|
 2017.01.20.
Virág a hómezőn
Egy doni árva gondolatai
Január
tizenkettedike. Vajon kinek mit mond ez a dátum? A sportosabbja várja
már a hóesést, hogy hódolhasson a síelés szenvedélyének. Mások
sóhajtva néznek az égre, hogy talán már nem befelé, hanem
kifelé megyünk lassacskán a télből, magunk mögött hagyva
havat, ködöt, fagyot és más efféle borzasztó dolgot, és
egyszer csak betoppan fényes köntösében a rügyfakasztó
tavasz. A mi családunk ezen a napon, akár esik, akár fúj, felöltözik
ünneplő ruhába, és felmegy a Budai Várba, a Mátyás
templomba. Ott sok más sorstárssal, utóddal, doni árvákkal és
a még élő néhány túlélővel együtt részt vesz a hősi halált
halt apákért, nagyapákért, testvérért, rokonért, ismerősért
mondott szentmisén.
Az istentisztelet
után átvonulunk a Hadtörténeti Múzeum díszudvarára, ahol
beszédek, szavalatok és katonazene hangzik el a hősök emlékére.
A legmegrázóbb mindig a megemlékezés végén megszólaló
Takarodó.
A megemlékezést
pedig tovább folytatjuk a rokonokkal és a jó barátokkal együtt
egy üveg bor mellett.
Ilyenkor végiggondolom,
hogy mit tudok én a háborúba veszett, a Don folyó mellett eltűnt
édesapámról? Amit tudok, azt mind az özvegyen maradt anyánktól
hallottam, hiszen alig másfél éves voltam, amikor apánk
bevonult Salgótarjánba 1942 nyarán egy gyors kiképzésre,
onnan pedig egyenesen a frontra, a Don-kanyarba vitték. Soha többé
nem tért vissza a szeretteihez, feleségéhez, öt gyerekéhez,
szüleihez, hat testvéréhez és a nagy, kiterjedt rokonsághoz.
Már a fronton
volt, amikor betöltötte a harminckilencedik évét, a
negyvenediket pedig már nem érte meg. A behívó nem névre szólóan
jött a faluba. Korosztályonként írták elő, hogy melyik évfolyamból,
melyik faluból hány embernek kell bevonulni. Ezt a község
vezetése döntötte el, így történt a mi falunkban, a Heves
megyei Kömlőn is. Választani kellett az ő évjáratukból is,
hogy ki menjen a frontra, édesapám vagy a falu bírája, akivel
egy idősek voltak. Édesapámnak öt gyereke volt, a bírónak
pedig egy, a jegyző és a bíró mégis úgy döntött, hogy a
falu nem maradhat bíró nélkül, így az öt gyerekes édesapámat
vonultatták be az egy gyerekes bíró helyett.
Ezt édesanyám
sokszor elmesélte nekem, indulat és harag nélkül, talán
tudta, hogy a jó Isten nem ver bottal, és hogy megtorlatlanul
nem hagy bűnöket. Így megtörtént az a szomorú eset, hogy sok
évvel később a törvényt kijátszó bíró sírva ment az egy
szem diplomás gyereke koporsója után.
A fronton a nagy
áttörésig működött a posta, a szüleim sűrűn írtak
levelet egymásnak. Sajnos a sok költözés egyikében elvesztek
apám levelei, de anyám sokat mesélt róluk.
Volt velük egy
falubeli cigány ember is, ugyanolyan katona volt, mint a többiek.
Mint földiek összetartottak egymással. Ez a cigány ember,
akinek sajnos nem tudom a nevét, írástudatlan volt, és édesapám
írta helyette a leveleket haza a családjának. A szülőfalunkban,
Kömlőn pedig édesanyám olvasta fel a feleségnek, mert az se
tudott írni-olvasni. Ebből sok derültség is fakadt, mert
ezeket a leveleket édesapám úgy fogalmazta meg, hogy egy-két
huncutságot is beleszőtt, ami csak az édesanyámnak szólt.
Szerencsére a cigány asszony mindig sírva, könnyes szemmel
hallgatta a felolvasást, így nem vette észre, hogy az édesanyám
szeme a visszatartott nevetéstől lett könnyes.
A helyi plébános
nagyon a szívén viselte harctéren szolgáló hívei sorsát, és
gyakran érdeklődött, hogy jött-e levél a frontról, és hogy
mi áll benne? Édesanyám is elmesélte neki az egyik levél
tartalmát.
Az apámék járőrbe
mentek többedmagukkal. Egyszer egy nyúl átszaladt előttük az
úton. Több se kellett nekik, utánaeredtek, hogy majd jó lesz
őkelme pörköltnek vagy paprikásnak. Egyszer csak hatalmas
robbanás rázta meg a levegőt. Hátra néztek és azt látták,
hogy ha a nyúl el nem téríti őket az útról, telibe találta
volna őket egy gránát. A nyúl elszaladt, és ők sértetlenek
maradtak.
