|
 2017.05.08.
A kereszténység
nem folklór
Fr. Barsi Balázs OFM: „Szerelmes szellők suttogása” – A
lelki élet hármas útja az Énekek éneke fényében, Keresztes
Szent János értelmezése szerint
A könyvben az Énekek
énekének a lelki életre vonatkozó magyarázatát olvashatjuk
Amint Barsi atya többször utalt rá, az ősegyház a Szentírásnak
éppen ezzel a könyvével avatta be a hittanulót a keresztény
hit tanításába és készítette föl a keresztség szentségének
vételére. Ugyanakkor már Órigenésznél megjelenik egyfajta óvatosság
azzal a merészséggel szemben, hogy mindjárt a kezdőknek adjuk
azt, ami valójában maga a beteljesedés. Félti az olvasókat az
Énekek énekének nyelvezetétől, szerelmes szavainak kétértelműségétől,
és inkább a lélek Istenhez vezető útjának utolsó szakaszát
látja benne. Órigenész – Barsi Balázs szerint – hét éneket
különböztet meg az Ószövetségben, s ez a hét ének az ő értelmezésében
hét lépcsőfokot jelent. Ezek közül az Énekek éneke képviseli
az utolsó, a legmagasabb szintet, mert amint a teremtés hat
napja a hetedik napban, a szombatban teljesedik be, ugyanúgy az
Isten és ember kapcsolata abban a szerelmes egyesülésben éri
el csúcspontját, melyet az Énekek éneke ünnepel. Valóban, a
keresztény élet nem állóvíz, nem statikus állapot, hanem
fejlődő valóság, meghatározott szakaszokkal. Ezt Szent Pál
is hangsúlyozza, amikor megkülönbözteti azokat, akiket tejjel
kell táplálni, azoktól, akiknek már szilárd eledelt is lehet
adni. Ugyanakkor Órigenész másutt azt írja, hogy az Énekek énekét
olvashatja a hitben kezdő és haladó, csak mást és mást fog
megérteni belőle attól függően, hogy éppen hol tart a lelki
élet útján.
Van,
aki hit nélkül, csak erotikus képei, kifejezései kedvéért
olvassa, de ezek szimbolikus jelentéséről halvány fogalma
sincs. Vagy talán értékeli az Énekek éneke költői szépségét,
de nem tud mit kezdeni a könyv isteni sugalmazottságával. Az Énekek
éneke megértéshez azonban nem irodalmi műveltség, nem is
annyira teológiai jártasság szükséges, hanem mindenekelőtt
szeretet. A megértés mértéke ebben az esetben egyenesen arányos
a szeretet mértékével. Szent Bernát a 12. században így ír
erről: „Ebben a jegyesi énekben mindenütt a szeretet fejeződik
ki. Ha az ember meg akarja érteni, amit olvas, szeretnie kell.
Egyébként hiába hallgatná, hiába olvasná a szerelmes költeményt,
szeretet nélkül semmire se jutna. Az Isten iránt hideg szív
semmit sem tudna megragadni ebből a lángszavú költeményből.”
Négyszáz évvel később Avilai Szent Teréz megerősíti Szent
Bernát állítását, ám a legkiérleltebb magyarázat, kommentár
minden bizonnyal Keresztes Szent János, a karmelita misztikus
Szellemi páros éneke, ami maga is költemény, melyet az Énekek
éneke ihletett. E rendkívüli mű olvasása során a kezdetektől
nyomon követhetjük, hogyan gyullad föl az emberi lélekben az
istenszeretet lángja, egészen a beteljesedésig, ahol a lélek
Istennel egyesül.
A
Szellemi páros ének bizony nagyon igényes, nehéz olvasmány, s
az embernek az az első benyomása, hogy csak keveseknek való. De
vajon az evangéliumról is azt kell állítanunk, hogy keveseknek
való, mert komoly igényeket támaszt? Bizony, Isten nem enged az
ő tervéből: saját képére teremtette az embert, még ha több
milliárdan vannak is, akik erről nem tudnak vagy nem akarnak
tudomást venni, és magának teremtette, még ha az emberiség
nagy része a bűn által újra és újra hátat fordít is neki.
