vissza a főoldalra

 2017.01.13. 

A közösségépítő

Alapítvány a nemzet javára

Bakos István művelődéskutató, kutatásszervező, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátora, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum külső munkatársa, 1943. november 14-én Bánfán született. Újpetrén végezte az általános iskolát, Szentlőrincen a mezőgazdasági technikumot. Pályáját agronómusként kezdte, majd az ELTE Bölcsész Karán magyar–népművelés szakon folytatott tanulmányokat. 1969-ben végzett, 1970-ig az Eötvös Kollégium diákja volt, azóta a fővárosban él családjával. Pályája során tudományos kutatóként, kutatásszervezőként és köztisztviselőként dolgozott: a Magyar Tudományos Akadémia Tudományszervezési Intézetében (1970–73), a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsában (1973–1975), a kormány Tudománypolitikai Bizottságában (1975–1978), az MM Tudományszervezési Intézetében, majd a Művelődési Minisztériumban (1979–1994). 1994-től 1999-ig a Magyarok Világszövetsége választott főtitkára, 1999–2004 között a Nemzeti Tankönyvkiadóban főosztályvezető, a határon túli magyar oktatás és tankönyvellátás menedzsere. A hazai civil társadalom építésének diákkorától aktív résztvevője. 1980-tól egyik kezdeményezője és szervezője a nemzeti ellenállást és szolidaritást szolgáló Bethlen Gábor Alapítványnak. Közreműködött az 1987-es Lakiteleki Találkozó, valamint az MDF szakmai fórumainak szervezésében, s az induló HITEL szerkesztésében is. Az MVSZ főtitkáraként szervező-koordinátora volt az 1996-os – világszerte zajlott – millecentenáriumi év programjainak, a Magyarok IV. Világtalálkozójának. Alapító kiadója a Magyar Felsőoktatás (1991), a Magyar Figyelő (1995) c. havi lapoknak. Közreműködött a meghiúsított budapesti EXPO előkészítésében, a Vereckei Honfoglalási Emlékmű, a Teleki Pál szobor, illetve Bethlen Gábor egész alakos kolozsvári szobrának fölállításában. Alapító tagja az Eötvös József Kollégium Baráti Körének, tagja a Nemzeti Fórumnak, a Százak Tanácsának, kurátora a Lakiteleki Népfőiskola Alapítványnak. A Partium Egyetem Alapítvány kurátora, elnöke is volt, az 1995 óta működő Magyar Örökség-díj Bizottság alapító tagja. Az utóbbi két tisztségétől 2013-ban – egészségi okokból, túlterheltsége miatt – megvált.

 A lexikonok szerint művelődéskutató, kutatásszervező. Már pályája kezdetétől mások munkásságát próbálta igazgatni, segíteni?

