vissza a főoldalra

 2017.01.20. 

Emlékeztető szobrok alkotója

1956-ban három diáktársamat elfogta a szeku, és bebörtönözte őket

Péterfy László festő - és szobrászművész 1936-ban született a székelyföldi Nyárádselyén. A marosvásárhelyi művészeti gimnáziumban érettségizett. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festő szakán (1953-1959) folytatott. Mesterei Kádár Tibor és Miklóssy Gábor voltak. Festőnek indult, az 1960-as évek első felében festőművészeti tárlatokon szerepelt Maros megyében. 1966-ban települt át Magyarországra, itt a magyar népi mesterségeket támogató mozgalom egyik szervezőjeként működött, az erdélyi középkori és reneszánsz művészet, s a népi kő- és fafaragás művészetének folytatója és tovább hagyományozója. Egyre inkább a szobrászat lett az ő fő művészeti kifejező eszköze, szobrászata alapvetően figurális és hagyományőrző. Épületszobrászattal is foglalkozott, Makovecz Imre épületeihez tervezett szobrokat, elsőnek a sárospataki Művelődési Házhoz készített két oszlopszobrot mészkőből (1986). Később is dolgoztak együtt, a paksi Szentlélek katolikus templom Makovecz Imre tervei alapján épült fel 1990-ben. Szobordíszei egy részének alkotója Péterfy László. Az egyik oszlopszobor a nagyszentmiklósi kincs égberagadási jelenetét, a másik a csodaszarvas-legendát szimbolizálja. Tagja volt a Siklósi Kőfaragó Tábornak, 1991-ben pedig a Toyamai Nemzetközi Szobrásztábor egyik résztvevője. Számos köztéri alkotást készített, s mellette kisplasztikákat. Főleg fa, bronz, vörösréz lemez, mészkő, néha márvány szobrainak alapanyaga. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Számos köztéri alkotása mellett kisplasztikái és éremművészete is közismert. Közéjük tartozik a Bethlen Gáborról készült kisplasztika és a Bethlen Gábor-díj részét alkotó bronzérem, amelyeket a Bethlen Gábor Alapítványnak készített. Szülőföldje régi kapuinak és sírjeleinek értékmentő publikálója. A Népművészeti Egyesület alapítója és első elnöke. 1992 és 1996 között a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese. 1996-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Elismerések: 1999- ben Magyar Művészetért Díj, Kodály Zoltán-díj; 2000: A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje.

 A közérhetőségre törekszem

Kissé megkésve, de őszinte szívvel köszöntjük 80. születésnapja alkalmából! A Magyar Művészeti Akadémián is megünnepelték születésnapját, ahol Jankovics Marcell mondott laudációt. Kijelentette: „Péterfy László becsületes személyiségére jellemző, hogy jelmondatot kaptam tőle, amit azóta is őrzök magamban, hogy először meghallottam. Ez a jelmondat egy Nyárád-menti faragott kapufelirat, amely így szól: Hogy az igazság a kapun kívül hű pártolást nyerjen, a hamisság belül pisszenni se merjen.” Mennyire lehet törekedni a képművészetben a hitelességre?

 –Ezt nagyban befolyásolja a munka jellege. Az utóbbi évtizedekben szinte csak köztéri szobrokra kaptam megbízásokat, vagy pályázatokon sikerült nyernem. A köztéri művek esetében pedig mindig egy konkrét tárgy kifejezését kérték tőlem. Tehát ragaszkodnom kellett vagy a portréhoz, meghatározott esemény ábrázolásakor pedig azt kellett kifejeznie a szobornak. Hiszen köztéren közérthetővé kell tenni az ábrázolásokat. Arra törekszem, hogyha egy szobor köztérre kerül, akkor a megbízóim, illetve a befogadók értelmez a látottakat.

 Holott egyesek két vascsövet meghajlítanak, és azt állítják ki közterekre.

 –Tudom, hogy vannak, akik így fejezik ki magukat, de ez tőlem távol áll…Több mint két évtizede Tatabányáról érkezett hozzám egy felkérés Trianon-emlékműre. Ez igen nagy kihívást jelentett számomra, mert ezzel a témával, és az I. világháborúval kapcsolatosa rengeteg emlékmű született. Nem akartam gyarapítani azoknak a figuráknak a tömegét, akik fegyverrel a kezükben fejezik ki a háborús eseményeket. Végül is úgy döntöttem, hog krómacélból készítek egy nagy fát, melynek ágai a Kárpát-medence vízrajzi térképét szimbolizálják. Az ágakon pedig ott helyeztem el leveleket, ahol a magyarság él. A történelmi Magyarországot és a Trianoni tragédiát szimbolizáló emlékművet Magyar Életfának neveztem el.

