|
2017.02.10.
A
neoliberális politikai körök hatalomgyakorlásából egyre többen
asszociálnak a totalitárius diktatúrákra
A marxista és a neoliberális ideológia folytonossága
A kommunista-posztkommunista örökségtől való
megszabadulás reményében, ha a politikai helyzet alakulása,
mint ez év kezdetén is, ilyesmivel kecsegtet, gyakran juthat eszünkbe
az az aranyigazság, hogy aki nem tanul a múltakból, arra ítéltetik,
hogy még egyszer átélje azt. Nos, úgy tűnik, hogy a közép-kelet-európai
társadalmak jobbára tanultak a kommunizmusból, még ha nem
sikerült is olyan gyorsan és pláne véglegesen megszabadulni a
bukott rendszer örököseitől, mint szerettük volna, hiszen ez
nem könnyű dolog (ahogyan ezt már Márai megjósolta). Úgy tűnik,
hogy a múltból inkább a volt „uralkodó osztályok”
tanulnak nehezen (hogy stílszerűen marxista kategóriát használjunk),
legyen szó akár a Bourbonokról, akár a posztelvtársakról.
Legalábbis erre gondolunk, amikor azt látjuk, hogy ha más köntösben
is, de lényegében ugyanazt akarják eladni az általuk megnyomorított
társadalmaknak, mint annak idején. Nem véletlen, hogy inkább a
nyugati emberek azok, akik ezt kevésbé ismerik föl, hiszen
nekik nem tartozik a múltjukhoz a kommunista diktatúra, nem
kaptak életre, sőt több nemzedék életére szóló leckét belőle,
hiánycikk náluk az „aktív immunizálás”.
Persze tudjuk,
„mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben
maradhasson”. Az új köntös természetesen a hajdan „piszok,
rothadó kapitalizmusnak” bélyegzett, ma piacgazdaság néven
aposztrofált társadalmi berendezkedés (igaz, ez a köntös-
vagy köpenyváltás már önmagában is önleleplező), amelyben
viszont nem nehéz meglátni a régivel való folytonosság
elemeit. Akkor is, vagy akkor sem, ha a „proletár
internacionalizmust” ma globalista nemzetek felettiségnek hívják,
mert ugyanolyan ellenségesen, sőt gyűlölettel viszonyul
mindenhez, ami gazdasági érdekben, kultúrában, mentalitásban
nemzeti, érték voltukat tagadva szűk látókörű,
nacionalizmusnak, a fasizmus előszobájának, sőt egyenesen
megvalósult fasizmusnak nevezve ezen értékek képviseletét. A
neoliberális ideológiában a bolsevista diktatúra örökösei
ugyanolyan otthonosan lubickolnak, mint a marxistában, úgy érzik
magukat, mint hal a vízben. Hiszen maga az ideológia dominanciája,
amely dogmákat, tabukat teremt (lásd: „pc”), majdnem ugyanaz
a jelenség, mint amivel a kommunista diktatúra idején a
„reakciós” vicc a szocializmust definiálta: „az eszme
diadala a józan ész felett”. Ugyanakkor szó sincs semmiféle
elvi vagy értékrendbeli következetességről, hiszen minden a
hatalom megszerzésének van alárendelve. E célból nyilván
„az ördöggel is szövetkezni kell”, ahogy a volt nyilasokat
átigazoltatták a kommunista pártba, sőt az ÁVH-ba, most a
Jobbikkal készülnek nálunk „szalonképes” koalíciót kötni
a gyűlölt Orbán kormány megbuktatására. Ahogyan az úgynevezett
„baloldali értékek” sem korlátozták a hazai posztkommunistákat
bankárkormányok létrehozásában. További közös ismérve a két
ideológiának a csalhatatlanság, az intolerancia, minden másként
gondolkodás radikális elítélése, különös tekintettel a
kereszténység ellen vívott balliberális-neoliberális
„keresztes hadjáratra”.
