vissza a főoldalra

 2017.02.24. 

Bronzba zárt áhítat

A legnagyobb baj, ha egy művész túlzottan elégedett magával

Rieger Tibor szobrászművész Gyálligeten (ma Gyál, Pest megye) született 1940. január 10-én. Szülei Csallóközbe, Alistálra, majd Királyfiatarcsára költöztek. A családot a II. világháború után, 1945 őszén kitelepítették. A fiú általános iskolás éveit már Levél községben töltötte. Tanulmányait a Győri Bencés Gimnáziumban, majd 1959-től Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán folytatta, ahol Pátzay Pál tanítványa volt. Jelenleg Óbudán alkot. Mintegy félszáz szobra, alkotása díszíti hazánk köztereit és épületeit; legjelentősebb szobrai megrendelésre készültek. Megbízásait zömmel pályázat útján nyerte el. Ez a nagyszámú pályázati siker szobrászati leleményét dicséri, amely a megvalósítás fokozott figyelmével, a minden részletre kiterjedő alapossággal és műgonddal teljesedik ki. Az egykori Pátzay-tanítvány a ’80-as évektől monumentális, köztérre állított körplasztikákat és középületekben elhelyezett domborműveket alkot. Kiemelkedő műve a pannonhalmi bencés apátság bazilikájának millenniumi kapuja, a mosonmagyaróvári 1956-os emlékmű és a kecskeméti II. világháborús áldozatokra emlékező dombormű, a balatonboglári Teleki Pál-szobor, de nevéhez fűződik a győri Szent György-díszkút, valamint Czuczor Gergely és Jedlik Ányos tudós szerzetes tanárok szoborkettőse is. Kimagasló képzőművészeti munkásságával több elismerést szerzett. 1997-ben Pro Urbe Mosonmagyaróvár, 2002-ben M. S. mester díjat, 2004-ben Pátzay Pál emlékérmet, 2006-ban Győr-Moson-Sopron megye Kormos István-díjat kapott. Kitüntetései közül az M. S. mester, a Szent Márton-, a Szervátiusz Jenő- és a Magyar Örökség-díjat említjük. Állami kitüntetése: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje. 2016. december 8-án vette át a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana-díját.

 Kitelepítés és ajándék Csallóköznek

 Három hete jelentettük meg a Bethlen Gábor Alapítvány közleményét, melyben megemlítik, hogy az „alapítvány kuratóriuma 2017-ben Rieger Tibor Csallóközben fölállítandó Magyarok Nagyasszonya szobrának megvalósítását támogatja, a nemzeti összefogás jegyében a királyfiakarcsai Petőfi Sándor Baráti Társulással és a felvidéki Szövetség a Közös Célokért Társulással együtt.” Ez a szobor, mint alkotásainak többsége is, megrendelésre készül?

 – Nem megrendelésre készül, hanem hálaajándékról van szó. Gyermekkoromban Királyfiakarcsán cseperedtem. Bár nem abban a községben születettem, de édesapám ott kapott állást, és 1945 őszén zavart el minket onnan a csehszlovák adminisztráció. Tehát a háborút is ott éltük át. Ez a néhány év számomra az ébredés ideje volt. Több szakember állítja, hogy életünket nagymértékben meghatározza az első öt esztendő. Ez nálam ide, ehhez a szép nevű községhez kötődik. Tehát az volt a szándékom, hogy Királyfiakarcsán álljon a szobrom. A faluhoz közel, 4 kilométerre fekszik Dunaszerdahely. Kerékpárral, és jó időben még ki is lehet sétálni oda. A város mellett terül el a tizenhárom Karcsa.

 Tizenhárom? Nem csak egy?