 Elmondható, hogy az egyik településen annyira elégedettek a munkájával, hogy ezután több megrendelés is érkezik onnan?

 –Pontosan. Ez jellemző Tatabányára, Piliscsabára. Utóbbi városban az egyetem elé terveztem egy oszlopon álló Szent István-szobrot, majd Gál Ferenc dogmatikaprofesszor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem alapító rektora tiszteletére egy portrét, ezért többször is megbízást kaptam Piliscsabáról.

 Maradjunk a hitelességnél. Székelyföldről származik. Nyárádselyén olyan környezetben nevelkedett, ahol- mint az idézett kapufelirat szövegén olvasható –  az igazság pártolására nagy hangsúlyt fektettek?

 –Hálát adok az Istennek, hogy igen! Sokféle kapufelirat létezik, és Székelyföldre jellemző, hogy ha mást nem is, de az állítójának és feleségének nevét és az évszámot felvésik a kapura. Viszont Szováta környékén, a Kis-Küküllő völgyében, Nyárád felső völgyében a kapukra versecskéket írnak. Két-háromsoros rímes versekben a vendéglátást, vendégszeretetet fejezik ki ezek a sorok, sőt egyes helyeken a jeleneteket – például, miként fogadják a vendégeket – dombormű-faragásokon meg is formálják. Az idézett Kis-Küküllő- menti falusi kapufelirat azért különleges, mert ehhez hasonlót nem olvastam ezen a vidéken. Megtudtam, hogy ez nagyon távoli rokona egy középkori latin feliratnak, ami Erdélyben is megjelent, főleg olyan földbirtokosok háza előtt, akik tekintélyesebb kapukat építettek, majd elkerült ebbe a falucskába is.

 Mennyire volt szülőfalujában összetartó a közösség? Sokan azt mondják, hogy a kolhozosítás zilálta szét a falusi társadalmakat.

 –A régi székely falvacskák nem voltak sem szegények, sem különösebben gazdagok. Így a lakosok életszínvonala között nem volt nagy eltérés. A székely falvakban olyan közösségi gondolat, érzés öröklődött, ami összefogta a lakosokat, és a kollektivizálás szinte semmit sem jelentett számukra. Ráadásul szülőfalum olyan hegyi környezetben fekszik, ahol csak elvétve találni földművelésre alkalmas területet, ezért havasi legelőkön legeltették az állatokat.

 Mikor szakadt el Nyárádelyétől?

 –Lélekben soha nem szakadtam el szülőfalumtól. Az elemi iskola négy évét jártam ki Nyárádselyén, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákja lettem. Ez az intézmény 1946-ban még egyházi intézmény volt. Az 1948-as tanügyi reform után 2-es számú Magyar Tannyelvű Fiúlíceummá alakították át, és az ’50-es évek közepén vette föl Bolyai Farkas nevét. Szintén 1948-ban alakult a művészeti középiskola. Még korábban 1946-tól, mert osztálytársaimnál jobban rajzoltam, bekerültem a Kultúrpalotában működő, Bordy András festőművész által vezetett, tekintélyes múltú rajziskolába. Így, mikor megindult a művészeti középiskola, néhány diáktársammal együtt felvételiztünk oda, s mi voltunk az első évfolyam.

 Mi jellemezte az akkori művészeti oktatást?

 –Olyan hagyományos oktatás folyt, ami talán a müncheni iskoláig vezethető vissza szellemében, módszerében, aminek az alapja, hogy a képzőművészet alapja a rajtudás. Bármit le kell tudni rajzolni, ami környezetünkben látható. Erre törekedett ez az iskola is, hogy növendékei jó rajzokat készítsenek, portrékat, tárgyakról, és még sorolhatnám. Nagyon sokan ez alapján váltak szobrásszá, festővé. Egyesek szerint ez a módszer azért alkalmatlan, mert azt a belső látásmódot, ami egy tehetséges emberrel születik, lehatárolja, leszűkíti a konkrét, látható világ ábrázolására.

 Mitől válik valaki igazi művészé? Ezt meg lehet tanulni?

