-től Révkomáromban
él és alkot.
Díjak: Szlovák Köztársaság
Ezüstplakettje (2002); Posonium Művészeti Díj és Életmű-díj
(2005)
Válogatott egyéni
kiállítások: Erdélyi Ház, Sopron (2000); Kortárs Magyar Galéria,
Dunaszerdahely (Szlovákia, 2002); Magyar Kulturális Központ, Prága
(Csehország, 2002); Limes Galéria, Révkomárom (Szlovákia,
2005); Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Galériája, Győr
(2007), Limes Galéria, Révkomárom (Jubileumi kiállítás,
2012).
Válogatott
csoportos kiállítások: A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep
30 éve, 1975–2004, Kecskeméti Képtár (2004); TMT 2005. évi
országos kiállítása, Budapest, Pesterzsébeti Múzeum, Gaál
Imre Galéria (2005); Szlovákiai magyar könyvillusztráció
1990–2005, Szlovák Intézet, Budapest (2006); Zene a képzőművészetben
– Mozart és Bartók emlékezete, Csemadok Galéria, Komárom
(Szlovákia, 2006); TMT 10 éves jubileumi kiállítása, Nyíregyháza,
Városi Galéria (2007).
Válogatott
szakirodalom: ifj. Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet
– Ungarische Emailkunst der Gegenwart – L’Emaille rie
hongroise contemporaine. Kiállítás a kecskeméti Cifrapalotában,
1998. III. 21.–IV. 26.; Tanulmány-katalógus. Kecskemét, 1998;
Lóska Lajos: Kopócs Tibor. In: Atelier, I, 1998/1.; Kopócs
Tibor – Kreáció: illusztráció, grafika, tűzzománc, festmények.
Katalógus. Szöveg: Eva Dénesová. Tatabánya, 2002; ifj. Gyergyádesz
László: Kortárs magyar zománcművészet. In: Atelier, V,
2002/3.; Zománcművészeti Almanach 1975–2003. A Bács-Kiskun
Megyei Önkormányzat Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepeinek
és Alkotóműhelyének munkássága 1975–2003. Szerk.: Gyergyádesz
László és Pap Gábor, Kecskemét, 2003.
Filozófiai érdeklődésű alkotónak nevezték 70. születésnapján.
Egyetért ezzel a megfogalmazással?
– Kissé meglepett, amikor rám ragasztották ezt a „bélyeget”,
mert sosem skatulyázom be magam, és nem is határozom meg konkrétan,
hogy milyen irányban induljak el alkotásaimmal. Ha egy tanult művészettörténész
úgy látta, hogy képzőművészeti munkáim filozófiai, bölcseleti
elemeket tartalmaznak, az az ő szubjektív megítélése. Én
ezen nem szoktam sokat füstölögni, sem elmélkedni. Ahogy
lelkem mélyéből és az anyagból születnek az igények valamiféle
tevékenységre, tehát kreációra, alkotásra – akár grafikára,
festészetre, tűzzománcra, illusztrációra, könyvszerkesztésre
–, az anyagban rejlő lehetőségek függvényében dolgozom.
Tehát ösztönösen állok neki azoknak a feladatoknak, melyek
belsőmből törnek napvilágra. Persze a munkáimba bele lehet értelmezni,
magyarázni olyan dolgokat is, hogy azok megközelítik a bölcseleti
megfogalmazást. Az, hogy ki mit lát bele alkotásaimba, milyen
sztorit vél bennük felismerni, az már más kérdés, az a műítészek
dolga. Igyekszem a képet képpé alakítani. Megvallom: szeretem,
ha képeim kvázi olvashatóak. Azon túl, hogy képzőművészeti
nyelvezete van egy-egy alkotásomnak, és ha bele tudok vinni
olyan értelmezést, ami akár történeti, biblikus vagy szakrális
jellegű, az már csak többletet ad a kép értékéhez – ha
ezt értéknek lehet nevezni…
Mi volt előbb, a grafikus, a festő vagy a zománcművész
Kopócs Tibor?
– Mindenképpen a grafikus. 1966-ban végeztem a sároseperjesi
egyetemen, és akkor az érdeklődésem a grafika iránt volt a
legerősebb. Annál is inkább, mert diplomám után Pozsonyban a
Madách Könyv- és Lapkiadónál illusztrátorként és műszaki
szerkesztőként dolgoztam. Később, 1986-ban egyik barátom felkérésére
kiállítottam grafikáimat Szolnokon. Amikor Bokros László barátom
– szegény már odafentről figyeli tevékenységeimet –
megtekintette 30 kiállított grafikámat, felkiáltott: „Tibor,
neked zománcoznod kell!” Bevallom, meglepett, mert addig a zománccal
semmilyen kapcsolatom nem volt, nem ismertem ezt a technikát.