A
beteljesedés mindenesetre Keresztes Szent János radikalizmusát
igazolja, mert nincsen külön bejáratú mennyország az úgynevezett
liberális keresztényeknek (hisznek ők még egyáltalán a
mennyország létezésében?), hanem csak egyetlen mennyország létezik,
ahol Isten mindenben minden, ahol örökké tartó szerelem van
Isten és ember között. Itt már nincs helye semmiféle langyosságnak,
a világgal való alkudozásnak, a megosztott szív kétfelé sántikálásának.
És talán kegyetlenségnek hangzik, mégis van valami megnyugtató
abban, hogy aki nem a tökéletes istenszerelem mennyországában
lesz, az kizárásos alapon – de végső soron a maga választása
következtében – a pokolba kerül. Nem hiábavaló ennek az
alternatívának fényében szemlélni a keresztény életet, hogy
jobban megértsük azt a rendíthetetlen állhatatosságot,
mellyel a szentek ragaszkodtak Istenhez, s ahhoz, amit Isten
akarataként életükben fölismertek. Keresztes Szent Jánost
1577. december 3-án éjjel Toledóban a sarus karmeliták elfogják,
mert rendjében reformot akar megvalósítani, s egy szűk börtöncellába
dugják, ahol sem ülni, sem feküdni, csak állni lehet. A káptalanteremre
nyíló kicsi ablak pedig olyan magasan van, hogy csak székre felállva
láthat ki rajta. Éheztetik, véresre korbácsolják. Lelkileg is
gyötrik, mert a káptalanteremben a füle hallatára mondogatják:
„Nézd, már elfogták Terézt. A sarutlan rendet pedig eltörölték.”
Ekkor születik meg lelkében a Szellemi páros ének, ez a csodálatos
negyven versszak, amelyben az Ara (a lélek) és a Jegyes
(Krisztus) énekel egymásnak (később egy vaskos kötetnyi
magyarázatot is ír hozzá). Az 1–12. versben a via purgativát,
a megtisztulás útját jeleníti meg, a 13–21. versszakban a
via illuminativát, a megvilágosodás útját, a 22–33.
versszakban a via unitiváról, az egyesülés útjáról énekel,
az utolsó öt szakasz pedig az örök üdvösségre jutott lélek
boldogságáról szól. Ennek a rendkívüli költeménynek a
menetét követve haladunk most végig a lelki élet útjának
egyes szakaszain. Persze, egy teljes élet kell hozzá, hogy a
lelki élet útját valóban végigjárjuk, de nem mondhatunk le
arról, hogy ez alatt a rövid idő alatt is, melyet Keresztes
Szent János halhatatlan alkotásának megismerésére szánunk,
hagyjuk elragadni magunkat az isteni szeretet sodrásától. Nem
ér semmit ennek a könyvnek az elolvasása, ha nem szítja fel
bennünk a vágyat, hogy jobban szeressük Istent, ha az az időszak,
melyet vele töltünk, nem válik hatalmas crescendóvá az életünkben.