 –A művészetet nem lehet elsajátítani. Ezt a reneszánsz idején frappánsan így fogalmazták meg: a művészet ott kezdődik, ahol a mesterség tökélye végződik. Ehhez az elvhez tartotta magát a XIX. század folyamán a művészoktatás is. Ezen túllép az a szemlélet, hogy a tehetséges ember a maga belső gondolatait, érzelmeit, vízióit mesterségbeli tudás nélkül is ki tudja fejezni, vetíteni. Erre is bőven találhatunk példát. A nagy művészek mégiscsak elsajátították a mesterség, a rajz alapjait, gondolhatunk Picassóra, aki szinte állandóan rajzolt. Tehát erre alapozódott a művészet tanulása és gyakorlata.

 Lapunkban egy éven át megemlékeztünk az 1956-os eseményekről. 20 éves volt a forradalom és szabadságharc idején. Részt vett az erdélyi megmozdulásokban?

 –1956-ban negyedéves hallgatója voltam a kolozsvári főiskolának… A képzőművészeti főiskola tanulói, miután tudomást szereztek a magyarországi eseményekről, felkeresték a kolozsvári egyetemeket, főiskolákat, és a Mátyás király szülőházának lovagtermében tanácskozásra hívták meg a diákok képviselőit. Több százan jöttek el, köztük – természetesen – a szekuritaté emberei. Már aznap hajnalban három diáktársamat elfogta a szeku, és bebörtönözte őket.

 Besúgót állítottak rám

 Az 1950-60- as években mennyire engedte, szabályozta a román hatalom az erdélyi magyar művészek érvényesülését?

 –Erdélyben két helyen is folyt művészoktatás: Kolozsváron és Temesváron. A művészeti főiskolát végzettek közül szinte senki sem lehetett szabadúszó képzőművész, mert nem volt erre lehetősége, anyagi fedezete. Így a legtöbben tanárként helyezkedtek el. Ráadásul az ’50-es évek végén mindenkit elhelyeztek az ország valamelyik településére rajztanárnak. A beosztás pedig el kellett fogadni. Nagybányára helyeztek, ahol egy technikai jellegű iskolában műszaki rajzot kellett volna tanítanom. Az jelentette a problémát, hogy Kolozsváron a szeku által megfigyeltek, hiszen osztálytársaim szervezői voltak a már említett 1956-os tanácskozásnak. S megtudtam, hogy akit rám állítottak, s főiskolára járt, Nagybányáról származik. Korábban is sejtettem, hogy megfigyel, mert odaült mellém beszélgetni, holott semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk. Felmértem, ha én Nagybányán maradok, ami művészeti szempontból előnyt jelentett volna, akkor ugyanolyan szorongásban élek, mint Kolozsváron. Jelentkeztem a nagybányai tanügyi osztályon, s megkérdeztem, hol van még üres rajtanári állás. Kiderült, hogy egy éppen felvirágzó román – Máramarossziget és Nagybánya közti – település a negresti (avasfelsőfalui) gimnáziumban el tudok helyezkedni. Elhatároztam, hogy ott fogok tanítani. Csak később tudtam meg, hogy ez egy nagyon jó döntés volt, mert a rólam szóló jelentésekben annyira pozitívumnak számított, hogy kihúztak a megfigyeltek listájáról. Ebben a gimnáziumban egy évig tanítottam, ami abból a szempontból is jó volt, mert ez a terület gazdag népművészete a román népi kultúra „Kalotaszege”.

 Az erdélyi magyar és román népművészet hatott egymásra?

 –Az ’50-es és 60’-as években még élt az erdélyi népi kultúra. Mivel ennek a kultúrának a letéteményese, alapja a földműves népesség, függetlenül a nyelvtől, körülbelül azonos színvonalú értékeket hozott létre. A román és magyar népművészet között csak formai különbözőségek figyelhetők meg.

 Tehát esetünkben nincs szó arról, hogy más szimbólumokat használnak a görög-keleti vallásúak, mint a katolikusok?

 –Sokkal ősibb szimbólumokról van szó. Ez mindenhol egyforma képzeteket alakít ki. Csupán a képzetek népművészeti kifejezése változhat a különböző népcsoportoknál. Viszont mégis annyira rokonok, hogy én teljesen otthon éreztem magam ebben az avasi világban. Az ottani románság görög-keleti vallású, román nyelvet beszél, de nem tartja magát románnak, hanem avasinak. Valószínűleg elrománosodott kunok lehettek az őseik.

 Be is fogadták az avasiak?

 –Nem, mert a tanítványaim szülei igen erősen zárt paraszti társadalomban éltek; szívesen vendégül láttak, de szokásaikhoz híven nem engedtek magukhoz közel.

