|
 2017.01.20.
Hit, bátorság, makulátlanság
Nagy Gáspár szobrának avatásán, Budakeszin
Az élet egy röpke
pillanat. Átsuhan rajtad, észre sem veszed. Tíz éve halott barátunk,
Nagy Gáspár diákként szinte most futott le Szent Márton hegyéről
– a pannonhalmai tarisznyában erkölcs, tudás, meg nem adás,
tisztesség –, s máris a kőszobrával találkozhatunk. Élő,
lüktető szobrával, amely maga is élet. Akarjuk, nem akarjuk,
ez a tekintet átlát az ősködön – vallat bennünket.
Szigorral, netán
megbocsátó mosollyal? Ki-ki kiválaszthatja a neki szánt,
pontosabban általa érzett gesztust. Joga van-e az ugyan csupán
szoborként élőnek vallatni bennünket? Hogyne volna, hiszen a példás
életet sokszoros harcban megélő költő makulátlan tartást
hagyott maga után: az 1956-os magyar forradalom szellemén való
őrködést.
Ő
igazán tudta, hogy gyilkos és áldozat sosem cserélhető össze
– még napjainkban is vannak (Sütő András szavával) „sántafejű
gyalogosok”, akik igyekeznek bemocskolni forradalmunk tisztaságát
–, hiszen akkor megikrásodik a Föld, tetűk, rágcsálók
szabad területe lesz a kozmosz. Aki egész életében gáncstalan
lovag volt, az nem engedheti meg, hogy meggörbüljön a világ gyémánttengelye.
Életét is kockáztatva
rengeteget küzdött azért – szembenézve a szovjettel, a hódítót
kiszolgálókkal és a hernyótalpasokat segítő itteni
siserahaddal –, hogy arra a szabadságpárnára hajthassuk a fejünket,
amelyet mi tömtünk meg (Istenem, hol van a hajdani szalma jó
illata!) bátorsággal, önbecsüléssel, a fölvetett fő méltóságával,
a közösségért aggódó szavakkal s a közjót szolgáló
lelkiismerettel.
Nagy Gáspár,
szeretett barátunk, Gazsi, Bérbaltavárról, egy Vas megyei kis
faluból hozta magával a tisztán szólást s a munka örömét.
S ezt gazdagította a hit, az Úrba vetett bizodalom. Nem volt
forradalmáralkat, ám a vallás parancsszava – ne hazudj! –
arra kényszerítette, hogy mindig, mindenkor az igazság mellett
álljon ki. Vagyis a rút, mi több: gyalázat megnevezésével
teremtett lelki béke légyen megnyugvása, az elszenvedett
pofonok ellenében vigasza.
„És nekünk nem
szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” – íme
nevezetes versének kemény egyértelműséggel mondott
parancsszava! És az októberünk harmincadik évfordulójára írott
költemény? Az a bizonyos júdásfa, az ezüstben játszó,
harminc évgyűrűjével kábító „drága” – nem véletlenül
tiltották be a verset közreadó Tiszatájt – a gerincteleneket
megtéveszthette, ám aki a forradalom tisztaságán őrködött,
az előtt vérlázító volt szemtelen növekedése.
Honnan volt erőd,
merszed, barátunk, kőszoborrá vált társunk, hogy kockáztatván
családod sorsát, csak az általad vélt – később egyetemessé
váló – igazat lobogtasd? A föld szaga, jó illata, a korán véredbe
ivódott kétkezi munka, az időközben gyarapodó, csaknem világot
lebíró, szellemmé vált tudás, a Balassitól Nagy Lászlóig a
magyar írók nagyjait kardvívókká nevelő erkölcs segítette
ténykedésed?
Igen, ez a mindenség-katedrális
volt otthonod, fölnevelő dajkád.
Verseidről, szépprózádról
és esszéidről – zűrzavaros korunk megbecsülheti magát bennük
– sokszor szóltunk. Szemed, szemüveged őket is csillogtatja.
De még inkább belülről jövő hitedet: „de a remény sohasem
meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL
VALÓ!”
Nagy Gáspár,
Gazsikánk, a kőarcod kőmosolyában is rejtező szigor mindvégig
legyen bátorítónk! Nemzedékek számára a makulátlanságot életigazsággá
avató erő!
Szakolczay Lajos
|