1987-ben Bokros Laci közbenjárására meghívtak a Kecskeméti
Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepre, ahol megismerkedtem
a tűzzománccal, és ebből egy „végzetes alkotói szerelem”
vált. Ráéreztem ennek a munkának a gyönyörűségére. Mikor
a tűzből kiveszi a művész az alkotást, akkor az még egy sárga,
vörös, izzó massza, s mikor lehűl az anyag a vörösréz
lemezen – az számomra egyenlő a csodával. A tűzzománccal már
nem tudok gyakran foglalkozni, mert mostanság más feladataim
vannak.
Sőt, ön dolgozta ki Felvidéken a tűzzománc módszertanát
elméleti és gyakorlati oktatásának módszertanát.
– Ez már a ’90-es évek elején történt. Kevés olyan
emberszabású iskola található Szlovákiában, mint a Schola
Privata Gutaiensis, magyar nevén Gútai Magyar Tannyelvű Középfokú
Szakmunkásképző Magániskola, amely külsejét tekintve is vonzó,
szemet gyönyörködtető komplexum. Megálmodója, Szokol Dezső
– későbbi barátom – 1991-ben alapította. Ő hívott meg
oda rajztanárnak, s mikor megtudta, hogy tűzzománccal is
foglalkozom, szinte kényszerített arra, hogy azt is tanítsam.
Elmentünk a szlovák iskolaügyi minisztériumba, ahol előadtam
azt, hogy mi mindent lehet zománcból készíteni. A hivatalnokok
nem győztek csodálkozni, hogy ilyet is lehet tanítani. Végül
is megadták az engedélyt, és a gútai magániskolában elindítottam
a tűzzománc oktatását. Előtte ki kellett dolgozni hozzá a
tanítás módszertanát. Most már magasabb szinten oktatnak Gútán
tűzzománcot, mert közben beszereztek sok korszerű tárgyat, így
kemencéket, rézlemezeket, zománc-alapanyagokat. Így mára már
nagy híre van a gútai iskolának a felvidéki tűzzománcoktatásban.
Tehát előtte a szlovákiai művészeti iskolákban nem
is oktatták a tűzzománcot?
– Azért nem oktatták, mert nem is nagyon tudtak róla. A
tűzzománcot az ékszerkészítéssel párosítva alkalmazták.
Az 1950-es évek elején a Pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskola
grafikai szakán tanultam, és ott erről nem is beszéltek,
ahogyan az egyetemen sem. Tehát Gútán mi voltunk a kezdeményezők.
Nézem munkáit, és nehezemre esik stílusokba besorolni
azokat. Direkt nem követ meghatározó izmust, vagy az évtizedek
során más-más irányzatok érdekelték?
– Szlovákiában még a szocializmusban is nagyon szép és
magas fokon művelték a festészetet, de főleg a grafikát. Például
Albin Brunovsky zseniális grafikus, mestere Vincent Hlozník
pedig kiváló grafikus- és festőművész volt. Őket viszont az
állampárt idején félreállították, mert nem követték a
szocializmus „művészeti” irányvonalát. Az említett művészek
példaképeim voltak, így a nyomdokaikba lépve kezdtem el
alkotni, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem az én utam, és
a magam gondolatait, elképzeléseit próbáltam megvalósítani a
grafika és festészet területén. Így a ’80-as évek elején
született munkáimat már egyetlen izmusba sem lehetett besorolni
– erre tudatosan törekedtem. Ha a magam világát meg tudom
teremteni grafikai, festői, zománcozói eszközökkel, akkor
nekem nem kell senkit utánoznom, és az éppen aktuálisnak kikiáltott
irányzatot követnem. Így munkáim egyedinek tekinthetők.
Fontos, hogy egy képzőművész
ne csak egyvalamivel foglalkozzon?
– Szerintem nem az a fontos, hogy a művész szinte összeharácsolja
az ismereteket; nálam ez úgy alakult ki, hogy az egyik művészeti
ág úgymond megtermékenyítette a másikat. Ami például grafikában
jó ötletnek tűnik, az a zománcban már színeket kívánt.
Azt szokták mondani, mindennek alapja a rajz. Már
kisgyermek korában ügyesen rajzolt?
– Én is azt vallom, hogy a képzőművészetben az alkotás
alfája (és ómegája is) a rajztudás – ez még a
legabsztraktabb művek készítésére is vonatkozik. Főleg az
anatómiát kell ismerni, az ember és a tárgyak szerkezetét,
anatómiáját. Szinte naponta kell rajzolni. A rajz igénye már
alapiskolás koromban is bennem volt. Kedves emlékem, mikor sikerült
egy szép hajót rajzolnom, és azt a tanárnőm kitette a faliújságra…
Mégis mi vezette a képzőművészet felé? Családi indíttatás?