 – Nagyon érdekesek a Karcsák, e honfoglalás körüli települések története. Szent István elrendelte, hogy minden tíz falu közösen építsen templomot, s a mai napig fennmaradt ez a szerkezet. Igaz, most 12 faluról beszélhetünk, de ezek, mint Árpád-koriak, eléggé kis, 150-200 lelkes települések voltak. Szinte családi-rokoni közösség volt egy falu. Mára közigazgatásilag egységesítették a településeket Egyházkarcsa és Királyfiakarcsa néven. S azokon belül még mindig léteznek az „apró” Karcsák, és ezeknek kint van a nevük a kis falvak bejáratánál. A mai Királyfiakarcsa hat felső Karcsa nevű egykori községből áll. Damazérkarcsa, Erdőhátkarcsa, Etrekarcsa, Kulcsárkarcsa és Solymoskarcsa összevonásával jött létre 1940-ben. Hiszen egy 150 falvas közösség már nem rendelkezik külön önkormányzattal.

 A kitelepítés után ön vagy felmenői tartották a királyfiakarcsaiakkal a kapcsolatot?

 – Nem, mert piciny gyerekkorban kerültem át a jelenlegi Magyarország területére. Rokonaink sem éltek ott. A másik, ami ebben megakadályozott minket, az a határ. Hiába volt az úgynevezett béketábor, azon belül sem lehetett szabadon átjárni. Útlevél kellett, tehát körülményes volt átmenni az akkori Csehszlovákiába. Viszont a mai napig jól emlékszem a régmúltra, és szüleim is sokat emlegették a Csallóközben eltöltött éveket – szerettek ott élni.

 Maradtak fenn fotográfiák is?

 – Nagyon kevés. Abban az időben nem volt annyira egyszerű a fotózás, mint manapság.

 Jól tudom, hogy a gipszminta már el is készült és másfél éve bemutatta Királyfiakarcsán?

 – Így van, és már el is indítottam a bronzöntés folyamatát. A Magyarok Nagyasszonya köztérre kerül.

 Erdélyben és Kárpátalján áll már szobra. Ez lesz az első felvidéki alkotása?

 – Beregszászon van egy kis bronz domborművem, mint ahogy van a székelyföldi Kovásznán is. De én mindig különbséget teszek Felvidék és Csallóköz között. Hiszen Csallóköz a Kisalföldhöz tartozik. Különálló egység, tehát sík terület, alföld. A Felvidék számomra a szép, magas hegyek térsége. Csallóköz pedig egy zsíros termőföldben gazdag rész. Bizonyára ezért akarták Csehszlovákiához kapcsolni, mert ma is ez a terület északi szomszédunk éléskamrája. Tehát ez lesz ott az első alkotásom.

 Régi kapcsolat fűzi a Bethlen Gábor Alapítványhoz?

 – Teleki-szobrom által kerültem az alapítvánnyal kapcsolatba. A szoborállítási küzdelmet nem tudom elfelejteni. Felháborító, ami annak idején zajlott. Teleki Pálról készített szobromat a Budai Várban, a Sándor Palota előtt kellett volna felállítani – meg is volt rá az érvényes elhelyezési engedély –, de Demszkyék a szobrot végül mégiscsak kitiltották Budapestről. Annak idején a szobor ügyét politikai eszközként használták föl a baloldaliak és a liberálisok. Így került a Teleki Pál-szobor végül Balatonboglárra, ahol „menedéket kapott”, s ahol nagyon megbecsülik. Mindig látok a szobor előtt friss virágot, de ami meglepő, hogy lengyel nemzeti színű szalagot is kötnek rá. A lengyelek nagyon számon tartják a szobrot – azt érzem, mintha ők sokkal jobban tudnák, ki volt Teleki Pál.

 Visszatérve a Magyarok Nagyasszonyára. Tehát ön a csallóközi szobor elkészítését ingyen vállalja, viszont a bronzba öntés ára már tetemes költség?  

– Nagyon örülnék neki, ha a Bethlen Gábor Alapítvány felhívására minél több pénz gyűlne össze, de azt hiszem, hogy a szobrot mindenképpen felállítjuk – anyagiakat nem kímélve.