A plébános úr
megköszönte az információt, amit aztán belevett a következő
vasárnapi prédikációba. Úgy mondta el a történetet, hogy a
jó Isten meg akarta menteni a magyar katonák életét, azért küldte
eléjük a nyulat.
Én meg beleszőttem
ezt a történetet egy betlehemes játékba. Annyit változtattam
rajta, hogy a nyúl helyett galamb lett a megmentő.
A játék szerint
karácsony este egy kis családban aggódva beszélgetnek a háborúba
ment édesapáról. Majd kopogtatnak, és egy csapat gyerek bejön
és eljátssza a szokásos betlehemes történetet, aminek a végén
beállít a katona édesapa puskával a vállán, és elmeséli,
hogyan szabadultak ki a gyilkos csatából. Egy galamb szállt föléjük
és kivezette őket a biztos halálból.
Ekkor az angyalt játszó
szereplő elmondja, a jó Isten küldte a galambot föléjük,
hogy megmentse az édesapát.
Ezt a kis
betlehemes játékot elő is adtuk a gárdonyi katolikus
templomban 2011 szentestéjén. A fiú unokám volt az édesapa, a
lányunokám pedig az édesanya. Én is szerepeltem, a narrátort,
a beszélőt alakítottam.
Rövid, könnyen
tanulható, rímes, ritmusos verssorokban írtam meg a történetet,
megtűzve énekekkel, imákkal. Szép sikerünk volt. Én fejeztem
be az előadást:
Hogy így történt-e
hajdanán,
Mikor esett a hó,
Hazajött-e a jó
apa,
Igaz volt vagy való?
De Szent Karácsony
éjjelén,
Ha szállnak vágyaink,
Talán valóra válhatnak
Egy fiú álmai.
Szerette volna,
hogy az Úr
Csodát tegyen
vele,
De e nélkül is
áldja Őt,
Áldott legyen
neve!
Sajnos az Úristennek
más tervei lehettek, mert nem küldött többé se nyulat, se
galambot a Don-kanyarba, így aztán árván, apa nélkül maradt
öt gyerek egy szép faluban a hevesi rónaságon.
S hogy milyen volt
apa nélkül felnőni, élni, ezt nem tudnám megmondani, mivel
semmi összehasonlítási alapom nincs, mert nem tudhattam meg azt
sohasem, hogy milyen lehet az élete annak, akinek él az édesapja.
A négy kiskorú
gyerekkel megözvegyült édesanyánknak nehéz sors jutott. Édesapánk
halálhíre sohasem jutott el hozzánk, minden kutatás ellenére
a mai napig semmit sem tudunk az apánk sorsáról, haláláról.
A háború után két-három
évvel a hadifoglyok elkezdtek hazaszállingózni. Amikor híre jött,
hogy valamelyik faluban hazajött valaki, aki ismerhette édesapánkat,
édesanyánk mindig útra kelt. Felkereste édesapánk hazatért
bajtársát, hogy tud-e valamit apánk sorsáról. Sajnos senki
sem tudta megmondani, mi lett a sorsa.
Édesanyánk többé
nem ment férjhez. Míg élt, mindig és sajnos mindhiába várta,
hátha betoppan egyszer a párja, az élete társa. Talán úgy,
ahogyan megírtam az Édesanyám titka című versben.
…
A jótevő álom
pedig cserbenhagyott,
Anyám körül
forog minden gondolatom.
Ő, aki titkolta vágyát
és szerelmét,
Egyszerre kitárta
nekem pőre lelkét.
És én szégyenlősen
néztem őt az éjben,
Ki a férjét várja
álmában és ébren.
Kiről éjjelente
álmodozni szokott,
Ki bekopog egyszer
– Marikám, itt vagyok!
…
Én pedig, a kései
utód, a legkisebb az öt árva közül, elgondolom néha, hogyan
alakult volna a sorsom, ha ez a kegyetlen háború nem nyomorította
volna el a családokat és szép hazánkat? Hogy boldogabb lettem
volna-e akkor, nem tudom. De kerekebb lett volna az életem egy
teljes családban, apával, nagyapával, akinek a nyakát nem ölelhették
át sohasem az unokák, és nem mondhatták neki soha, hogy
szeretlek nagypapa!
Ha esik a hó, és
beborítja ezt a szép világot, eszembe jut édesapám sorsa.
Ilyenkor gondolatban mindig viszek egy csokor virágot a
Don-kanyarba, ami ott virít a végtelen hómezőn, alatta pedig
jeltelen sírokban nyugszanak a hős magyar katonák, akiknek emlékét
áldja meg az Isten.
Körömi Ferenc
|
