vissza a főoldalra

 2017.01.13. 

Feltámadás a Felvidéken?

Történt nem is oly rég, hogy a Magyar hiszekegy szerzőjének szülőfalujában egy helyi kezdeményező javaslatára megkoszorúzták a költőnő szüleinek sírját és egy kis megemlékező műsort is rendeztek. Meghívták a leszármazottakat Magyarországról, akik koszorút is hoztak magukkal, rajta magyar és szlovák trikolór szalagokkal.

Mondhatom, elszörnyülködtünk körülötte, de a díszvendégek egyike, lakhelyén talán még képviselő-testületi tag is, megmagyarázta (a kádárista rendszerben elmélyített megbékélési jelszavakból és a közelmúlt liberális propagandájának nemzetvesztő szlogenjeiből okosulva), hogy hiszen ez itt már Szlovákia, és a helyi szlovákok érzékenységére is tekintettel ezt békejobbnak szánták…. A helyi óvodás és iskolás gyerekek műsora szlovák volt, s arról énekeltek, hogy milyen csodás a szlovák haza. A magyarországi testvértelepülés csoportja egészséges jobbikos érzülettel és gitárkísérettel sólyomszárnyakat emlegetett, a mi kórusunk pedig Szabados Béla megzenésítésében adta elő négy szólamban, hogy „Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában…”  Közben Sziklay Szeréna márvány emlékművére a hálás utódok elhelyezték a szlovák trikolórral megspékelt koszorút…  

Vagyis egyesek elgondolása szerint Magyarországnak Szlovákiaként kellene feltámadnia? Mindezt a tolerancia, a megbékélés és a mások iránti tapintat jegyében, ahogyan a liberális lélekdaráló gépezet megkívánja? Csak azért, mert közel egy évszázada ezt az akkor még  színmagyar területet Csehszlovákiához csatolták, majd 1945-ben a falu egy részét elhurcolták, s helyükre tótokat telepítettek, majd a jogfosztás, valamint a kommunista és nemzeti elnyomás ideje alatt a betelepültek akarata érvényesülhetett? A megnyitott szlovák iskolába csábították a magyar nebulókat. Mert a korábbi zsellérfalvakban, a cselédek leszármazottaiban tovább él a szolgalelkűség, ami azt diktálja, hogy mindig az erősebbet, a nagyobbat, a hatalmon lévőt kell szolgálni. Csak kivételesen, néhányan jártak (kuruckodva) egy messzebbi településre, ahol volt magyar iskola. A szlovák iskolát végzettek viszont már szlovák házastársat keresnek maguknak, hogy ennek a „szégyenletes, fasiszta és primitív” népnek (amint a történelemoktatás megmaradt agyukban) a nyomait is eltüntessék, s természetesen a  gyermekeik már büszke szlováknak vallják magukat. Akár a Szlovák Nemzeti Párt elnökévé is válhatnak, mint a jelenlegi helyzet is példázza.

 Csak néhány, de egyre kevesebb megszállott reménykedő szervez még itt magyar rendezvényeket, hogy hátha, talán, esetleg mégis van értelme megőrizni azt a kincset, amiért eleink gyakran életüket is adták.

Mihályi Molnár László