 Egészalakos szoborról van szó?  

– Így van, egy gömbön álló Szűzanya-szobort mintáztam. A gömb a földgömböt jelképezi. Formailag kissé a görög, archaikus istenszobrokat is idézi. Vallom, hogy ez egy olyan hagyomány, ami követhető.

 Ön határozta meg a pontos helyszínt?

 – Kis faluról van szó, így nem kellett sokat töprengenem rajta, hogy a kultúrház előtti téren álljon a szobrom. A téren lévő Szent István-mellszoborral szemben lesz a Magyarok Nagyasszonya alkotásom.

 Több Szűz Mária-szobrot láthatunk templomokban, köztereken. Mitől lesz a Rieger-alkotás egyedi?

 – Mindig is az egyediségre törekedtem. Nem jó, ha valaki rátekint a szobromra, és azt érzi: ezt mintha már láttam volna. A lehetőségek száma végtelen a szobrászatban, de szükséges a saját gondolat, mert anélkül nem lehetünk egyediek.

 Sokkal nagyobb szellemi intenzitással látott neki ennek az ajándékszobornak, mint azoknak az alkotásoknak, amit rendelésre készít?

 – Minden alkotásomba igyekszem szellemiségemet belecsempészni, de ez a szobor érzelmileg mégiscsak mást jelent számomra. Természetesen a kisgyerekkori emlékek megszépülnek, de számomra akkor is nagyon kedves hely Karcsa. Miután áttelepítettek minket, és Levél községbe költöztünk, ott több felvidéki, illetve csallóközi család is volt. Az egyik szomszédunk is karcsai, kulcsárkarcsai volt. Tehát nem voltunk egyedül ebben a szörnyű sorstragédiában.

 Tudtommal a Hegyeshalomhoz közeli Levél községet akkortájt főleg svábok lakták.

 – A svábok többségét a háború után kitelepítették. Nagyon szorgalmas emberek voltak. Újhelyi Imre, kiváló állattenyésztési szakember, a magyaróvári akadémia professzora istápolta a levéli gazdákat. S mindezt olyan sikeresen, hogy Európa-szerte exportáltak marhatenyészállatokat. Tehát egy viruló gazdaságot tettek tönkre a kitelepítéssel. Levélre nem csak Felvidékről jöttek, akik értettek a földműveléshez, hanem sokan Borsodból, a bányavidékről, s ők nagyon szegények voltak. A földhöz érteni kell. Ma is sokan azt hiszik, hogy ezt bárki tudja, holott ez nagyon komoly mesterség.

 Említette a kitelepítést. Láttam egyik alkotását, a „Volt egy ország”-ot, amely Nagy-Magyarországot ábrázolja, s a közepén egy szögesdrót helyezkedik el. Ez mit szimbolizál?

 – Pontosabban egy szögesdrótból készült fészek, de lehet töviskorona is – ez értelmezés kérdése. Viszont a fészekbe egy nemzeti színű szalaggal átkötött tojást helyeztem el, ami a megújulás szimbóluma. Ez azt jelzi, hogy a trianoni, majd a párizsi békediktátum után azért még nincs vége a magyar világnak. Azt nem tudjuk, mi kel ki a tojásból, mit hoz a jövő – mert rajtunk múlik. A környezetünk viszont tüskés, szúrós.

 Ezeket a tüskéket érezte a későbbiekben? Nem érte diszkrimináció azért, mert Felvidéken töltötte gyermekkorát?

 – Nem, mert Levélben ez nem volt feltűnő, ott több erdélyi csalás is lakott. Tehát akkor az egész falut meg kellett volna bélyegezni…

 Egyszer azt nyilatkozta: „szűkszavú gyerek voltam, későn kezdtem el beszélni, rajzolni sokkal korábban.” Tehát már gyermekkorban eldöntötte, hogy képzőművész lesz?