 Az állampárt idején az ősi erdélyi népművészeti kincseket, népdalokat lehetett –e gyűjteni?

 –Nem tiltották, de nem nézték jó szemmel. Mikor a ’60-as években elkezdődött a népművészet iránti érdeklődés, akkor azt ügyesen kihasználták az erdélyiek, mert tudták, ha Erdélyből kihoznak egy hímzést, szőttest, kerámiát, azt elég jó áron tudják Magyarországon értékesíteni.

 Minek köszönhető az érdeklődése a népi kultúra iránt?

 –Egyrészt annak, hogy otthonról, természetszerűleg ismertem a népművészetet. Másrészt a főiskolának köszönhetem, ahol Kós Károly tartott számunkra a népi építészetről kapcsolatos előadásokat. Neves etnográfusok, művészettörténészek ismertettek meg minket a népművészettel. S mikor az avasi román gimnáziumban tanítottam, intenzív levelezést folyattam a kolozsvári tanáraimmal, akiktől tanácsokat kaptam, hogy mit jegyezzek fel.

 Festő szakon végzett. Erdélyben milyen kiállításokon vett részt?

 –Értesítést kaptam Marosvásárhelyről, hogy egy közeli kisvárosban, Szászrégenben megürült egy rajtanári hely – nem sokat gondolkodtam, éltem a lehetőséggel, mert minden vágyam az volt, hogy Marosvásárhelyen élhessek. A város képzőművészeti kiállításain 1961-től szerepeltem képeimmel, ismertté váltam.

 Festményei is ugyanúgy figurálisak voltak, mint későbbi szobrai? Több hazai képzőművésznyilatkozta, hogy az absztrakt felé rendszerellenességből fordult, mert akkor a túlzott realizmus volt a hivatalos irányzat.

 –Igen, mert a ’60-as évek Marosvásárhelyén nem vetődött fel ez a gondolat. Kísérletezgettem, és képeim szerkezetei, szemléletei lassan olyan irányt mutattak, hogyha Erdélyben maradok festőnek, akkor képeim félabsztarkt, vagy nagyon leegyszerűsítettek lettek volna.

 A festékeket, festményeimet nem vihettem át a határon

 1966-ban hogyan sikerült Magyarországra áttelepülnie?

 –Úgynevezett családegyesítés okán. Feleségemet, aki Kolozsváron született, de Budapesten élt, nem engedte a román állam Erdélyben letelepedni. Így nem volt más választásom, kértem a magyarországi áttelepedést. Az áttelepedéskor a románok mindent átengedtek a határon, kivéve a képzőművészettel kapcsolatos dolgokat; képeket, vázlatokat, festőállványt. Képzelhetik, mennyire reménytelen helyzetbe kerültem, s ahhoz, hogy megélhetésünket biztosítsam, tanári állást vállaltam. Több helyen is, s végül a Török Pál utcai „kisképzőben” tanítottam 1982-ig. El kellett döntenem, hogyan tovább, mert Magyarországon csak néhány erdélyi művész nevét ismerték. Műtermem sem volt, s ahhoz, hogy festőként éljek, megbízásokat kellett volna kapnom. Szerencsém volt, hogy Dabóczi Mihály szobrászművész nagybátyámnak  nagybátyámnak a Várbazárban volt műterme. Az Attila utcában laktunk a ’60-as évek végétől a ’70-es évek elejétől, s így nem messze volt a műterem, ahol a szobrászathoz szükséges ismeretekre tettem szert. Gyerekkoromban szobrász szerettem volna lenni, így elkezdtem nagybátyám műtermében kisplasztikákat készíteni, s azokat beküldtem kiállításokra, és kiderült, hogy sikeresek a kis kőszobraim. Többet megvásároltak, s a szakirodalom is foglalkozott velük. Összebarátkoztam a szomszédban működő két kiváló szobrásszal, Vigh Tamással és Varga Imrével. Utóbbi nagyon jó szándékú volt, és neki köszönhetem, hogy a ’70-es években köztéri szobrot állíthattam fel. Két-három évente kaptam komolyabb köztéri megbízást. Később Visegrádra költöztünk, s itt kezdtem el dolgozni.

 Visegrád-Szentgyörgypusztán, az Áprily Lajos-völgyben beszélgetünk. Az alkotói magány át- vagy megélése miatt választotta lakóhelyül ezt a csodás környezetet?

