|
 2017.05.08.
A végzetes
sírkő
(Mozart: Don Giovanni, a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka
a Primavera Fesztiválon az Erkel Színházban)
A
Magyar Állami Operaház Primavera-sorozatán belül, április 4-én
láthatta Budapest közönsége, az Erkel Színházban a Kolozsvári
Magyar Opera legújabb produkcióját, a Don Giovannit. Ez azért
is aktuális, mert az
első Mozart-opera, melyet magyar földön bemutattak éppen ez
volt, 1826-ban, Kolozsvárott. Bizony
elég nagy kihívás ennek az operának a megrendezése. Selmeczi
György, aki egyben az előadás karmestere is, megpróbált a túlzottan
klasszikus és az értelmezhetetlen, ötlethalmazokból felépített
modern rendezések között megtalálni az arany középutat, ami
sikerült is neki. Mert bizony egyes rendezők úgy vélik, már
ódivatú az, ha a címszereplőt elnyelik a lángok, ezért más
megoldást keresnek. Az pedig eléggé egyszerű, ha a zenekari árok
a pokol, és oda rohan le Giovanni. Akkor ott vannak a modern túlzók;
nemrég láttam egy német operaházi felvételt, ahol egy gázpalack
robban fel, és úgy semmisül meg a főhős. Itt viszont az általa,
az opera cselekményében meggyilkolt kormányzó sírja nyeli el,
s kerül a halál birodalmába. Természetesen ezzel a megoldással
is lehet vitatkozni, de amilyen orbitális, ocsmány rendezések
mennek a színházi világban, ahhoz képest, ez egy konzervatív
dolog.
Vizsgáljuk
meg először is, hogy mi áll a Don Juan-mítosz hátterében.
Mert bár többen egy szexőrült vadállatot látnak benne, mégsem
az. A nagy földrajzi fölfedezések idején a tudósok rájöttek
arra, hogy elégtelen az ismeretük a bolygónkról. S az irodalom
erre úgy reagált, hogy megszületett két vándormítosz. Az
egyik a Faust. Az öreg tudós az ifjúság italát kéri Mefisztótól,
hogy minél nagyobb tudásra tegyen szert. A másik a Don Juan. A
spanyol lovag azért hajszolja a nőket, hogy egy-egy ölelésben
a világ egy részét szorítsa magához. Számtalan mű született
a Don Juan-tematikán belül, s azok közül is legértékesebb és
legnépszerűbb Mozart operája. Ami úgynevezett dramma giocoso,
azaz játékos dráma, vagyis tulajdonképpen félig meddig komédia
is és tragédia is. A darab telis-tele van apró vicces
jelenetekkel, komikus emberi tulajdonságok megjelenítésével,
ugyanakkor már a nyitány alatt érezni lehet a sötét végkifejletet.
Kierkegaard azt írja, hogy a középkor sokat tud „mesélni”
egy hegyről, „amely egyetlen térképen sem található: a
Venus-hegyről. Az érzékiség itt lel otthonra, itt ünnepli vad
örömeit, mert az érzékiség egész birodalom, egész állam.
Ebben a birodalomban nincs helye a nyelvnek, sem a gondolkodás
megfontoltságának, sem a fáradságos reflexiónak, itt egyedül
a szenvedély elementáris hangja szól, az örömök zenéje, a részegség
vad lármája, itt egyedül az örökös mámort élvezik. Ennek a
birodalomnak elsőszülötte Don Juan.” A lovag viszont nem
orvul öl, hanem mindig párbajban, s ettől az alapelvtől nem tért
el a kolozsvári előadás rendezője sem.
Bevallom,
amikor megtudtam, hogy a színpadon lesz a zenekar, máris a
’80-as évek rettenetes Ljubimov-féle adaptációja jutott
eszembe, ahol szintén fenn játszottak a zenészek, és a
borzalmas rendezést csak a remek énekesek tudták elfeledtetni.
Itt viszont nem zavaró a zenekar színpadi jelenléte. Középen,
egy erkély alatt játszanak, és monitorok segítségével láthatják
az énekesek a karmestert. A színpad jobb oldalán a falakon
keresztek, ami a keresztény világot, a baloldalon vöröses színű,
pokolbeli figurák, ami a kárhozatot szimbolizálja. Ladenják
Andrea jelmeztervező gondolatvilágát dicséri, hogy nagyon
hasonló színű ruhát adott a címszereplőnek és Donna Elvirának.
Hiszen az operából is kiderül, hogy Elvira a címszereplő párja,
az is lehet, hogy felesége, s ez a nő, aki igazán szereti.
Persze dühös rá, hogy megcsalja, de mindent megtesz azért,
hogy Giovanni ne kárhozzon el, s a fináléban már nem Donna Annán,
a kormányzó lányán látható fekete ruha, a gyász miatt,
hanem Elvirán.
A
címszerepet éneklő Sándor Csaba, fiatal kora ellenére nemcsak
kimagasló zenei tehetsége, gyönyörű, árnyalatokban gazdag
hangja, hanem szerepformálása, tiszta szövegmondása révén is
a magyar operajátszás egyénisége. Pezsgőáriáját szűnni
nem akaró tapssal jutalmazták. Játékán érződött a főhős
szemlélete: „ha egy nőhöz hű vagyok, akkor a többiekhez
vagyok kegyetlen.” A Donna Annát játszó Fülöp Tímea
fiatal, világos színű, gyönyörű hangja, tökéletes technikája
elsősorban zenei élményben részesített. A szerep drámai színei
és aspektusai mintegy az éneklésen kívül, az alakítás egyéb,
színészi tartományaiban eredményesen fogalmazódtak meg. Egyed
Apollónia Elviráját a líraiság és drámaiság hatotta át,
sugárzó egyénisége és atmoszférateremtő képessége elvarázsolta
a közönséget. Ha van intelligens éneklés és színészi alakítás,
akkor az övé az. Szép a hang, pontosak a ritmusok, helyes a
frazeálás. Emellett nem egyszerűen játszik, hanem jelen van.
Barta Lóránt Don Ottaviója szereposztásbeli tévedés. Nem bírta
a magas hangokat, áriáját kínnal hallgattuk végig. Holott szép
hang, de nem erre a szerepre való. Ügyelnie kell, hogy mit vállal
el, különben sajnos idejekorán elmegy a hangja. Sándor Árpád
inkább ügyes, mint tökéletes Leporello, ha nem is egy Walter
Berry. Ahol kevés a hang azt színjátékkal pótolja, ahol kevés
a technika, azt meg szövegmondással. A Zerlinát alakító
Chiuariu Líviától nemcsak szép és érzékeny, a partnerre is
reagáló éneklést, hanem finoman nőies szerepalakítást is
kaptunk. Végre egy igazán jó hangú és játszásban remeklő
Masetto: Szilágyi János. Őt nem egy „futottak még” kategóriából
vették elő. A produkció – és általában Mozart operája – nem kevéssé
a zenekar vállán nyugszik. A zenészek körében nagyon népszerű
Selmeczi György által vezette együttes igazán profi együttes.,
talán a nyitányt nem kellett volna annyira elkapkodni.
Selmeczi
azt írja az előadásról: „nem polemizálok senkivel, azt
szeretném, ha a művészek és a közönség is magával
Mozarttal léphetne eleven, katartikus, csaknem egész életre
megtisztító dialógusba.” Bízunk benne, hogy ez többeknek
sikerült is.
Medveczky Attila
|