 – Akkor még nem tudatosult ez bennem. A kisgyerekek szeretnek színes ceruzával rajzolni, és még az is örömet jelent számukra, ha csak egy vonalat húznak. Általában előbb fejezi ki magát a gyerek rajzzal, mint szóban. Ez a vizualitás lényegi elemünk. Később jövünk rá arra, hogy szavakkal kell kifejeznünk magunkat, s akkor kissé háttérbe szorul a vizuális készség. Persze akiben ez erős, mint bennem, lehet a későbbiekben művész. Azért is szerettem rajzolni, mert ez adta számomra a sikerélményt. Bevallom, az általános iskolában nem voltam jó gyerek, sok baj volt velem, de a rajzaimat mindig megdicsérték.

 Ezután a győri bencések gimnáziumába járt. Bár az iskola működése a kommunizmusban kényszerből kis ideig szünetelt.

 – Először rendeletben megszüntették a bencés rendet, és az iskoláit. Majd Rákosival kényszer-megállapodást kötöttek. Összesen nyolc egyházi gimnázium működhetett. A bencéseknek megmaradt Pannonhalma és Győr. Ez is egy kegyetlen dolog volt. Kelemen Krizosztom volt akkor a főapát, aki ahogy Apor Vilmos és Mindszenty József szembeszállt mind a nyilasokkal, mind a kommunistákkal, ezért Rákosiék kikötötték, ezzel zsarolták a rendet, csak akkor lehet két iskolájuk a bencéseknek, ha Krizosztom páter lemond, és elhagyja az országot. Így is tett, vállalta a rendért ezt az áldozatot, és Amerikába költözött.

 Pártitkár: „Miért nem alapította meg a bencéseknél a KISZ-t?”

 Egészen a ’80-as évek közepéig nem volt jó ajánlólevél a felvételin, ha valaki egyházi gimnáziumban érettségizett. Önnek hogyan sikerült felvételt nyernie a Képzőművészeti Főiskolára?

 – Valóban nehéz volt akkoriban bekerülni a felsőoktatásba. Erre egy példa: Osztovits Levente osztálytársam volt, kitűnő tanuló – később az Európa Könyvkiadó igazgatója lett –, ha jól emlékszem háromszor is jelentkezett egyetemre, a felvételin maximum ponthatárt ért el, de helyhiány miatt elutasították. Ennek politikai okai is voltak; édesapja ügyvédként ’56-osokat védett. Végül mégiscsak sikerült elvégeznie az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–angol szakát. A művészeti oktatás kissé kivételnek számított. A Képzőművészeti Főiskolán felvételi beszélgetés is volt, s a bizottság tagjaként a párttitkár megkérdezte, miért nem vagyok KISZ-tag. Azt feleltem, hogy a bencéseknél nincs KISZ. Felháborodva rákérdezett: maga arra nem gondolt, hogy ezt megszervezhette volna? Nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Úgy hittem, most már semmi esélyem. Egyik mester közbeszólt, és megkérdezte, miket olvasok. Feltaláltam magam, és csupa orosz klasszikust neveztem meg, olyanokat, akiket szerettem is. Főleg Tolsztojt emlegettem. Rá is kérdeztek a Gazda és szolgája című novellára. Meséltem nekik róla, és meg is dicsértek. Ez egy apró jelzés volt a párttitkár felé, hogy a műveltség fontosabb, mint a KISZ-tagság.

 A bencéseknél döntött arról, hogy szobrász szakra jelentkezik?

– Igen, de nem volt egyszerű a felkészülés, mert akkor ott még rajzoktatás nem volt, csak a negyedik évfolyamban vezették be a művészettörténet-órákat, melyeket Bánhegyi Jób – széles látókörű, nagy műveltségű – irodalomtörténész tartott. Sokat beszélt a modern művészetről és a szocreálról is. Közölte, hogy a szocreál nem azt jelenti, hogy csupán kommunistákat ábrázolnak. Lehet egy klasszikusnak tartott ábrázolás is szocreál. Így egy sportoló szobra is. Az anya-gyerek szobrokra azt szokták mondani, azok valahogy Madonna-jellegűek. Viszont az ’50-es években készült ilyen típusú szobrokon érződik a szocreál, árad belőlük a hazugság, a hamisság.