– Nem szégyellem;
Nagykeszin, paraszti családban születtem. Senki sem volt a famíliában,
aki vonzódott volna a képzőművészet felé. Édesanyám
viszont támogatta „művészi ambícióimat”, így nem kényszerítettek
arra, hogy maradjak a paraszti környezetben, hagyta, hogy a rajz
felé orientálódjak. Így jutottam el a falumból, egy színmagyar
közösségből a pozsonyi iparművészetire, ahol minden előadást
szlovák nyelven tartottak.
Tény, hogy ebből
a falusi közegből én jutottam el egy bizonyos művészeti
szintig.
Az szlovák nyelvű intézményekben érte valamilyen
diszkrimináció?
– Sajnos igen. 13-14 éves koromban kerültem Pozsonyba,
kevés szlovák tudással, és így sértett az, amit velem
szemben elkövettek. Szlovák tanárom, aki elvárta tőlem, hogy
irodalmi szlovák nyelven beszéljek, direkt rossz jegyeket adott.
Sérelmeim miatt kértem átvételemet a pozsonyi magyar gimnáziumba,
ahol kitűnően érettségiztem.
Senki sem akarta lebeszélni erről a pályáról, mely
tudjuk „nem egy életbiztosítás”?
– Sem akkor, sem most nem lehet tudni előre, hogy ki miként
érvényesül ezen a pályán. Sok tehetséges gyereket felvesznek
Pozsonyban, Budapesten is, de senki sem garantálja számukra,
hogy tudásukból megélnek. Aki pedig nem követi a
„trendet”, és nem tud olyant produkálni, amivel felhívja
magára a figyelmet, a partvonal szélére kerül. Amint említettem,
édesanyám támogatott, és senki sem akart lebeszélni a pályáról.
Az egyetemen pedig olyan képzésben részesültünk, hogy az által
taníthattam is művészi pályám gyakorlása mellett, így
tudtam megélni, ahogy később az illusztrációból és a színházi
díszlet- és jelmeztervezésből is.
Jól veszem ki szavaiból, hogy az egyetemen csak szakpárban
lehetett tanulni?
– Pontosan.
1961-ben, katonaéveim után, jelentkeztem a pozsonyi képzőművészeti
főiskolára. Fel is vettek, és két-három társammal együtt,
éppen az iskolaév megkezdése előtt, átküldtek Sároseperjesre
olyan kísérleti jelleggel, hogy mivel ez egy bölcsészeti
egyetem, ezért a képzőművészet mellé kötelező választani
egy másik tantárgyat. Így esett a választásom a történelemre.
Egy évtized múlva ledoktorált az egyetemen. Egy képzőművész
számára miért lényeges a doktori cím?
– Ez valóban furán hangozhat. Eperjesen kitűnő
grafikus tanárunk volt Tibor Gál, s ő lett később a doktori
vizsgabizottság egyik tagja. Üzent, hogy doktoráljak le, mert
szerinte ez által jobban érvényesülhetek. Ledoktoráltam, de
az élet mégis úgy hozta, hogy ennek soha semmi hasznát nem
vettem. Ráadásul az akkori tananyag a marxista–leninista esztétikán
alapult. A szocialista realizmusnak akkor sem volt igazán értelme,
manapság pedig semmilyen. Nem akarom a doktori címemet
bagatellizálni, de ez a valóság, s aki ismer, tudja, nem
szoktam mellébeszélni, sem visszaélni vele.
Említette az illusztrációt. Nem jelentett problémát,
hogy nem szabadon, hanem egy bizonyos szöveg alapján kellett
alkotnia?
– Nem, mert a Madách Könyvkiadó partnerként együtt
dolgozott például a magyarországi Móra, a Szépirodalmi és az
Európa Kiadóval. Így az volt az elvárás, hogy ténylegesen igényes,
európai színvonalú illusztrációkat készítsek. Tehát a szöveg
alapján szabadon fogalmazhattam meg – nem kényszeríttek bele
egy-egy sablonba – az illusztrációkat.
Hogyan került a komáromi Magyar Területi Színházhoz,
ami ma Jókai nevét viseli?