 – Főként 1963 májusától, a mezőgazdasági technikum elvégzése után törekedtem erre, amikor Peterden agronómus lettem. A szomszéd falu népének sorsa bízatott rám. Ifjúkoromból három helyhez kötődöm erősen Baranya megyében: Újpetréhez, Szentlőrinchez és Peterdhez. Parasztszülők gyerekeként a mezőgazdaságban dolgoztam. Úgy kerültem a szentlőrinci technikumba, hogy bár az iskolában végig jeles tanuló voltam, nevelő szüleim a családi gazdaságban akartak tartani. 1959-ben őket is beléptették a Petőfi tsz-be. Akkor – tanáraim s a tsz-elnök támogatásával – mégis engedtek továbbtanulni a mezőgazdasági technikumban. Abban bíztak, hogy egyszer majd visszakapják földjüket, s én veszem át tőlük tanult emberként a gazdaságot, hiszen előtte velük gazdálkodtam, sőt napszámosként is dolgoztam. Technikumi tanulmányaimat is példás eredménnyel végeztem, s nagyon megkedveltem az irodalmat, a humán tantárgyakat. Köszönhető ez irodalom- és történelemtanáromnak, osztályfőnökömnek, Szentgyörgyvári Tibornak, aki nagyra értékelte írói kísérleteimet. Ez a magyarázata, hogy nem az agrár-felsőoktatásba mentem tovább, hanem az ELTE bölcsészkarára. Nem vettek föl egyből, de az is meglepő volt, hogy előzetes felvételt nyertem. Így kerültem a peterdi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe, egyetlen képzett szakemberként. Az újpetrei tsz elnöke, Gere János patronálásával álltam munkába, s kezdtem megismerkedni a szövetkezet tagjaival. Diákkoromban elég jó szervező voltam, s ezt a készségemet hamar kamatoztattam a termelőszövetkezetben is. Minden reggel ötkor keltem, hatra értem át Peterdre, ahol a munkavezetőkkel gyors megbeszélést tartottam. Utána ki-ki ment a dolgát végezni. A sürgős munkákba néha én is bekapcsolódtam. Rövidesen megvettük első traktorunkat is, mert kiszámítottuk, hogy a gépállomástól bérelni nekünk túl költséges. A későbbi indokolt vezetőcserék következtében megnövekedett a munkakedv, ami lendületet adott a szövetkezetnek. Társakat kaptam, s úgy éreztem, hogy néhány hónap alatt szinte csoda történt Peterden: Katalin-napra elvégeztük a betakarítást, az őszi szántást, a vetést, s még a kukoricát is leszedtük, amire korábban egy évtizede nem volt példa. Jó évet zártunk. Ehhez azonban szükség volt az 1963 októberében megtartott közgyűlésre, ahol leváltottuk a párt által odahelyezett tsz-elnököt, mert semmit sem törődött a szövetkezettel, a tagsággal. Pécsett élt, nagy ritkán járt ki közénk. Egy derék hajdani középparasztot (Joó János kisgazdát) akartunk a helyébe megválasztani. A leváltott elnök a járási párttitkár unokaöccse volt, s én megkaptam a katonai behívómat. Marcaliban tüzérként szolgáltam, 1964 szeptemberéig, amikor elkezdhettem egyetemi tanulmányaimat. Talán sohasem kerültem volna a bölcsészkarra, ha engedték volna, hogy Peterden tovább dolgozhassak agronómusként, mert annyira megszerettem szomszéd falubeli tsz-tagjaimat.

 Mit adott önnek az, hogy az Eötvös Kollégium diákja lehetett?

 – Kinyílt előttem a világ! Megismerhettem kortársaim színe-javát és hajdani sorstársaim, a népi írók munkásságát. Nem véletlen, hogy művelődéspolitikájukat választottam a szakdolgozatom témájának. Olyan kiváló tanáraim voltak az Eötvös Kollégiumban, mint Czine Mihály, Kiss Ferenc, akiktől kellő felkészítést kaptam. Mindig is fontos volt számomra saját népem és közösségem, de ennek mibenlétét, tartalmát – a magyar kultúra irodalmi, történelmi, művelődéspolitikai vetületét ők tudatosították bennem. Míg benne éltem, az sem tudatosult, hogy Alma Materünk a több mint 100 éves Eötvös Kollégium milyen értékes a magyar szellemi élet számára. Ez az intézmény még szétvert állapotában is megőrizte hagyományait – részben az öreg kollégisták jóvoltából, részben azért, mert Tóth Gábor személyében olyan ember igazgatta, aki toleráns, békés természetű vezető volt; tudomásul vette a pártirányítást, de nem volt pártkatona. Vérbeli pedagógusként a diákok érdekét is képviselve, lavírozott, ahogy akkortájt lehetett. Óriási munkát végzett, hogy újraépüljön s megmaradjon a régi kollégium szellemisége.

 Tudtommal Erdélyben néprajzi gyűjtőkörúton vettek részt.

 – Kiváló barátokra tettem szert az Eötvös Kollégiumban, bár nekem a magyar–népművelés szakos egyetemi csoportban a pesti Bíró Zoltán volt a legjobb barátom. Már a kezdet kezdetétől egymásra leltünk; ő vezetett be a főváros közéletébe. Rokon-barátomnak tekintettem, oly sokat segített itteni beilleszkedésemben feleségével, Rozival együtt. Eötvös kollégista társaim, közöttük barátaim a kollégium diákbizottságának kulturális felelősévé, majd két ízben is a diákbizottság titkárává választottak. Kollégista társam, Kósa László néprajzkutató – aki szobatársaival erdélyi körúton vett részt –, olyan csodálatos dolgokat mesélt Erdélyről, melyeket olvasmányaimból nem ismertem. Egy év múltán Laci elmondta, hogy a Magyar Néprajzi Atlaszhoz Erdélybe megy gyűjteni. Útitársának hívott, amit én boldogan vállaltam. Amíg én „fedőtevékenységként” elöl beszélgettem a háziakkal, addig ő a hátsó fertályban az adatközlőket faggatta. Hivatalosan baráti látogatásokon vettünk részt, amelyeket édesapja erdélyi kollégái, református lelkészek szerveztek. Ez a majdnem 50 napos út egy életre meghatározta, megalapozta Erdélyi irányultságomat, kapcsolataimat, segítőkészségemet és szolidaritásomat.

