|
 2017.05.19.
Szabaduljunk meg
a követő kultúra béklyójától
A művészetből kikopott a lényeg, a transzcendens szándék
Balanyi Károly
Ferenczy-díjas grafikus- és zománcművész 1946-ban született
Kecskeméten. Volt dekoratőr, rajzfilmes, az Erdei Ferenc Művelődési
Központban kiállítás-rendező, később művészeti előadó.
1985–1990 között a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti
Alkotóműhely tervezője, majd műhelyvezetője. 1989–1994 között
zománcot tanított a zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti
Szabadiskolában. Grafikával (főleg szerigráfia), zománccal (főleg
szitazománc) és festészettel, illetve az egyes műfajok,
technikák közti átjárhatóság útjaival foglalkozik. 1998-ban
családtagjaival megalapította a Balanyi Művészeti Stúdiót
(B4 Stúdió Bt). 2004 óta alelnöke a Tűzzománcművészek
Magyar Társaságának, vezetője a Kecskeméti Képzőművészek
Közösségének. Tagja a MAOE-nek, a Magyar Képző- és Iparművészek
Szövetségének és a Magyar Grafikusművészek Szövetségének.
Számos köztéri zománcmunkája látható, köztük a legjelentősebbek
talán a Kecskemét, Jókai utca 37. számú magánház és a
Kecskemét, Print 2000 Nyomda homlokzati kompozíciói, illetve
Kecskeméten, a Széchenyi téren 2015-ben elhelyezett Praxinoszkóp,
és az izsáki 1956-os emlékmű. Művészeti íróként, könyvtervező
grafikusként is tevékenykedik. Számtalan kiállítás szervezője,
rendezője.
Fontosabb díjak:
Tűzzománcművészek Magyar Társaságának Tűz-díja (2001); I.
Budafoki Nemzetközi Zománcművészeti Triennále, MAOE-díj
(2001); Ferenczy Noémi-díj (2009); „Tűzvirág” Nemzetközi
Zománcművészeti Kiállítás, Naszvad (Szlovákia) megosztott
első díj (2011); NKA alkotói ösztöndíj, (2011); „Tűzvirág”
Nemzetközi Zománcművészeti Kiállítás, Naszvad (Szlovákia)
II. díj (2012); Bozsó János-díj (Kecskemét város művészeti
díja, 2012); Nemzetközi Zománcművészeti Szimpózium, Kecskemét,
NZAM nagydíj (2013); NKA alkotói ösztöndíj (2014); Kecskemét
arcai III., III. díj, országos pályázat, Kecskemét (2014).
Válogatott önálló
kiállítások: 12-es Galéria, Budapest és Madách Galéria, Vác
(1982); Ferencvárosi Pincegaléria, Budapest, és Uitz Terem,
Dunaújváros (1984); Ráday Múzeum, Kecskemét (1995); Áthatások,
Újpest Galéria, Budapest (Fekete Gáborral és Hollósy
Katalinnal, 2000); Gyűjteményes kiállítás, Kecskeméti Képtár
(2006); Sestina Galéria, Debrecen (2012); Bozsó Gyűjtemény,
Kecskemét (2013); A 70 éves jubileum alkalmából rendezett Múló
idő ablakai c. kiállítás, Hírös Agóra, Kecskemét (2016) és
Duna Palota, Budapest (2017).
A következőt olvashatjuk az ön által is alapított
Balanyi Művészeti Stúdió honlapján: „láthatjuk, hogy a
nagy művészettörténeti korokban építészet, szobrászat és
festészet szerves egységet képezett és a katedrális egy közös
gondolkodás és egy szerves világkép, egy világrend manifesztációja.
A mai diabolikus világban azonban ez már szinte lehetetlen.”
Kifejtené bővebben, hogy miért is élünk ördögi világban,
és miért szűnt meg a közös gondolkodás?
– Az eredeti szimbolikus értelemben az összekötő
ellenfogalma az ördögi, diabolikus, tehát a szétválasztó.
Sajnos korunkra a szétválasztás jellemző. A világ szekularizálódik,
nincsenek nagy, átfogó gondolatok. A művészetből kikopott a lényeg,
a transzcendens szándék. A középkorra jellemző szerves világkép
részekre hullott. Most már az egyén dönt világszemléletéről.
