|
 2017.05.19.
Szlovák nemzeti öntudatra ébredés –
szűk körben
A liptószentmiklósi petíció
Százhatvankilenc
esztendővel ezelőtt nem csak a modern magyar nemzet született
meg, hanem a többi magyarországi nemzetiség is öntudatára ébredt,
s törekvéseiket hamarosan a „divide et impera” elv alapján
a Habsburgok fegyverként használták fel a magyarokkal szembeni
küzdelemben. Liptószentmiklóson 1848. május 11-én fogadták
el és olvasták fel az ott összesereglett negyvenfős (!) tömegnek
a „triumvirek” által megfogalmazott „szlovák” nemzet
(amely nem volt azonos a „szlovák” néppel) követeléseit,
amely túlment minden határon és a magyar kormány ellenlépéseit
váltotta ki.
A felvidéki tótok
(ma: szlovákok) körében valamikor a XVIII. század végén
jelent meg a nagy szláv „tengerbe” tartozás mellett a névhasználatban
és a történeti tudatban a szlovák elkülönülés, s nemzeti
öntudatra ébredésük hajnala a XIX. század első időszakára
tehető. A Felvidék nyugati vármegyéiben jött létre egy olyan
– főleg katolikus – papi értelmiség, amelyre nagy hatással
volt Anton Bernolák plébános munkássága, aki a nyugati tót
nyelvjárást emelte irodalmi szintre, s arra törekedett, hogy a
szlávság nagy tömbjén belül a tótok külön nemzetet
alkossanak, ahogy az oroszok, szerbek, horvátok vagy a csehek.
Bernolákkal szemben Juraj Palkovic, a pozsonyi evangélikus
líceum tanára a „csehszlovák” vonalat képviselte, nála a
közös protestáns örökség a csehekkel való azonosulást
hozta. A német egyetemekre járó evangélikus tót ifjak a szlávok
történelmi nagyságát hirdető pánszláv eszmékkel tértek
haza, és a két irányzat 1848-ban még élesen szemben állt
egymással, amely törekvéseikben is megmutatkozott.
Az 1848. márciusi pesti és pozsonyi eseményeket követően
a magyarországi nemzetiségek szintén mozgolódni kezdtek, így
a felvidéki tótok is. Nemzeti mozgalmuk alig pár tucat tagot számlált,
ám ennek ellenére igen aktív tevékenységet fejtett ki, bár támogatottsága
alacsony volt, s a hazai horvátokkal, rácokkal és oláhokkal
szemben még katonai erővel sem rendelkeztek, törekvéseiket
pedig gátolta a magyarság.
A mozgalom vezetése megosztott volt, egyházi és világi
értelmiségük két táborra oszlott, akik között voltak
magyarbarátok és a radikális tábor képviselői, ellentét
feszült a katolikus és az evangélikus vallásúak között,
birtokos rétegük elmagyarosodott, a telkes jobbágyság pedig örvendett
az úrbéri viszonyok eltörlésének. Március és április hónapokban
még visszafogottabb követeléseket fogalmaztak meg, hogy azokkal
ne sértsék a Magyar Királyság egységét és a hivatalos
magyar nyelvhasználatot, röpirataikban és megyei gyűléseiken
a magyar kormánytól remélték nyelvi és kulturális jogaik
kiszélesítését.
Első alkalommal 1848. március 28-án gyűltek össze a
Liptó vármegyei Liptószentmiklóson és Michal Miloslav Hodža
verbicei evangélikus lelkész vezetésével fogalmazták meg petíciójukat,
melyet a nádornak, a magyar kormánynak és a vármegyéknek címeztek.
Ebben tót nyelvű megyei közigazgatást, bírósági ügymenetet,
törvényeket és hirdetményeket, országgyűlési képviseletet
és iskolarendszert, s nemzeti létük fundamentumaként jogaik
politikai és társadalmi elismerését követelték. Felhívásaikban
Jozef Miloslav Hurban és L’udovit Štúr ügyvéd igyekeztek a
tót parasztságot megszólítani, buzdítván azokat, hogy minél
több helyen tartsanak nemzeti gyűlést, miközben Hurban a tót
nyelvű egyetemi oktatást is beemelte követeléseik sorába. Április
28-án Brezován tartottak népgyűlést, ahol Hurban a tótok önálló
nemzetként való elismerésével és egyenjogúsításával állott
elő.