– Az előzmény, hogy 1974 tavaszán megjelent Pozsonyban
a Madách Könyvkiadóban Krivosík István színházigazgató,
aki barátja volt Dobos Lászlónak és Fónod Zoltánnak, a kiadó
vezetőinek. Behívattak az irodába, és kiderült, akkor már döntöttek
sorsomról, mert Krivosík kijelentette, hogy nyártól a komáromi
színházban dolgozom. Megdöbbentem, mert bár szívesen jártam
színházba, de színházi vonzata egyik alkotásomnak sem volt ez
idáig. Tehát bedobtak a mély vízbe. Rövid idő alatt el
kellett sajátítanom a díszlet- és jelmeztervezéshez kapcsolódó
ismereteket. Majd tíz évig dolgoztam a színháznál. Sőt az
utolsó években kineveztek gyártásvezetőnek. Két év múlva
azt mondtam, nem vagyok arra alkalmas, hogy a műhelyekben dolgozóknak
parancsolgassak, állandóan ellenőrizzem őket, s 1985-ben eltávoztam
a színháztól. Néhány évig szabadúszóként dolgoztam, majd
a már említett gútai magániskolához kerültem.
Négy éven keresztül ellátta a Szlovákiai Magyar Képzőművészek
Társasága elnöki posztját, s később ezt újjáalakította
Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete néven. Kik
alkotják a megújult egyesület tagságát? Létezik valamilyen
felvételi kritérium?
– A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága
2014-re eltért eredeti küldetésétől, szinte csak papíron létezett.
Néhányan úgy gondoltuk, hogy nem szabad elvesznie ennek a társaságnak,
s megbíztak újra az elnöki teendőkkel. A posztot csak azzal a
kikötéssel vállaltam el, ha megreformáljuk az egyesületet.
Akkor javaslatomra nevet váltottunk, és az alapszabályt is módosítottuk.
Egyesület tagja lehet minden szlovákiai magyar iskolázott képzőművész
vagy olyan, aki nem végzett művészi iskolát, de aktív tevékenységet
folytat, és minőségi alkotások kerülnek ki kezei közül, s
ezt kiállításokon is bizonyítja. A megújult művészeti egyesület
első fellépése a komáromi Limes Galériában megrendezett kiállítás
volt Jelen-Lét címen. Ezt sok tárlat követte, még Brüsszelbe
is meghívtak minket. Az ottani sikeres bemutatkozás után meghívást
kaptunk Tőkés László püspök úrtól Nagyváradra. Tudja, itt
Felvidéken a magyar képzőművészek egymásra vannak utalva, ezért
nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elefántcsonttornyokban,
elszigetelve éljünk. Előadásokat is szervezünk, tavaly ősszel
Feledy Balázs művészeti írót láttuk vendégül, s most azt
tervezzük, hogy Szakolczay Lajos művészettörténész barátunkat
hívjuk meg. Örülünk neki, hogy felfigyeltek ránk a magyarországi
művészettörténészek, ennek egyik bizonyítéka, hogy a még látható
Ünnepi többszólamúság című komáromi kiállításunkat
Novotny Tihamér nyitotta meg. Hála Istennek egyesületünk már
nem a periférián létezik, hanem jelen van a magyar kortárs művészeti
életben.
1998-ban többedmagával megalapította az Atelier művészeti
folyóiratot, amelynek a főszerkesztője. Az első szám beköszöntőjében
olvasható: „párbeszédre és együttműködésre kérünk fel
mindenkit, határon innen és határon túl, akik nemcsak átérzik
a művészet egzisztenciális problémáit, hanem segíteni is
akarnak rajta”. Ennek a párbeszédre való felhívásnak lett
valami foganatja?
– Azért alapítottuk meg a folyóiratot, hogy a kortárs
magyar, főleg felvidéki képzőművészek számára bemutatkozási
fórumot teremtsünk. 20 éve vagyok ennek a negyedéves periodikának
a főszerkesztője, és visszanézve magam is elcsodálkozom, hogy
milyen értékeket tudtunk megjelentetni. Sikerült közép-európai
színvonalú lappá tenni az Atelier-t, mert nemcsak felvidéki,
hanem erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyar képzőművészeket
is bemutattunk, s legutóbbi számunkban a Szolnoki Művészteleppel
foglalkoztunk. Nem tagadom, sok megpróbáltatásban volt részem
a kiadással kapcsolatban, nehéz az anyagiakat megteremteni, az
első években magam finanszíroztam a nyomdaköltséget, most pályázni
kell, de az eredményre büszke vagyok. Jelenleg, nyugdíjasként
hála Istennek azzal foglalkozhatom, amivel szeretnék, kikötések
nélkül, s amihez van időm, olvasni és tanulni is. Szívvel-lélekkel
szeretem az egyesületi, a szerkesztői munkát, és addig
alkotok, amíg erővel bírom.
Medveczky Attila
|