 –A szobrászoknak ahhoz, hogy valamit létrehozzanak, nem szükséges elzárkózás, sem valami különösebb tér. Utazás, vagy erdei séta közben gondolkodom a témán, s hirtelen magam előtt látom a szobrot, annak konkrét megjelenítését. Ezután otthon vázlatot készítek. Az első szobraimat kőből faragtam ki azt udvaron.

 Nem is tért vissza a festészethez?

 –Azért, mert kiderült, nem tudok festőként gondolkodni. Képtelen vagyok magam úgy „elengedni”, hogy létrejöjjön egy kép, ami csak félig a látvány, s a többi belülről fakad. Az a belső érzékenység, ami korábban lehetővé tette, hogy képeket fessek, lassan megváltozott.

 Két hete, Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátorával beszélgettem, s ő említette, hogy ön készítette el a kolozsvári Bethlen-szobrot. Bethlen Gáborról készültek festmények. Ezeket vette alapul a szobor mintázásakor?

 –A szobor előzménye, hogy felkértek a Bethlen Gábor-díj részét alkotó bronzérem mintázására. Utána egyre inkább foglalkoztatott Bethlen alakja. Több kis vázlatot készítettem Bethlen Gáborról, és az egyiket kiöntöttem, s az alapítványnak ajándékoztam. Bakos István felkért, hogy a kisplasztika alapján készítsek egy nagyméretű szobrot. Ezután tanulmányoztam azt, hogy korábban Bethlent miként jelenítették meg. Elkészült szobromon egyik kezében könyvet, a másikban kardot tart. A szobor 2013. szeptember 26-ára elkészült, s Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft Képző –és Iparművészeti Lektorátusa az alkotást elfogadásra és elhelyezésre javasolta. Így került a fejedelem egész alakos szobra a kolozsvári kéttornyú református templom kertjébe.

 Ahogy már erről beszámoltunk, a szobor felállítása anyagiak miatt volt problémás, míg a MEMENTO emlékműnél pedig az eredeti helyszínnel voltak gondok.

 – A MEMENTO elkészítésére a Politikai Elítéltek Közössége kért fel. Az emlékművet a kommunista diktatúra 1945 és 1956 közti áldozatainak emlékére akarták állítani. Eredetileg a város központjába képzelték el, a Parlament környékére. Itt azonban nem állíthatták fel. A második helyszín a Vérmező lett volna. Hivatalos engedélyt ide sem kaptak, mert a Vérmező nem az I. kerület, hanem a főváros hatáskörébe tartozik. A főváros úgy döntött, hogy ott tilos elhelyezni emlékművet. Végül t a XI. kerületi polgármester – és az önkormányzat – befogadta a szobrot, ami jelenleg Lágymányoson áll. A helyszín gyönyörű, de technikai problémák vetődtek fel, mert a terület eredetileg mocsaras volt, ezért alapos statikai vizsgálatokat kellett végezni. A kihívást az jelentette, hogy olyan emlékművet kellett alkotnom, amire ráfér több mint 300 név, ugyanakkor kifejező szobor legyen.

 Már szó esett a népművészetről és a hitelességről. Azt kevesen tudják, hogy az 1982-ben alakult Népművészeti Egyesület első elnöke lett, és javaslatára szervezték meg évekkel később, harminc éve a Budai Várban az első Mesterségek ünnepét. Az ott és az ajándékboltokban látható tárgyak mennyire állnak közel az autentikus népművészethez?

 Az első Mesterségek ünnepének szervezője

 –Valóban nagy kérdés, hogy mennyire autentikus egy megjelenítési forma. Amíg egy faluközösség hagyományos életformát élt, addig szükség volt mindazokra az eszközökre, amiket ma népművészetnek nevezünk. Ők ezt nem annak nevezték, hanem szőttek, hímeztek, faragtak bútorokat, eszközöket, tárgyakat. Ezeknek mind évszázados hagyományai voltak, melyeket meghatározott az életben betöltött szerepük. Miután a falu átalakulásával megszűnt a paraszti kultúra, kezdeni kellett valamit a hagyatékával. Nyugaton ez a kultúra már korábban a polgári művészet részévé vált, anélkül, hogy különösebb problémát jelentett volna, hogy mely formák autentikusak. Nálunk viszont másként alakultak a dolgok. Amikor Bartók és Kodály elkezdett népdalokat gyűjteni, vagy a szakemberek a táncokat lejegyezni, a tárgyakat gyűjteni, akkor ezek a kultúrkincsek, formák már nem voltak a mindennapi élet részei. A ’30-as, ’40-es években többen rájöttek arra, hogy milyen kiváló ajándéktárgy válhat azokból, amit a hajdani paraszti kultúrán belül naponta használtak. A népművészet gazdag hagyományaiból ajándéktárgyak lettek. Viszont ki kellett találni egy olyan tárgysort, ami mégis csak reprezentálta ezt a kultúrát, s könnyen szállítható volt és látványos. Így születtek meg az olyan tervek, hogy például a pásztorok szaruból készített rühzsírtartójából, amit az övön viseltek, cukorkásdobozt készítsenek. De a tárgyakat mindenhol megfaragták, mert a kiépült népi iparművészeti hálózat zsűrije négyzetcentiméterre fizetett a fafaragóknak. Ez a „népi iparművészet” kialakulásához vezetett.