 A Képzőművészetin a szocreál volt a kötelező kánon?

 – A mesterek tudták, hogy ez egy kényszer, ezt kell csinálni, és érződött, hogy tudták, ez egy zsákutca, finoman szólva ostobaság. Ezért főiskolánkban valójában nem volt igazán kötelező a szocreál kánon, hála az olyan tanároknak, mint Bernáth Aurél, Pátzay Pál, vagy Barcsay Jenő.

 Pátzay volt akkor az osztályfőnöke?

 – Tanszékvezető volt akkor, és ő szabta meg a tanrendet. Szakmailag nem volt ez rossz stúdium, mert az alapokra megtanítottak. Például egy aktot úgy kellett megmintázni, hogy szerkezetileg jó legyen. Pátzay elve az volt: tanuljuk meg a szakmát úgy, hogy azt csináljuk, amit akarunk, nem pedig azt, amit a véletlen hoz felénk. Profi szobrásznak képzett minket. Ahogy ő, úgy én is azt vallom, hogy a művészetet nem lehet tanítani. Ahogy a költészetet sem. Annak is megvan a szakmai része, de csupán a költészettan elsajátításával nem lesz valaki költő.

 Mégis mitől válik valaki művésszé? Genetikai adottság kell ahhoz, hogy valaki művészi látásmóddal rendelkezzen? Direkt nem életvitelt mondok, mert akkor rögtön a bohémságra gondolnak.

 – Nem kerülöm meg a kérdésre a választ, de a bohémság a régi nagy korokra nem volt jellemző, az újkorban jelent meg, és mutatja a szellemi hanyatlást. Amit öröklünk, a génekkel hozunk magunkkal, az benne van a szakmai tudásban is, mert annak elsajátítása sem egyszerű. Azt is érzi az ember. Emlékszem, mikor Barcsay mester megkérdezte, hogy a térben hogyan helyezkedik el a boka. Azonnal rávágtam, hogy a külső boka lejjebb van és picit hátrébb, a belső feljebb és kicsit előrébb, s tenyeremmel mutattam a dőlésszöget – erre Barcsay közölte: lehet magából szobrász. Ezzel arra utalok, hogy az anatómiát annyira kell megtanulni, hogy érezzük a formát.

 Visszatérve a szocreálra. Sokan a mai figurálisokat azzal vádolják, hogy annyira realisták, ami már a szocreálra jellemző. Erről mi a véleménye?

 – Korunk figuralitása és hiperrealista irányzata nem egyenlő azzal a szocreállal, amelynek lényege a hazugság. Egy velejéig hazug rendszer, hazug irányzata volt. A hiperrealizmus sokszor tükrözi a reális társadalmi viszonyokat, de néha beteges hajlamokat is.

 Blöffölő modernek

 Az absztrakt talán nem?

 – Az absztrakció minden művészetben jelen van. Nem lehet egyetlenegy irányzatban sem absztrahálás nélkül dolgozni. Ezért inkább nonfiguratívra kell gondolni, s nem az absztraktra. A nonfiguratív alkotásoknál nagyon fontos a hozzá fűzött kommentár. Tehát ez a művészettörténészek számára jelent igazán előnyt, mert ők közlik, hogy egy alkotást miként kell értelmezni. Szerintem a műveknek kommentár nélkül is jelenteni kéne valamit. Az elég fura helyzet, hogy valaki néz egy képet, nem érti, mit fejez ki, s valaki elmagyarázza neki, s utána az illető már érti. Esetünkben megint a verbalitás és a vizualitás kérdéskörével szembesülünk. A képzőművészet vizuális műfaj, s csak ezen keresztül kell hatnia. Köztérre csak figurális szobrokat alkottam, de nagyon jó nonfiguratív szobrok is születtek. Tehát nem ítélem el a nonfiguratív szobrászatot, mert az is lehet nagyon izgalmas, mint plasztika. Lehetnek az ilyen műveknek emberi arányaik, emberi tartalmaik. Nem vagyok a modern szobrászat elvetője. Viszont szakmai tudás hiányában nagyon könnyen blöffölhetnek a kortárs művészek, sőt ha ügyesek, még meg is élnek belőle.