 Az erdélyi Babes–Bolyai Tudományegyetemen használják azt a tankönyvet, melyet ön állított össze. Hiszen öt évig a Nemzeti Tankönyvkiadóban főosztályvezető, a határon túli magyar oktatás és tankönyvellátás menedzsere volt. Hogyhogy a Haza a magasban c. nemzetismereti tankönyv mégsem jelenhetett meg a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában?

 – A Magyarok Világszövetségének főtitkáraként bejártam a fél világot, és azt tapasztaltam, hogy a hétvégi, vasárnapi magyar iskolákban, melyeket a helyi közösségek tartanak fenn, nem tanulhattak megfelelő tankönyvekből – mert nem nagyon voltak. Miután megváltam a világszövetségtől, a Nemzeti Tankönyvkiadóhoz kerültem, ahol Ábrahám István igazgató – akit még Andrásfalvy (MDF) nevezett ki – nemzetibb szellemiségűvé igyekezett átformálni az állami kiadót, s biztatott, hogy pályázzunk a honismereti tankönyvre, amit kértek tőlünk a külföldi magyarok is. Tehát a könyv a magyar emigrációval közös akciónk. Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész barátommal, Alföldy Jenő irodalomtörténésszel, Hámori Péter történésszel – két éves munkával – el is készítettük a tankönyvet. Lektorai Dr. Vekerdi László és Dr. Péntek János voltak, s véleményezte Wurst Erzsébet és Lukácsfy Kristóf is. A könyv kiadása előtt – még az első Fidesz-kormány idején – sajnos Ábrahám Istvánt leváltották. Pálfi József, a Szerencsejáték Zrt. egyik menedzsere lett a vezérigazgatónk, aki abban a pillanatban, amikor az MSZP–SZDSZ koalíció kormányra került, íziben váltott a szabaddemokraták felé. Mindent és mindenkit háttérbe szorított, aki a nemzeti oldalt képviselte. Nyár végén Alföldy Jenővel együtt magához rendelt s közölte: ebben a szituációban, a Magyar nemzetismeretet – ami egy keresztény, nemzeti szellemiségű tankönyv – ő, azaz a Nemzeti Tankönyvkiadó nem adhatja ki. Még a 2 millió forintos pályázati pénzt is visszafizette, hogy megfeleljen az SZDSZ elvárásainak… Végül annyit engedett számunkra, hogyha találunk a nyomdakész anyagra vevőt és kiadót, akkor az megjelentetheti nemzetismereti könyvünket. Ekkor felkerestem Lezsák Sándort, aki segített, az Antológia Kiadó gondozásában 2002 karácsonyára megjelent a tankönyv – de jóformán csak külhoniak részére, ami néhány hét alatt elfogyott. Erdélybe pedig a könyv javított utánnyomása került ki egy év múlva. A Babes–Bolyai Tudományegyetem akkori rektorhelyettese elolvasta és eldöntötte, hogy nekik szükségük van rá, Dr. Béres József pedig vállalta, hogy 1000 példány utánnyomását finanszírozza számukra. Ily módon használhatták a kolozsvári egyetemen tankönyvként a magyar hallgatók, tanulhattak belőle a Partium Keresztyén Egyetem diákjai. Később Ujvári Gábor történész, egykori munkatársam a Művelődési Minisztériumban, a Balassi Intézet főigazgatója lett. 2003-tól félállásban alkalmazott, s ott elkészítettük a magyar nemzetismereti honlapot – www. nemzetismeret. hu – is. Nyomtatott formában ugyanis méregdrága volt kiküldeni a tankönyveket a tengeren túli iskolákba, a cserkészeknek és a magyar intézetekbe, ahol tanítottak belőle.