A
Szellemi páros ének első néhány szakasza mindenekelőtt arra
tanít – olvashatjuk a könyvben –, hogy a lelki élet kezdete
az Isten utáni szerelmes vágyakozás. Jóllehet az új minőségű,
örök életet a hit és a keresztség által kapjuk, de csak
mintegy földbe elvetett magként, amely akár vissza is fejlődhet,
befülledhet és elhalhat, anélkül, hogy kikelne és teremne. A
valódi lelki élet ott kezdődik, amikor a hitben és keresztségben
nyert új élet az istenszerelem hatására kicsírázik és
bontakozni kezd. Az egész keresztény élet dinamizmusát egy végtelenre
táguló szerelem adja: a lélek szerelmes lesz a megtestesült Igébe,
Jézus Krisztusba, megsebesíttetik ettől a szerelemtől, és
szenved, mert távol kell lennie Szerelmesétől. Keresztes Szent
János úgy magyarázza, hogy amikor az Ara, a lélek a Vőlegény,
azaz Krisztus után kiált, akkor a túlvilág után kiált, mert
itt a földön sohasem ölelheti magához örökre. Újra meg újra
találkoznak, és újra meg újra eltávolodnak egymástól. Ez
pedig nagy figyelmeztetés korunk európai kereszténységének,
melyből hiányzik a túlvilágba vetett hit, a vágyakozás abba
a másik világba. E nélkül a kezdet nélkül nincs keresztény
élet, csak szánalmas tengődés. E nélkül az egész kereszténység
halálra van ítélve. Azért tart ott Európa, hogy alkotmányába
is szégyelli bevenni a keresztény gyökerekre való utalást,
mert hűtlenül elhagyta és elfelejtette az első szerelmet, és
kínosan érinti, ha erre emlékeztetik. Azonban maga az Úr is
mondja: „Aki szeret engem, megtartja parancsaimat. Atyám is
szeretni fogja, és hozzá költözünk.” S feltámadása után
ezt kérdezi Pétertől: „Simon, Jónás fia, szeretsz-e
engem?” Ez az első és utolsó kérdés, amit Jézus Krisztus föltesz
minden kereszténynek, személy szerint, névre szólóan.
Ismerek
olyan hívőket, akik komolyan szenvednek amiatt, hogy nem tudják
szeretni Istent. Meg kell nyugtatnom őket: az, hogy a szeretetre
való képtelenség fáj nekik, már a szeretet jele. A szeretet,
amit Jézus kér, elsősorban nem érzelem, sőt néha egyenesen
az érzelmek ellenében működik: mindent felülmúló, hatalmas
vágyakozás Isten után, s annak kívánása, hogy neki tetsző módon
éljünk. Hogy lehet pappá szentelni azt, aki akár színjelesen
is elvégezte a teológiát, de nem vágyakozik Isten után? Hogy
lehet egy keresztény családot rábízni valakire, aki ugyan
templomban esküszik, de nem vágyakozik arra, hogy Isten akaratát
teljesítse és Krisztust befogadja a családjába?
A
túlcsorduló érzelmek, a szeretet felfokozott, szenvedélyes kísérői
nem tartoznak a szeretet lényegéhez. Ahogy Keresztes Szent János
mindjárt a kezdőknek leszögezi: „Isten közelségének érzete
nem biztos jele az ő kegyelmi jelenlétének.” Lisieux-i Szent
Teréz élete utolsó szakaszában a hitetlenség kísértésével
küzdött, s olyan érzelmi sivárságot élt át Istennel való
kapcsolatában, mint egy ateista. Mégis hősiesen szeretett tovább,
mert szeretni akart. Az, hogy valaki érzi Isten vigasztalását,
még azt sem jelenti feltétlenül, hogy a kegyelem állapotában
van, mint ahogy a lelki sivárságérzet sem jelenti az ellenkezőjét.
Thomas Merton helyesen mondja valahol, hogy egy Istentől kapott jó
érzés, vigasztalás nem sokban különbözik attól a kellemes
érzéstől, amit mondjuk nagy nyári melegben egy korsó hideg sör
nyújt. Ezek mind csak érzések, vagyis teremtett dolgok,
melyekkel a teremtő Isten tetszése szerint nevel bennünket.
Hová rejtőztél,
Kedvesem,
sóhajtozva, miért
hagytál magamra?
Elmenekültél,
mint a szarvas,
sebeitől borítva,
én meg
futottam, s kiáltottam
utánad,
de megfogni nem
tudtalak.