S ez a gondolkodásmód áthatja a művészeteket is. Régebben még
természetes volt egy építész számára egy szobrásszal vagy
egy freskófestővel való együttgondolkodás. Tehát hogy az épület
bizonyos belső részeit együtt tervezzék meg. Ez már régen a
múlté.
A túlságosan liberalizált, egoista világban alig beszélnek
a művészek felelősségéről
Azt mondja, hogy már az egyén és így a művész dönt
világképéről. Ma nagyon sokan éppen az ellen tiltakoznak,
hogy ne mások határozzák meg a követendő trendet, s hogy mi
legyen a téma. Hiszen a Kádár-érában ezt a kultúrkomisszárok
eldöntötték.
– Hála Istennek a szocializmus korán túlléptünk. S ez
a bizonyos aktuálpolitikai szemléletmód a művészetre nem érvényes.
Nem is szabad, hogy az legyen, mert az alkotó ember másként közelíti
meg a világot. Éppen az a probléma, hogy ebben a mai, szerintem
túlságosan liberalizált, egoista világban alig beszélnek a művészek
felelősségéről. A múlt század közepétől elindult egy
folyamat, melyben bizonyos ideológiák megpróbálták elérni,
hogy az alkotók ne gondolkodjanak a világ nagy dolgairól. Az
avantgárd idején számos úgynevezett polgárpukkasztó törekvésnek
voltunk tanúi, amikor a művészek főleg heccből készítettek
valami megdöbbentőt, s mikor azt az átlagember megtekintette,
úgy érezte, kívül rekedt, s nem tudta értelmezni az alkotást.
Egymást követték a polgárpukkasztó happeningek úgy, hogy például
Magyarországon polgárság nem volt hozzá. Az a gondom a kortárs
szemléleti móddal, hogy nem írnak, nem beszélnek az alkotóművésznek
a közönséggel, a világgal szembeni felelősségéről. Mert mi
is történt? Készítettek szerintük jópofa dolgokat, blöfföket,
majd azon siránkoztak, hogy a kortárs művészettől eltávolodott
a nagyközönség. Abba nem gondoltak bele, hogy éppen ők
szakadtak el a nézőktől, és nem törődtek a művész felelősségével.
Mert a művész felelőssége az is, hogy a kulturális örökséget,
amibe beleszülettünk s amit szüleink, nagyszüleink ápoltak, a
kor nyelvén újra fogalmazva továbbadja az utánunk jövő generációknak.
Ezt a feladatot, küldetést a művészetnek komolyan kéne venni
– sajnos erre alig tudok példákat felhozni.
Hogyan is lehet a magyar kulturális örökséget korunk
nyelvén újrafogalmazni? Másrészt, aki ebben a korban alkot,
mindegy milyen stílusban, kortárs művész. A középkorba pedig
nem lehet időgéppel visszarepülni.
– A művészetnek illik használni az adott kor kommunikációs
eszközeit – gondolok a médiára, a mozgóképre, a fotóra, a
digitális világra. Úgy kell világunkról képet alkotni, hogy
amit megélünk, ami hatással van ránk, azt hitelesen
fogalmazzuk meg. Küldetésünk másik része örökségünk továbbadása.
Hogy a hagyomány ne csak múzeumi emlék vagy könyvekben
fellelhető tananyag, hanem a művészetek által újra és újra
átélhető eleven valóság legyen.
Fogadjuk el, hogy igaza van. Viszont ha ma galériások,
felkapott műítészek határozzák meg azt, hogy milyen irányt
kell követni, akkor nem szélmalomharcot vív?