Május 10-11-én újból Liptószentmiklóson gyűltek össze
– a „hatalmas” tömeget alig negyven evangélikus lelkész,
tanító és diák alkotta –, ahol Hodža, Hurban és Štúr
mellett Ján Kollár pesti evangélikus lelkész, Stefan M. Daxner
és Ján Francisci szólaltak fel és igen parázs vita alakult ki
mind a követelések, mind a többi szláv mozgalommal való
viszonyulás tárgyában. Az ő nézeteiket tükröző szöveget
szerkesztettek, amely a szláv-morva leszármazásra támaszkodva
az őshonos tótok nemzeti egyenjogúsítását és nyelvi-etnikai
alapon föderalizált magyar parlamentet követeltek.
Tizennégy pontban megfogalmazott követeléseiket igen éles
hangnemben fogalmazták meg, amelyben magukat ősi nemzetként
aposztrofálták, s kijelentették, hogy a „szlovákság” erején
felül védelmezte a magyar Szent Koronát, de az „irgalmatlanul
bánt véle és nemzetiségét a szégyen és gyalázkodás
bilincseiben tartotta.” Nemzetként való elismertetésüket követelték,
„mint ennek a szentelt földnek ősi nemzete és egykori
egyetlen birtokosa.”
Fantáziadús érveléseik közé beemelték a Pannóniában
egykoron őshonos „szlovákság” dicső múltjának felemlegetését.
Minden magyarországi nemzetiség számára nemzeti gyűlések felállítását
kívánták, azt követően, hogy az országot nyelvi-etnikai
alapon osztották volna fel. Olyan országgyűlés felállítását
követelték, ahol a képviselők anyanyelvükön intézhetik
nemzetrészük érdekeit. A közhivatali feladatok ellátásából
kizárták volna mindazon személyeket, akik „szlovák” létükre
elmagyarosodtak. Saját nemzetőrséget óhajtottak, piros-fehér
„nemzeti” színekkel és anyanyelvi vezénylettel. Nemzeti
oktatást követeltek a községi iskoláktól az egyetemekig
mindezt úgy, hogy még egységes nyelvük sem létezett.
A fentiek teljesen lehetetlenné tették a magyar kormánnyal
esedékes további tárgyalásokat, hiszen az akkori magyar közfelfogás
csupán a jogegyenlőség elvét ismerte el, a nem magyar ajkú népek,
csoportok által követelt területi autonómiát olyan tendenciának
vélték, amely Magyarország területi integritását veszélyeztette.
Batthyányék elejét akarták venni a zavarkeltésnek, ezért kemény
eszközöket alkalmaztak. Hurban, Hodža és Stúr ellen elfogatóparancsot
adtak ki, akik Csehországba menekültek. A „triumvirek” mögött
– szemben a mostani szlovák történetírás hagymázas állításaival
– nem álltak néptömegek, hiszen a „szlovák” nemzet és a
„szlovák” nép fogalmak nem fedték egymást, ám ennek ellenére
folytatták magyarellenes tevékenységüket, így Bécsben, Prágában,
Zágrábban és Belgrádban próbáltak mozgalmuknak támogatókat
szerezni.
Szellemi vezetőikkel ellentétben az egyszerű tót földművesek,
favágók és mesteremberek jól tudták, hol a helyük, hiszen
amikor Magyarország alkotmányos jogainak védelmében rántott
szablyát, tömegével álltak Kossuth zászlaja alá, és az
1848/1849. évi magyar szabadságharc honvédseregében közel
harmincezer derék tót atyafi katonáskodott.
„Liptó-Szent-Miklóson
némely panszlávok tót nemzeti gyülést tartanak, s itt a
magyarországi tótok, mint a haza „egyenjogusitott ős népe számára
elidegenithetetlen jogokat reclamálnak”, s „a legitimitás és
törvényes rend érdekében” egy külön, katonailag rendezett
önkénytes csapat szervezését határozzák el az osztrák kormány
részére. (…) Felvidéki tót testvéreink azonban a panszláv
izgatók sugalmazásaira átalában nem hajlottak, sőt a magyar
kormány kivánatára az egész forradalom alatt készséggel állitották
ki ujonczilletőségeiket.” – olvashatjuk Szeremlei Samu
Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéből
című, 1867-ben Pesten megjelent munkájában.
Babucs Zoltán
(felvidek.ma)
|