 Valaki egyáltalán még készít olyan tárgyakat, melyeket a népművészet kategóriájába lehet besorolni?

 –Természetesen, de ahhoz az kell, hogy mesterek megértsék, hogy nem az a népművészet, amit a boltok kirakatában látnak, hanem ami a szakkönyvekben, múzeumokban látható. A legfontosabb: ragaszkodniuk kell ahhoz az alapelvhez, hogy a tárgy használható legyen.

 Mi vezettet a Mesterségek ünnepéhez?

 –Sok fafaragó szakkört szerveztem, és az azokon folytatott beszélgetések során egységes szemlélet formálódott a népi kultúráról, ami magában hordozta a további fejlődés lehetőségét, az igényt, hogy mindez szervezett formában folytatódjon. Ez indította el a későbbi fejleményeket, ami elvezetett a Népművészeti Egyesület megszervezéséhez, melynek alkotóházi hálózata volt, és csúcsosodott ki a Mesterségek ünnepén. Először országos népművészeti bemutatót akartunk szervezni, s a helyszín a Budai –hegység lett volna. De végül a Budai Várban, a Tóth Árpád sétányon szerveztük meg az első rendezvényt. Évekig ott tartottuk a Mesterségek ünnepét, de a lakók megelégelték ezt, mert elég nagy zajjal járt, így helyszínt változtattunk. A Mesterségek ünnepe a három évtized alatt hatalmas nemzetközi érdeklődést generáló, négynapos rendezvénnyé nőtte ki magát. Szerencsére tisztul a kép, mert a népi iparművészeti giccses tárgyak száma folyamatosan csökken.

 Jelenleg is kutatja a népi kultúrát?

 –Változatlanul érdekel ez a téma. Évtizedekkel előtt írtam néhány tanulmányt a Nyárád- menti, a régi Marosszék területén lévő falus temetők sírjeleiről. Ezek nem fejfás temetők voltak, hanem az ott található szabályos formájú homokkövek felhasználásával készítettek sírjeleket. Évszázadokkal korábban csak a követ helyezték a sírra, később, a XVIII. század végétől szöveget írtak rá, és különböző jelképeket faragtak kövekre. Ezzel a néprajztudomány nem foglalkozott, mert olyan általános szemlélet alakult ki, hogy a falvakban csak fejfás temetők találhatók, és idővel polgári, városi hatásra kezdtek el sírköveket állítani. Én viszont először szülőfalumban feltérképeztem, lefotóztam a régi köveket, melyeket könnyen kronológiai sorrendbe lehet állítani. Így megállapítottam azt a folyamatot, amely révén kialakult a különleges tárgyi kultúra, a kőből készült sírjelnek ez a formája. Azt is meg tudtam állapítani, hogy milyen jelképeket alkalmaztak 200 évvel ezelőtt, s ezek miként éltek tovább, mindaddig, míg a kor hatására ezekből díszítmények lettek. 50-60 falu temetőjét jártam be, és több száz rajtot, fényképet készítettem, és azokat a Kolozsvári Néprajzi Intézetnek ajándékoztam. Azért írtam róluk tanulmányokat, mert a sírkövek is elporhadnak, vagy elviszik azokat építőanyagnak, s csak az én rajzaim és fényképeim őrzik emléküket Ezért tanulmánykötet formájában szeretném ezt a témát közzétenni.

 Foglalkozik még szobrászattal?

 –Az udvarban két nagy gipsz-szobrom áll. Az egyik II. János Pált ábrázolja, amit bronzba öntetek ki. A másik pedig Makovecz-emlékmű, amit kőbe fogok faragtatni. Mindkettőnek már megvan a helye. Természetesen, dolgozom, de ilyenkor, tél közepén nem lehet, mert hideg a műterem. Tavasszal újra indul a munka, az tartja bennem a lelket.