– Időnként annak tűnik. Jól látja, hogy bizonyos galériák,
alapítványok, akik szinte rátelepültek a kortárs képzőművészetre,
diktálják a kissé előttünk tartó nyugat-európai, amerikai törekvéseknek
megfelelő trendeket. Ezek az irányzatok nem egy az egyben
jelennek meg nálunk, hanem áthallásokkal, és eltérő szociális
érzékenységgel, ahogyan a pop-art idején. Tény, hogy mielőtt
leomlott a vasfüggöny, nagyon kíváncsiak voltunk a nyugati törekvésekre,
olvastuk a külföldi művészeti folyóiratokat. Majd a ’80-as
évek végétől naprakészen láthattuk, mi zajlik a nyugati művészeti
életben. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy ez a „nagy nyitás”
betöltötte történelmi szerepét, ezért már nem kéne a galériák
vagy alapítványok által diktált trendeket követnünk, le kell
vetni a követő kultúra béklyóját. Tehát a mai magyar képzőművészet
ne a követő kultúra divatterméke legyen, hanem saját hagyományunk,
örökségünk letéteményese. Úgy legyen művészetünk európai
rangú, hogy közben sajátosan magyar, kárpát-medencei
maradjon, vagyis újra azzá váljon. Különben érdektelenek,
hiteltelenek leszünk. Nem csoda, hogy Nyugat-Európában nincs az
elsők között a kortárs magyar képzőművészet, ha nem találjuk,
vagy nem akarjuk megtalálni a hiteles, sajátos arcunkat.
Említette a művész felelősségét. Többen is azt
nyilatkozták lapunknak, hogy azért üresek a galériák, mert
nem viszik el a gyerekeket oda az óvónénik, tanárok. De ha egy
6 éves gyerek meglát egy fehér alapon fehér négyzetet, akkor
arra azt mondja, na ilyet én is tudok.
– Nem csak a művész, hanem az oktatás felelősségét
is hangsúlyoznunk kell. Korunkban a szellemi termékek iránti igényesség
lényeges, az, hogy ne csak a gondtalan szórakozást keressük a
művészetben, mert a kép csak akkor hiteles, ha tükrözi alkotója
szellemiségét, habitusát. Furcsát mondok, de a művészet ne
csak a művészetről szóljon, mert azt a világképet kéne
hitelesen megragadni, ahogyan azt saját lehetőségeim, képességeim
által megélem. Ahhoz, hogy valamit művészetnek lehessen
nevezni, három feltételnek kell megfelelnie. Első, hogy a kép
izgalmas látványt nyújtson, ami megállítja a nézőt. Ezután
már a szellemet vezeti be a valódi kaland birodalmába. Ezért
egy igazi műalkotásban olyan szellemi teljesítménynek kell
megjelennie, ami gondolkodásra késztet, képzettársításokat
indít el; a harmadik a legfontosabb: ezáltal nyújtson a léleknek
katarzist, megújulást. Úgy látom, hogy ezt az igényességet,
feladatot nem sikerült átmenteni a társadalomba, mert csak egy
szűk réteg keres szellemi kalandot a műalkotásban.
Bemutatjuk Kecskemét
művészeti értékeit, hogy a város szellemi életének részeivé
váljanak
Az országos problémák és azok lehetséges orvoslásának
felvázolása után térjünk rá Kecskemétre, hiszen a hírös város
művészeti élete szinte összefonódott az ön nevével.
– A Kecskeméti Képzőművészek Közössége – melynek
több mint egy évtizede elnöke vagyok –, lefedi a város kortárs
képzőművészetének jelentős részét. Szakmai programokkal,
kiállításokkal, nyitott műtermi beszélgetésekkel, előadásokkal
népszerűsítjük a kortárs művészetet, hogy a nézőből mint
passzív szemlélőből aktív befogadó váljon. Hogy megismerjék
a pályakezdő fiatalokat, kiállításokat szervezünk számukra.
Nyári alkotótáborunkon pedig egy héten keresztül 8-10 művész
nem csak együtt dolgozik, hanem kicserélik gondolataikat is. A
legnagyobb kérdés a mai művészet meglehetősen individualizált
világában; miként lehet egy közösséget hosszú időn keresztül
együtt tartani úgy, hogy megőrizze frissességét és a
folytonos megújulás képességét. Ezen dolgozunk, s közel 60 művész
vesz részt a közösségi munkában, és nem csak az alkotás területén,
hiszen értékmentő programsorozatot indítottunk el. Ezáltal
bemutatjuk Kecskemét művészeti értékeit, hogy azok a város
szellemi életének részévé váljanak. Másrészt az előttünk
járó generáció életművét mutatjuk be kiállításokon.