 Ön mióta tud megélni a szobrászatból?

 – Nagyon sokáig azt éreztem, hogy az adott munkám az utolsó. Mára ez megváltozott, mert 20-25 éve folyamatosan megkeresnek megbízásokkal, s az egyik munka hozza a másikat.  

Több emlékművet, szakrális tematikájú szobrot készített. A már említett Bánhegyi tanár úrtól is sokat tanult a szakralitás és a művészet kapcsolatáról?

 – A művészettörténeten belül egy év alatt az őskortól kezdve egészen napjainkig mindent érinteni kellett. Közben tanárom megemlítette, hogy szellemi tartalom nélkül nem beszélhetünk művészetről.

 Az első emlékműve a mosonmagyaróvári Golgota volt?

 – A Golgotát 25 évvel ezelőtt avattuk – de nem ez volt az első az emlékművek sorában. Számomra a sortűz egyszerre gyalázatos és megrendítő esemény volt. Az is gyalázat, hogy Dudás laktanyaparancsnok magas állami kitüntetést kapott hajdan, és magas nyugdíjat – a haja szála sem görbült. Amikor készült az emlékmű, találkoztam egy idős nénivel, s közölte, hogy a fia is a sortűz áldozata volt. Szomorúan megjegyezte, hogy nem szeretne mást, csak annyit, hogy Dudásnak ne legyen több a nyugdíja, mint neki. De még ezt sem sikerült elérni…

 1956-ban 16 éves volt, gimnazista. Védettséget jelentett, hogy a bencés kollégium lakója volt?

– Akkor már bejárós voltam, egy idős, ismerős házaspárnál laktam, és nem voltam szófogadó. Tehát a forradalmi események idején nem mentem haza, még éjjel is jártam a győri utcákat, nehogy lemaradjak valamiről. Ez nem hőstett, hanem kíváncsiság volt részemről.

 A Golgotánál a fájdalom mellett ott a reménység is? Hiszen nem a megfeszített Krisztust ábrázolja.

 – Hanem a keresztről való levételt. Nem a keresztre feszítésben merevedünk meg; a feltámadás reményét sugallom. Levették Jézust a keresztről, és mindenki tudja, mi történt utána.

 Tudjuk, hogy Mindszenty József hercegprímás 1956. november 3-án beszélt a Rádióban. Mindszentyt ábrázoló szobra miért éppen Bécsbe került ki?

 – Kozma Imre atya osztálytársam volt a bencéseknél, s bár munkáim döntő többségét pályázatokon nyertem, ezt a megbízást tőle kaptam. A szobrot 2006. november 25-én avatták fel a bécsi Irgalmasok Kórháznak aulájában, ahol a bíboros 1975. május 6-án elhunyt.

 Kortárs, hiszen a jelenben alkot. Hogyan lehet megoldani azt, hogy egy szakrális szobor ne legyen túlságosan régies, ugyanakkor a jelennek szóljon?  

– Ez igazi kihívást jelent, mert könnyen elkönyvelhetnek templomi szobrásznak. Sajnos a templomokban megjelennek olyan szobrok is, melyek giccsesek – s már elnézést, de jobb lenne, ha nem is lennének.

 Nem arról van szó, hogy a plébánosok egy helyi művészt választanak ki, aki nem dolgozik drágán?