Ne feledjük: az
Énekek éneke Istene rejtőzködő Isten. Édes sebet ejtett,
azután elrejtőzött, s most kiáltozik utána a lélek. Persze,
csak akik hevesen vágyakoznak utána, azok kiáltanak fel fájdalmukban:
hol vagy? Szent Ferenc atyánk is többször sírva panaszolta,
hogy Istent olyan távolinak érzi. A keresztény lélek megízleli
az isteni szeretet édességét, de még mielőtt ezt az édességet
azonosítaná a szeretettel, megtapasztalja Isten transzcendenciáját
is, azt, hogy Isten végtelenül túl van azon, amit mi, beleértve
a rendkívüli látomásokban részesülő legnagyobb
misztikusokat is, érzékelhetünk belőle. Félelmetes tisztítótűz
ez, amely elkerülhetetlen minden keresztény életében. Egy
ponton mindent, amit tudunk Istenről, el kell felejteni. Ezt
jelenti Keresztes Szent János számára a lélek sötét éjszakája
– csak az éjszaka közepén lehet találkozni az Istennel, a
hit sötétjében úgy, hogy nem tapasztalom, de hiszem ezt a találkozást.
Barsi atya rámutat
arra, hogy három állapota van a léleknek: vannak halottak,
betegek és egészségesek. A halott lelkű ember az, aki nem
viszonozza Isten szeretetét. Minden bizonnyal ő is kapott
jeleket, de visszautasította, talán éppen ettől a betegségtől
való ösztönös félelem miatt. Inkább az e világi egészséget,
a megsebzetlenség biztonságát választotta, s a szeretet kockázatos,
ám mennyei boldogságot ígérő kalandjáról lemondva most a
poklot építi magában.
Nézzük
csak meg e világ sztárjait! – hívja fel a figyelmet a szerző.
Szép, egészséges emberpéldányok: hibátlan test, csillogó
karrier, tobzódás az élvezetekben. Izmaik ruganyosak, reflexeik
remekül működnek, szexuális teljesítőképességük a csúcson
van, az élet minden területén sikeresek. A kívülálló szemében
mindenestül irigylésre méltóak: nem érzékelhető életükben
semmiféle hiány, zavar, tökéletlenség. Még magánéleti
problémáik is olyanok, amivel más ember szívesen dicsekedne:
az egyik ilyen és ilyen plasztikai műtétre készül; a másikat
aktuális partnere megcsalta, de már van új barátnője, barátja;
a harmadik beperli valamelyik bulvárlapot, mert a hozzájárulása
nélkül közölt róla valamit; stb. Isten azonban látja belső
ürességüket és egész életük hiábavalóságát. A zsoltáros
kíméletlenül fogalmazza meg róluk Isten ítéletét: Olyanok,
mint a vágásra szánt állatok, a halál terelgeti őket. (vö.
48. zsoltár) Igen, mert fiatalságuk elmúlik, szépségük
elillan, erejük megfogyatkozik, s mivel a lelkük halott, még
mielőtt utolérné őket a biológiai összeomlás, értelmét
veszti egész létezésük, amely mindenestül mulandó javakra és
látszatértékekre épült.
De nem csupán a régi-új
pogányság követői között akadnak szép számmal lelki hullák.
Sok hívő lelke is halott, mert nem lép be a hit személyes világába.
Akinek a kereszténység csak szép hagyomány, folklór,
konzervatív értékrend, nem pedig eleven kapcsolat az élő
Istennel, annak halott a hite. A Jézus Krisztussal és az ő Atyjával
való személyes, a Szentlélekben fennálló bensőséges
kapcsolatból kiszakítva nem léteznek, nem létezhetnek keresztény
értékek, ennek híján az egész keresztény vallás tartalom nélküli
és élettelen, s a történelem szemétdombján a helye.
Barsi Balázs
atya e könyv lapjain az Énekek éneke misztikájába vezeti az
olvasót, a karmelita misztikus, Keresztes Szent János Szellemi páros
éneke segítségével mutatva be az istenszeretet megszületését,
kibontakozását, és beteljesedését a lélekben. Nem az
intellektuális csemegékre vágyóknak való olvasmány, ellenben
jó szívvel ajánljuk azoknak, akiknek szívét már megsebezte
Isten szerelme, s készek életüket e szerelemben való növekedésnek
szentelni.
(Fr. Barsi Balázs
OFM: „Szerelmes szellők suttogása” – A lelki élet hármas
útja az Énekek éneke fényében, Keresztes Szent János értelmezése
szerint; második, javított kiadás; szerk.: Telek Péter Pál;
Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2014.)
M.A.
|