 Maradjunk a könyveknél…Lapunk előző számában beszámoltunk a Bethlen Gábor Alapítvány A kolozsvári Bethlen Gábor szoborállítás emlékezete című könyvének ünnepélyes bemutatójáról. A rendezvényen önt többen a szoborállítás motorjának nevezték, és arckifejezésén láttam, hogy ezzel nem értett egyet. Holott a könyvet elolvasva én is azt állapítottam meg, hogy ez a szobor, nem állhatna Kolozsvárott az ön alapos szervezőmunkája nélkül.

 – Itt köszönöm meg ragyogó tudósítását az Aranykönyv bemutatójáról. Valóban többen ezt mondták, ahogy avató beszédében Lezsák Sándor is kiemelte érdemeimet. Válaszom az adományozó levélen olvasható: Soli Deo Glória! Istené a dicsőség! A szobor nem állhatna most Kolozsvárt, ha nincs egy olyan fővédnöki testületünk, amelynek tagjai Lezsák Sándor, Kató Béla református püspök és Böjte Csaba ferences atya.

 Akkor ez egy ökumenikus összefogás volt?

 – Igen. Bethlen Gábor református nagyfejedelem minden magyar számára példakép, mert ő mentette meg az országot attól, hogy eluralja a török és a balkanizmus vagy elnyelje a német.

 A három fővédnök szerepe kétségbevonhatatlan. Forrást honnét szereztek?

 – Naivan azt hittük, hogy ez a Bethlen Gábor Alapítvány diadalmenete lesz. Ígéretes pályázatot nyújtottunk be a Magyar Művészeti Akadémiához, s bíztam abban is, hogy a milliárdokkal gazdálkodó Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújt számunkra e célra némi forrást. Sajnos az MMA nem támogatta szoborpályázatunkat, de később más módon segítette a szoboravatást, az alapkezelő viszont egy fillért sem adott. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány gyorssegély-adományával másztunk ki a gödörből, különben nem tudtuk volna a szoboröntéshez szükséges 8 millió forintot előteremteni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a magyar közösséghez fordulunk, mert bíztunk benne, hogy vannak annyian ebben az országban, akik felhívásunkra adakozni fognak a kolozsvári Bethlen Gábor-szobor felállítására… A nagyfejedelem szobrát valóban a köz adakozásából állítottuk föl. Utólag hálát adok az Istennek, hogy így történt, mert a több mint ezer támogató mindegyike a magáénak érezheti e szobrot. Az Eötvös József Kollégium Baráti Köre és a Százak Tanácsa egy-egy tizedét teszi ki az adományozóknak. Hála Istennek minden probléma nélkül sikerült felállítani, s ünnepélyesen fölavatni a szobrot. Beteg szívem megnyugodhatott… Egy évtizede hozta rám a szívbajt „pokoljárásom”; a Rieger Tibor alkotta Teleki Pál-szoborral, Budavárban… Az Aranykönyv tartalmazza a gyűjtés történetét, a kiemelt és további támogatást nyújtók listáját. Két névsor is szerepel benne. Az egyik ABC-rendben felsorolja a támogatók teljes listáját (137–148. o.), a másik (92–99. o.) pedig az adományozók időrendi listáját október 18-ig tartalmazza. A „kétszer ad, ki gyorsan ad” jegyében 2013. augusztus 27-én írtam egy szívhez szóló levelet, melyet feltettem a honlapunkra és sok helyre eljuttattuk. 2013. augusztus 26-áig 64-en adakoztak. A felhívás hatására rövid idő alatt megháromszorozódott az adakozók száma. Október 23-áig több mint 6 millió, karácsonyig 12 millió forint gyűlt össze közadakozásból.

 Azért áll templomkertben, és nem köztéren a szobor, mert nem akartak a román állammal meddő csatákat vívni?

 – Erről nem mi, hanem az erdélyiek, így Kató Béla püspök úr és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere döntött. A legnagyobb elismeréssel szólok munkájukról. Örülök, hogy sikerült véghezvinniük azt, hogy október 23-án, a magyar forradalom és szabadságharc napján – ami egyben Bethlen Gábor fejedelemmé választásának is a napja – békében, méltósággal együtt ünnepelhettünk Kolozsvárott.