 – Lehet… Sokszor a megrendelő nem ért a művészethez, és sajnos az egyház elveszítette mecénás szerepét. Jelentős összeggel nem tudnak gazdálkodni az egyházak, a bankok pedig másfajta szobrokat szeretnének. A pénzvilág képviselői az aktuális divathullámnak megfelelő műveket támogatják. Tudomásul kell venni, hogy az igazi művészet örök érvényű, mint a görög szobrászat. Természetes, hogy ma nem lehet úgy alkotni, de a hatása elvitathatatlan. Gyökerezni csak a múltban lehet. Nem lehet a múlt nélkül élni, alkotni. A modern művészetben egyesek azt mondják, tiszta lappal kell indulni. Például egy fehér vászonra rátesznek egy kis pöttyöt, és abban „gyönyörködnek”.

 S ott van Malevics Fehér alapon fehér négyzete.

 – Azt még meg lehet magyarázni, de mikor majdnem egy évszázad múlva is még mindig ennek variánsait látom, akkor felvetődik a kérdés: van ennek értelme?

 Szobrai többsége Nyugat-Dunántúlon, s főleg Győr-Moson-Sopron megyében található. Ennek az lehet az oka, hogy Győrben érettségizett?

 – Győrben, a Széchenyi téren áll Czuczor Gergely és Jedlik Ányos tudós bencés szerzetestanárok szoborkettőse. Sokan azt gondolják, mert a gimnázium előtt áll a szobor, hogy hajdani diákságom miatt kaptam ezt a megbízást. Holott a Jedlik Ányos Társaság írta ki a pályázatot, tehát civil kezdeményezésről van szó. Amikor elkészítettem a Pannonhalmi Székesegyház főkapuját, és megnyertem a pályázatot, akkor is azt hitték, hogy mint bencés öregdiákot választottak ki a feladatra. Holott egy ilyen hatalmas munkánál ez nem lehet szempont. Hanem főleg a szakmaiság.

 A dicséretek leperegnek rólam

 Művészeti, állami és úgymond helyi díjakat is kapott. 1997-ben Pro Urbe Mosonmagyaróvár, 2006-ban Győr-Moson-Sopron megye Kormos István–díját. Mást jelent, mikor egy helyi közösség ismeri el a munkáját?

 – Természetesen nagyon jól esik a helybéliek szeretete. Gondolom, azért kedvelnek, mert a szobrot szeretik.

 Egyik interjúban azt nyilatkozta „ha mások megdicsérnek, attól nem hatódom meg.” Mégis kinek a bírálatát fogadja el?

 – A dicséretek leperegnek rólam… Viszont, ha valaki nagyon kritizálja a műveimet, elgondolkozom, vajon miért teszi. Nem vagyok sértődékeny, de ebben a szakmában nem is szabad megsértődni. A legnagyobb baj, ha egy művész túlzottan elégedett magával. Önmagam bírája vagyok. Számomra fontos, hogy örökösen elégedetlen legyek, és abban bízzak, hogy a következő szobrom jobb lesz.

 Ez azt jelenti, hogyha ránéz a Jedlik–Czuczor-kompozícióra, akkor azt mondja magában, hogy ezt most jobban meg tudnám csinálni?

 – Ne essünk túlzásba, mert az említett szobor értékes számomra, de az is nyilvánvaló, hogy ugyanabba a folyóba nem lehet még egyszer belépni. Viszont egyértelmű, hogy ha most készíteném a szobrot, biztosan valamit másként csinálnék rajta. Ezt az érzést elfeledteti velem, hogy szeretik a szobromat. Kell ennél több? Azért dolgozom, hogy az embereknek örömet okozzak.

 Azt veszem észre, mintha hiányozna Rieger Tiborból a hiúság. Pedig elég sok mindent letett – no nem az asztalra – hanem a közterekre.