Eddig kilenc képes kismonográfiát jelentettünk meg azokról a
legjelentősebb életművekről, amelyeket nem dokumentáltak. Ez
a közösségi munka azért is fontos, mert közösség nélkül
nemzet nem létezhet, csak manipulálható tömeg, aminek nincs
megtartó ereje, csak kiterjedése, és egyre mohóbb fogyasztási
igénye. Ne feledjük, hogy ez sokknak érdeke.
Hogyan lehet egy többféle stílusban alkotókból álló
közösséget összetartani?
– A Kecskeméti Képzőművészek Közössége nem stiláris
erővonalak mentén szerveződött. Így lehet realisztikus,
amikor az alkotó a látványvilág szépségei által fogalmazza
meg gondolatait. Mások a belső látásra, a lélek realizmusára
figyelnek és olyan dolgokra, melyek nem köthetők a konkrét látványhoz.
Ezek a szellemi, lelki, spirituális tartalmak életünket sokszor
jobban befolyásolják a látható világnál. A különféle törekvések
békében megférnek egymással, ha az alkotók nem becsülik egymást,
akkor közösségünknek nincs jövője. Eltérőek a Teremtőtől
kapott képességeink, s ezek alapján kell mindenkinek saját
feladatát tisztességesen ellátnia. A Teremtő kijelölte számunkra
az utat, amire mondhatnunk nemet, más útra tévedhetünk, de ha
az alkotó képes arra, hogy a festővászon előtt annyira „kiürítse
magát”, ahogyan Kempis Tamás írja A Krisztus követésében
– nem pontos az idézet – meg kell szabadulni a földi
dolgokhoz való rendetlen ragaszkodásainktól, ki kell üresíteni
magunkat, mert Isten odaönti áldását, ahol üres edényt talál.
Ha már Kempis Tamást említette, beszéljünk vallásos
témájú alkotásairól. Miként lehet ilyen műveket úgy
alkotni, hogy – önt idézve – a kor nyelvén szóljon, de ne
legyen vásári giccs?
– Szakrális, és ne vallásos művészetről beszéljünk,
mert minden igazán jó művészet szakrális tartalmú. A
szakralitás nem mindig a témában – tehát nem muszáj bibliai
jelenteket ábrázolni, szenteket festeni –, hanem emberi
magatartás, gondolkodás, szellemiség következményeként
jelenik meg a képben. A teremtést dicséri, hogy a művészet
szakrális tartalma független az alkotó hitbéli meggyőződésétől.
Ezért sem jelenthetjük ki, hogy az a legzseniálisabb festő,
aki a vallását legjobban gyakorolja. Amennyiben hagyja az alkotó,
hogy a lélek üzenete a munkáján keresztül megnyilvánuljon,
akkor már szakrális festő – még ha nem is tud róla.
A művész is teremt alkotásaival?
– Az alkotó ember társa Isten teremtő munkájának.
Szent II. János Pál pápa 1999 húsvét hetében írt egy
levelet a művészekhez, melyben megfogalmazza: „Isten létbe hívta
az embert és feladatul adta neki, hogy művész legyen. A művészi
alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember.
Feladatát elsősorban az által valósítja meg, hogy saját
emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte
lévő világot is alkotó módon uralja. Az isteni Művész
szeretettel közeledik a művész ember felé, s ad neki egy szikrát
isteni bölcsességéből, amikor arra hívja, hogy legyen részese
teremtő erejének. […] Aki érzi magában a művészi költői,
írói, festői, építészi, muzsikus, színészi hivatás szikráját,
egyúttal a felelősséget is érzi, hogy a talentumot nem lehet
elásni, hanem ki kell bontakoztatni a felebarátok, az egész
emberiség javára. […] A művész a Teremtő Isten képmása.”
A világot istenarcúnak teremtették, amit bűneink miatt elveszítettünk,
ezért feladatunk a világ istenarcúságának visszaállítása.
Tűzzománccal is foglalkozik. Évekkel ezelőtt jártam
a kecskeméti tűzzománctelepen és meglepődtem, hogy az orosz,
és a hajdani Szovjetunió részeiből érkező művészek
mennyire kiváló alkotásokat készítenek.