 Milyen visszajelzéseket kaptak a kolozsváriaktól a Bethlen-szoborral kapcsolatban?

 – A szobor, bár a templomkert kerítése mögött áll, de az utcára néz, tehát nem „rejtették el”. Házasságkötések és keresztelők alkalmából ott készítenek a kolozsváriak magukról fotókat, tehát Bethlen Gábor a „családtagjukká” vált. Befogadták, őrzik a szobrot, ami fontos jelkép számukra: immár az őrzőjükké emelkedett.

 Említette a Teleki-szoborral kapcsolatos pokoljárását. Budapest Főváros Közgyűlése 2004 februárjában határozattal kitiltotta Teleki szobrát a fővárosból. Demszky gátolta meg tehát a szoborállítást?

 – Demszky kezdetben támogatta, de végül az akkori kormány és az SZDSZ-es kultúr-diktátorok mellé állt. A Fővárosi Közgyűlésben egyedül a MIÉP képviselőcsoportja állt ki nyíltan a szoborállítás mellett. A szobor létrejöttét anyagilag támogatta a Magyar Millenniumi Kormánybiztos, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Lengyel Nagykövetség, a lengyel vállalkozók magyarországi klubja, a Lengyel Örökségvédelmi Alapítvány, a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség, és számos más szervezet, adományozó. A Fővárosi Önkormányzat Városképi Bizottsága, majd Kulturális Bizottsága 2004. január 28-ai ülésén egyhangú pozitív döntést hozott Teleki Pál szobrának budavári felállítása ügyében. A közös magyar–lengyel szoboravató emlékünnepséget 2004. április 3-án 16 órakor tervezte megtartani a Teleki Pál Emlékbizottság. Február 10-én Fellegi Ádám egy hiszterizáló lavinát indított el, ami kegyetlen támadásba, sajtóhadjáratba lendült át a Teleki szobor ellen. A több hónapon át zajló támadás során sok hazugságot leírtak Teleki Pálról, a szoborállítókat is igyekeztek bemocskolni. Többeket megfélemlítettek. Ezért tanulságul és bátorításul adta közre a Teleki-szoborról szóló dokumentumok „fehér könyvét” a Csicsery-Rónay István Occidental Press kiadója, Szobor vagyok, de fáj minden tagom címmel. Ráadásul vissza kellett volna adni a pályázati pénzt, ha nem állítjuk föl idejében a szobrot. Végül 2004. április 3-án, a tudós-államférfi halálának 63. évfordulóján, hazai és külhoni magyar, illetve lengyel vendégek ezreinek jelenlétében, Teleki Pál egész alakos bronzszobrát Balatonbogláron, a templomdombon ünnepélyesen fölavattuk. Az egész szoborállítás kálváriája számomra azért volt döbbenetes, mert a világszövetségben egyszer már átéltem hasonló ellenségeskedést a vereckei Honfoglalási Emlékmű kapcsán, de nem a magyarok, hanem az ukránok részéről.

 Több mint tíz kötet szerzője és számos lapban publikált, sőt négy éven át dolgozott a Művelődési Minisztériumban is.

 – A magyar felsőoktatás rendszerváltás utáni átalakításában igen jelentős szerepem volt a Művelődési Minisztérium Felsőoktatási és Kutatási Főosztályának vezetőjeként. Az első magyar felsőoktatási törvény létrehozásában is részt vettem.

 Sok támadás éri a kormány oktatáspolitikáját, ahogy a tankönyvekkel kapcsolatos határozatát is. Mi a véleménye arról, ami jelenleg folyik a felsőoktatásban?