 – Ennek az oka, a már említett elégedetlenség lehet. A becsvágy, hogy valami nagyot alkossak régóta bennem él. Nem vagyok szerény, már gyermekkoromban is óriási álmaim voltak. Mindig is a tettvágy hajtott. Ebben segített, hogy a szobrászaton mint szakmán belül kiváló példaképeim vannak. Főleg a középkori, keresztény mesterek, de más kultúrák archaikus műveit is a mai napig csodálom. Ilyenkor arra gondolok, mire is legyek annyira büszke, és miért legyek hiú?

 Akkor beszéljünk a tervekről. Milyen témák foglalkoztatják?  

– 2017-ben elég sok munka vár rám. Készül egy egészalakosnál is nagyobb Mindszenty-szobor a máriaremetei kegytemplom elé. Sokat töprengtem azon, hogy fogalmazzam meg a bíboros alakját. Az alak nem gesztikulál, hanem mint egy fölkiáltó jel, köpenyét összefogva, szomorúan tekint maga elé. Arra törekedtem, hogy a szobor fejezze ki az a tragikus kort, amit Mindszentynek át kellett élnie, és ne gesztusokkal érzékeltessem a hercegprímás nagyságát – mert azokkal nem is lehetne. A kőszobor, remélem, őszre elkészül, a gipszmintája már kész van. Kozma Imre atya pedig azzal bízott meg, hogy mivel a Budai Irgalmasrendi Kórháznak új szárnya épül a Duna-parti részen, készítsem el az épület elé Istenes Szent János szobrát, helyesebben szoborkompozícióját.

 Az interjúra készülve sehol sem olvastam arról, hogy valamilyen művészi közösséghez tartozna.

 – Egyetlenegy művészi csoportnak sem vagyok a tagja. Ez nem jelenti azt, hogy magányos farkasként élnék, s nem lennének a művészvilágban barátaim. A főiskola elvégzése után beléphettem volna a Fiatal Művészek Stúdiójába, ami a KISZ KB szervezete volt. Ez a stúdió inkább az evés-ivásról szólt, mint a művészetről – oda sem léptem be. Első pályázatomat megnyertem, és utána úgy éreztem, ha fel nem is vet a pénz, de meg tudok élni csoporthoz való tartozás nélkül is. Szeretem a magam útját járni, és azt, ha abba nem szólnak bele.

 Tavaly jelent meg az albuma a Méry-ratio Kiadó gondozásában, Prokopp Mária tanulmányával. A fiatalabb művészek már 30-40 éves korukban albumokat jelentetnek meg magukról. Ez hiúság kérdése?

 – Nem az! A fiatal generációt óva intem attól, hogy a „saját út járásában” kövessen engem. Ma nagyon lényeges a reklám, és az is, hogy a fiatalok csoportokba tartozzanak; fogjanak össze tehetségük érvényre jutása érdekében.

 Jól látom, hogy ahogy halad a nyolcadik X felé, egyre több feladattal bízzák meg?

 – Ez így van, közben pedig fizikailag gyengülök, lélekben viszont friss vagyok. De nincs okom panaszra.

 Optimista?

 – Realista, mert nem kergetek hiú ábrándokat. De más megközelítésből optimista vagyok. Egyik kisplasztikám címe: Miért féltek? Ez Márk evangéliumának arra a részletére utal, mikor Jézus apostolaival bárkán kelt át a túlsó partra, s viharba kerültek. Jézus a bárka végében egy vánkoson aludt, a tanítványok kétségbeesve felébresztik, s ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek?” Ha valaki hívő, akkor optimista is, mert hosszú távon gondolkozik, s nem csak a földi létben. Hiszek abban, hogy lesz utána valami folytatás, s hogy milyen, az a földi létben örök titok marad. Nem a teljes megsemmisülés vár ránk, ezért el kell számolnunk életünkkel. Életünkben is vannak kiszámíthatatlan viharok. Ilyenkor nagyon fontos, hogy virrasztva és felkészülve találjanak minket.

Medveczky Attila