|
 2017.01.27.
Alkony a hómezőn
A doni megemlékezésről egy költő szemével
Az idei év első
napjaiban igen szigorú volt az időjárás. Kemény fagyok voltak
nemcsak éjszaka, hanem nappal is.
Január
tizenkettedikén pedig, mintegy varázsütésre, megenyhült az idő.
Kora délután még a nap is előbukkant egy kicsit, és erőtlen
sugarával végigpásztázta a budai vár utcáit és a Mátyás-templom
csipkéit.
A templomban jobbára
idősebb emberek ültek. Ünneplőbe öltözve várták a
szentmise kezdetét, amit a hetvennégy esztendővel ezelőtti
nagy nemzeti tragédiánk, a doni áttörés hősi halottainak emlékére
mondanak.
Felharsant a
katonazenekar, és ünnepélyesen bevonultak a zászlóvivők,
papok, ministránsok és a tábori püspök úr, aki a szentbeszédében
megemlékezett a magyar katonák hősiességéről. A hívek pedig
megilletődve, csendben hallgatták a prédikációt. Ki az apjára,
ki a nagyapjára, rokonára, ismerősére gondolt, akiknek sem a túlerő,
sem a kegyetlen időjárás nem kegyelmezett. Azóta is ott alusszák
örök álmukat valahol a Don mellett, jeltelen sírokban, és
hantjaikon talán néha vadvirág virít.
A Szózat és a
Boldogasszony anyánk eléneklése után az emlékezők átvonultak
a Hadtörténeti Múzeum udvarára, ahol folytatódott az ünnepség.
Kemény
parancsszavak pattogtak az alkony kezdetén, majd a Himnusz eléneklése
következett, ezután pedig szavalat hangzott el.
A vers a férjét
mindörökre visszaváró feleségről, édesanyáról szólt,
akinek a családi boldogság helyett a bús özvegység jutott
osztályrészül.
Ő, aki titkolta vágyát
és szerelmét,
Egyszerre kitárta
nekem pőre lelkét.
És én szégyenlősen
néztem őt az éjben,
Ki a férjét várja
álmában és ébren,
Kiről éjjelente
álmodozni szokott,
Ki bekopog egyszer
– Marikám, itt vagyok!
A verset ünnepi
beszéd, ima és koszorúzás követte, majd felzengett egy szál
trombitán a Takarodó.
Közben leszállt
az este, és én elgondoltam, hogy milyen alkony lehetett akkor a
végtelen hómezőn, gyilkos fegyverek tüzében, amikor sokuk számára
elérkezett a végső takarodó ideje. Sohasem térhettek vissza a
hazájukba, a családjukhoz, gyerekükhöz, hitvesükhöz.
Mi pedig igyekszünk
méltó utódaik lenni a hős katonáknak, akiknek a hómezőn örökre
bealkonyodott, de az emléküket örökre megőrizzük a szívünkben.
Ez történt egy
csendes januári délután a budai várban. Az emlékező pedig
leteszi a tollat a kezéből és az édesapjára gondol, aki öt
gyerekét árván hagyva szintén ott nyugszik a Don-kanyarban a többi
hősi halottal együtt.
Nyugodjanak békében!
Budavár, 2017.
január 12.
Körömi Ferenc
|