– Nem véletlen, mert a képteológia a nyugati művészetben
sajnos nem jelenik meg olyan erősen, mint keleten, az ortodoxiában.
A magyar zománcművészet közelebb áll az oroszokéhoz,
mert a megélt élmények, tapasztalatok, hagyományok nálunk is
megjelennek
Fölfedezhető a nemzeti karakter a tűzzománcnál?
– Ez nem is kérdés! Előbb kiemelte az oroszokat. Az ő
műveikből érzékelhető, hogy táptalajuk a keresztény ortodox
és a népi hagyomány. Ezek a tradíciók úgy érvényesülnek,
hogy zománcképeik formanyelvi szempontból és stílusban korunk
alkotásai. Nyugaton viszont, így a németeknél nagyon precízen,
túlzottan sterilen fogalmaznak meg bizonyos geometrikus,
konstruktivista történeteket, melyek bár izgalmasak lehetnek,
de alapvetően különböznek mentalitásunktól. A magyar zománcművészet
közelebb áll az oroszokéhoz, mert a megélt élmények,
tapasztalatok, hagyományok mindkét népnél erőteljesen
megjelennek. Isten ments, hogy bántsam a nyugati zománcosokat,
mert a németeknél, franciáknál, spanyoloknál kiváló művészek
alkotnak, de a nemzetközi szimpóziumokon érezhetők munkájukon
a mentalitásbeli különbségek.
De mitől válik valaki művésszé? Attól, hogy annak
mondja magát? Ön sem végzett főiskolát.
– Több kiállításom volt már, mikor hivatalosan is művésszé
váltam azzal, hogy 1981-ben tagja lettem a Művészeti Alapnak.
Nem attól lesz valaki művész, hogy valaki kinevezi magát
annak. Az, hogy én művész vagyok, és hogy jó alkotó, azt döntse
el a jelen- vagy utókor. Azért nem mondom, hogy a közönség,
mert nem biztos, hogy a nagy sikert aratott művek a legjobbak.
Amennyiben a saját munkáimat, feladataimat tisztességesen elvégzem,
már az nyugodtsággal tölt el. Természetesen segítséget nyújt
számomra istenhitem. Viszont esendőek vagyunk, ezért ahhoz,
hogy saját képességeimből a jobbik részt valósítsam meg, szükséges
az égiek segítsége. A történelem bebizonyította, mikor az
ember azt hitte, saját bölcsessége alapján irányítja a világot,
és nincs szüksége istenképre, vallásra – ahogyan azt a
felvilágosodás korában hirdették –, hatalmas zűrzavart, káoszt
okozott. Megvan bennem az az alázat, hogyha valaki számára műveimmel
lelki és szellemi többletet adok, annak nagyon örülök, de
tudom, hogy ez nem jelenti azt, hogy fantasztikus tehetség lennék,
mert a Teremtő eszközeként fogalmaztam meg a témát. Szerepem
meglehetősen szerény, olyan vagyok, mint egy fának a törzse; a
lomb szépsége nem a sajátja, csak rajta áramlott át.
Szerénysége onnan eredeztethető, hogy szegény
parasztemberek gyermekeke, és első meghatározó élményei a
Kecskemét környéki tanyavilághoz kötötték?
– Elképzelhető,
de ezt ítélje meg más. A tanyavilággal való kapcsolatom
nagyon fontos számomra, és ezt műveim is tükrözik. 70. születésnapomra
rendezett nagyobb kiállításomon szintén bizonyította, hogy a
gyermekkori élmények mostani alkotásaimra is kihatnak. Tanyasi
gyerekként a természet közelségének megtapasztalása nagyon jó
útravalót adott, mert könnyen elhelyeztem magam a gyönyörű,
teremtett világban, melynek aprócska eleme vagyok. Tapasztaltam,
csak akkor érhetek el bármit is, ha odafigyelek ennek a világnak
a törvényszerűségeire, ritmusára, logikájára. Aki pedig a
természet titkait fürkészi, a teremtés titkához kerül közelebb.
Medveczky Attila
|