Ezért aztán nem
is csodálkozhatunk, ha a neoliberális politikai körök
hatalomgyakorlásából egyre többen asszociálnak, még nyugaton
is, a totalitárius diktatúrákra. Hírt kapunk olykor nyugatról
még politikai meggyőződésük miatt letartóztatottakról is (például,
mert a migránsinvázióról alkotott véleményük eltér a
hivatalosan elfogadottól), sőt megjelenik a cenzúra is, mint
amikor egy keresztény nonprofit szervezet hirdetése Londonban
2015-ben azért nem kapta meg az őt megillető reklámidőt a
moziban, mert „túlságosan vallásos” (ahogyan erről Petrin
László A liberálisok és a karácsony című cikkéből értesülhettek
a Magyar Idők olvasói). Ez már a számunkra Aczél elvtárs
rendszeréből ismerős „három t” (tiltott, tűrt, támogatott)
világa. Ha hozzá vesszük, hogy mindez egy állítólagos
szabadságközpontú eszme, ideológia jegyében történik, akkor
még Gomulka elvtárs is eszünkbe juthat, aki annak idején azzal
lövetett a tüntető lengyel munkások közé, hogy a munkásosztály
hatalmát mindenkitől meg kell védeni, még magától a munkásosztálytól
is. (Mint ahogy nálunk is a „Vörös Csepel” tartotta magát
legtovább ’56-ban, ez a munkáskerület volt a
„legellenforradalmibb”.)
Itt kell rámutatnunk
a régi és az új hatalmi politika még egy rokon vonására: értékekre
hivatkozva, értékeket kisajátítva próbálják magukat
elfogadtatni, népszerűvé tenni, amely értékekhez már
meghirdetésük idején sem igazodnak az ezek nevében fellépők.
Sajnos, időbe telik, amíg ez kiderül. Az értékek jegyében történő
hamis önmeghatározáshoz hozzátartozik az ellenségkép is: az
elvtársak számára a jobboldal, a tőkés világ uralma volt az
ellenségkép, ez ellen hirdetett „proletár” világforradalmat,
szabadságharcot. („Villák proletárjai, egyesüljetek!”) A
neoliberalizmus ugyancsak a szabadság, az egyéni szabadságjogok
nevében kreál ellenségképet: minden, ami keresztény vagy
nemzeti, az nemcsak gyanús, hanem megsemmisítendő ellenpólus
is, még ha ezt nem mindig deklarálják is nyíltan. Közben
szinte kezdettől jelen van a „vizet prédikál, bort iszik”
effektus, a meghirdetett értékek elárulása, ha ugyan használhatjuk
ezt az „elárulás” szót akkor, amikor kiderül, hogy a
meghirdetők hittek a legkevésbé ezekben a meghirdetett értékekben.
(Akik mégis hittek, azok meg Lenin elvtárs szavaival ugyancsak
„hasznos idióták” voltak.) Ezért is érezzük találónak,
ha némely antikommunista sajtómunkások, miközben a jobboldal
rehabilitálása elkerülhetetlennek mutatkozott és mutatkozik, következetesen
álbaloldalról beszélnek (például Megyeri Dávid). Ugyanúgy kívánatosnak,
illetve találónak, pontosnak látszik a neoliberalizmust álliberalizmusnak
nevezni, hiszen az emberi szabadság, szabadságjogok jegyében
teremt újfajta diktatúrát. Ugyanakkor kétségtelenül történelmi
érdeme a magyar miniszterelnöknek, hogy a szembenállást ezzel
az álságos, velejéig hazug berendezkedéssel, hatalommal az „illiberális”
szóval és programmal fogalmazta meg. Ahogy azonban a politikai küzdőtér
bal- és jobboldali térfélre osztása már régen nem ad pontos
képet a törésvonalakról, ugyanúgy félrevezető, ha valaki az
„illiberálist”„antiliberálisként” értelmezi, hiszen éppen
a szabadságjogok jegyében történő szabadságkorlátozást óhajtjuk
eltörölni. Leleplezve ez által a hazugságnak azt a folytonosságát
is, amely egy megszorító, leszűkítő jelzőt tesz a demokrácia
fogalma mellé. amellyel éppen a diktatúrának nyit utat. (Lásd:
„népi” demokrácia és „liberális”, pláne „neoliberális”
demokrácia).
A felsorolt (korántsem
teljes körű) párhuzamok közül talán még ez látszik a
legbeszédesebbnek. Csak sajnos, nyugati polgártársaink nem eléggé
tudják, hogy mi is volt az a „népi demokrácia”. Különben
hamarabb észrevennék, és rögtön felkapnák a fejüket, látva,
hogy újra „kísértet járja be Európát”.
Kiss István Béla
|
