2017.01.13.
Duray Miklós:
Globalizáció a reformációtól napjainkig
Az ellenreformáció
különböző hőfokon a Türelmi rendelet 1781. októberi
megjelenéséig tartott. Eközben azonban a globális és a lokális
közötti küzdelem átalakult. Az ellenreformáció ugyan elmérgesedett
a birodalomban a német választófejedelmek által ellenőrzött
területek kivételével, de megmaradt a birodalmi keretek között.
A magyarországi ellenreformáció kiemelkedő alakja Pázmány Péter
lett, akit mai szóhasználattal „bársonyos ellenreformátornak”
vagy „rekatolizálónak” nevezhetnénk. Eszköze nem az erőszak
volt, hanem a szó ereje. Belső hajtóereje pedig a magyar történelmi
államiság visszaállítására való törekvés volt – az Oszmán
Birodalom által elfoglalt magyarországi területek visszahódítása.
Meggyőződéssel vallotta, hogy ezt csak a Habsburg-szövetségben
lehet elérni és ehhez egyhitűvé, azaz katolikussá kell tenni
Magyarországot. Ezért ő honosította meg a római katolikus
liturgiában a magyar nyelv használatát és adott ki szláv
nyelvű miserendet. Fontos hozzátenni, hogy egyáltalán nem
zavarta őt, hogy Erdély fejedelmei protestánsok voltak, a
magyar önállóság őrzőinek tekintette őket. Pázmány tehát
nem volt globalista, ellentétben a bécsi udvarhoz
kötődő ellenreformátorokkal. Birodalmi szemszögből nézve Pázmány
regionalista volt. A Pázmány halála utáni időszakot azonban
csak a Habsburg globalizmus szempontjából értelmezhetjük. A
magyar kálvinisták azonban Pázmányt kereken és kivétel nélkül
elutasítják.
A
Habsburg-házi uralkodók számára az ellenreformáció más célt
szolgált: a birodalom belső abszolutisztikus egységének
megteremtését. Egy soha vissza nem térő alkalmat Magyarország
bedarálására, amit Habsburg birodalmi globalizmusnak
nevezhetünk.
Ennek meghatározó
része a Kollonich-jelenség volt, amit az a Kollonich Lipót
testesített meg, aki az 1670-es évek elejétől katolikus főpapi
tisztségei mellett birodalmilag meghatározott hóhéri szerepet
töltött be Magyarországon. Az 1673–1674-ben megrendezett
pozsonyi vésztörvényszék elé protestáns lelkészeket és tanítókat
idéztetett be, összességében csaknem nyolcszáz személyt, még
a török hódoltsági területekről is. A megjelenteket mind elítélték,
ha nem léptek át a római katolikus egyház kötelékébe. Felelősségre
vonásuk oka azonban nem csupán a hitvallásuk volt, hanem annak
a gyanúja is, hogy összeköttetésben álltak a Frangepán–Zrínyi–Nádasdy-féle,
korábban Wesselényi Miklós nevével fémjelzett állítólagos
összeesküvéssel – ezek szerint a protestantizmus egyet
jelentett a magyar államiság melletti elkötelezettséggel is. A
három magyar főméltóságot halálra ítélték és kivégezték,
Wesselényit csak azért nem, mert idejekorán elköltözött az
élők világából. Az ügy összefüggött az 1664-es, magyar
szempontból hátrányos Habsburg–török vasvári békeszerződéssel,
tehát a bécsi, császári politikával szemben fogalmazódott
meg a magyarok véleménye, felekezettől függetlenül, de ehhez
célszerűen lehetett társítani az ellenreformációt.
Ugyanakkor kétségbe vonhatatlan, hogy a magyarországi
ellenreformáció valódi alapját a birodalmon belüli globalizáció
adta, ami a magyar államiság felszámolására is irányult és
ebben felekezetileg nem különböztette meg a császári hatalom
a magyarokat.
Ez rövidesen
kiderült, éppen Kollonich Lipótnak a magyar alkotmányosság
eltörlésére irányuló tervéből. II. Rákóczi Ferenc, akinek
gyámjául éppen Kollonichot nevezte ki a császár, visszaemlékezésében
említi, hogy Kollonich többször utalt arra „én Magyarországot
előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”. A
katolikust akár úgy is lehetne értelmezni, hogy „németté”,
mert Kollonich 1689-ben megalkotta A Magyar Királyság berendezése
– Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn c. tervezetét,
amely gyakorlatilag felszámolta volna a magyar államiságot,
kiiktatta volna az országgyűlést és bevezette volna a központi,
hivatalnoki kormányzást. Tervéhez azonban nem talált magyar
együttműködőt, még a római katolikus egyház részéről
sem. Ezt a marxista történészek úgy magyarázzák, hogy
Kollonich az általa indítványozott modernizációval ütközött
a magyar rendiséggel, holott ez a magyar állami tudat alapján
jelentett ellenállást a császári udvarral szemben.
Kollonich sajátos
jelensége volt korának és a térségnek: gyűlöletes volt a
protestánsokkal szemben, a magyar történelmi államisággal
szemben, a némettől eltérő nemzeti nyelvekkel szemben,
megengedő volt azonban azon görögkatolikusok irányában, akik
a nemzeti nyelv helyet hajlandók voltak a latin nyelvet használni,
barátságos volt mindazokkal szemben, akik a német nyelvet
helyezték előtérbe és elfogadták a bécsi kancellária
fennhatóságát. Röviden összefoglalva: birodalmi globalista
volt, de egyúttal előhírnöke volt a fasizmusnak.
A kollonichi műnek sajátos folytatója volt II. József, akit ugyan
felvilágosult uralkodóként tartanak nyilván, de ennek csupán
a türelmi rendelete a tanúbizonysága, ami nem biztos, hogy őszinte
volt, hiszen egy abszolutista gyökereken nevelkedett uralkodó
egyetlen lépését sem lehet függetlennek tekinteni. Ő is a
birodalmi globalizmus megszállottja volt és Kollonichéhoz
hasonló magyarellenessége miatt nem mosható le róla a
prefasizmus gyanúja. A magyarok egyetlen védekezési eszköze
ezzel szemben a kőkemény nemesi konzervativizmus maradt, ami
azonban a magyar modernitás kibontakozása szempontjából
okozott súlyos gondokat, s aminek még a 20. században is
fellehetők a nyomai.
|