 – Figyelemmel kísérem azokat a területeket, intézményeket, ahol dolgoztam. A Magyarok Világszövetségéről azért írtam meg Nemzetépítő kísérlet című könyvemet – amiről a Magyar Fórumban Papolczy Gizella kiváló recenziót írt –, mert sajnos az MVSZ teljesen lezüllött, perifériára került. A magyar oktatásról – noha aggódva figyelem – nem írtam, mert az meghaladná az energiámat. Nem is vagyok olyan közegben, ahol az oktatásügy kérdései élesen felvetődnének. Azt végtelenül sajnálom, hogy annak idején privatizálták a Nemzeti Tankönyvkiadót, pedig nagy szükség lenne rá, hogy az oktatásügyért felelős minisztériumhoz, a kormányhoz közel álló tankönyvkiadó is működjön. Lehet több kiadó is a piacon, és akkor lehet verseny az értékek mentén.

 A közösségépítés területén dolgoznak-e olyan fiatalok, akiknek majd át tudja adni a stafétabotot?

 – Ha ezt a kérdést boncolgatjuk, akkor egyértelmű, hogy sokkal könnyebb azoknak, akik tanítanak. Igaz, én is ápolok kapcsolatot a fiatal generációval. Szorosabban a Mika Sándor Egyesülettel, amelyet a történettudomány és társtudományai nemzeti elkötelezettségű művelésére szövetkezett volt és jelenlegi bölcsészhallgatók alapítottak; azzal a céllal, hogy az egyesületi keretek között az Eötvös Kollégiumból kikerülve is, közösen folytassák a tudományos, kulturális, oktatási, hagyományőrző és ismeretterjesztő tevékenységüket. Néhány éve ők segítenek a Bethlen Gábor Alapítvány célkitűzéseinek megvalósításában is. Létrehozták a Szegfű Gyula Szabadegyetemet, s nagyon örülök, mert szép eredményeket értek el eddig. Amiben tudok, segítek nekik, de ők nem kérnek, hanem cselekszenek, és inkább adnak. A RETÖRKI-ben is lassan létrejön egy fiatalokból álló derékhad, akiknek igyekszem a magam tapasztalatait és megőrzött iratanyagot is átadni.

 Hogyan látja, a globalizálódó világban kiáltsuk-e Zrínyi Miklóssal, hogy ne bántsd a magyart?

 – Sajnos nemcsak Zrínyi idejében, hanem ahogy történelmünk során sokszor, így most is cserbenhagy bennünket a Nyugat. Zrínyi Miklós személye számomra azért is fontos, mert Szigetvártól 12 kilométerre, Bánfán születtem. Meghatározó élményem, amikor 1962-ben Szentgyörgyvári Tibor magyar–történelem órát tartott a várban. Kedves tanárunk kiállt a várfokra, és elszavalta Kölcsey Ferenc Zrínyi második énekét. „Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, / Vérkönnyel ázva nyög feléd! / Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, / És marja, rágja kebelét.” Annyira a mának szólt ez a költemény! Átéreztük, hogy ugyanazok a gondjaink ma, mint néhány száz évvel ezelőtt, s néhány héten belül szinte az egész osztály megtanulta. Sajnos az ország jelenlegi helyzetére is jellemzőek Kölcsey sorsversének megrázó sorai. Az Eötvös József Kollégium Baráti Körének elnöke az a Dr. Hóvári János, aki a 2016-os Zrínyi Miklós Emlékév Emlékbizottság elnökeként derekas munkát végzett. Neki panaszoltam el a nyáron, hogy az egyik bevásárlóközpont hatalmas könyvesboltjában Szigetvárral kapcsolatban csak Nagy Szulejmánt bemutató giccses kiadványok kaphatók. Mindössze egyetlen könyvet találtak a Zrínyi család történetéről, de Zrínyi Miklósról semmit. Azóta az emlékbizottság, a Magyar Napló kiadványai révén, igyekezett pótolni ezt a hiányt. Azt is bántott, hogy Kodály Zoltán 1954-ben bemutatott grandiózus kórusműve, a Zrínyi szózata (a „Ne bántsd a magyart!” refrénnel), ami az 1956-os forradalom szellemiségének is egyik éltetője volt, nem hallottam a 450., illetve a 60. évfordulós ünnepségeken? Nem hiszem, hogy Nagy Szulejmán PR-ja, és sírjának keresése lenne a mi fő feladatunk. De az lenne a magyar erőt, érdeket képviselő Zrínyiek példás emlékének ápolása, akik két pogány közt, egy hazáért védték karddal és tollal a magyarság életét, nyelvét, földjét, szellemiségét.

Medveczky Attila