|
 2017.05.26.
Érrajzok – létrajzok
Kovács Péter kiállítása a B 32 Galériában
A kiállítás
plakátján ez olvasható: Pet’R / Rajzok. Milyen rajzok? Mit közvetítenek?
Mindezt a külföldön is jól ismert művésznév, a Pet’R
sugallja: rejtélyes vonalhálót, az élet bonyolultságával.
Ebben a meg-megszakadó vonallét varázslatban sok megcsavart
gerinc (vagy annak látszó kollekció) van. És a testet behálózó
érhálózat is szemünkbe tűnik. Nem beszélve a foszlány különlegességéről,
az uszadék(fa) – az emlékezés tengerén lebegő s majd kikötő
„tárgy” mint mementó – gazdagságáról.
Miképp
lehetséges, hogy ebben az utolsó porcikájáig visszavont
csont-kollekcióban, tekervényben, az újra és újrakezdődő,
meg-megszakított – nyilván a létezés (netán a vég?)
egyszerű bonyolultságát rögzítő – ide-oda kanyargó,
szenvedélyes vonal-kavalkádban ott van mindennapjaink öröme és
bánata? Az újrakezdés, minden pillanatban az újrakezdés lendülete?
Kovács Péter játszik
velünk. Játszik a nézővel, mintha arra akarná sarkallni, hogy
nézzen az ugyan organikus zűrzavarnak tetsző, ám valahol mégis
a létezés gazdagságát mutató látvány mögé. Bravúros
ceruzájával (grafitjával, krétájával, szenével) nem csupán
a megfeszítés krisztusi állapotát, és az azt követő összeomlást
tudja megmutatni – lásd az Állapotrajz I. (2015), illetve a Hiányrajz
I. (2009) szentséges korpuszait –, hanem a ki tudja milyen áradás
után rajtunk maradt, nem is annyira a folyó, sokkal inkább a lét
partját ellepő mikrokozmosz maradványait is (Hordalék I–II.
– 2016).
Ha
eme természeti-társadalmi térképen – innen az absztrakció
sejtelmén túlmutató vonalháló intenzitása – testek,
keresztre váró vagy épp a kereszttől megszabaduló korpuszok
feszülnek egymásnak, a Földpárna-variációk (I–II–III.
– 2015–2017) ritmust kettészelő nyugalma (benne az időfoszlány
robbanásra kész dinamikája) az Atlasz vállán nyugvó égbolt
mítoszi hatalmáról regél. A szilánkokat, s az emberi és növényi
„ujjperceket” súroló sarjadó fény fontosságáról. Mintha
eme gazdag televényen is mint földpárnán (II. számú grafika)
a Megfeszített feküdnék.
Ez a biztos
bizonytalanság a nagyméretű, festői hatású (bársony puhaságú
– kréta) grafikák motorja. Nem tudni pontosan, honnan a tágas
térben lebegő (valaha életet élt?) „tárgyak” őrülete.
Mi, milyen emlék köti össze őket, honnan a szerkezet időfolyamot
szimbolizáló, a vonalrácsok satírozott folt-tetemekkel
gazdagodó hullámzása. Kiváltképp a hat méter hosszú Hordalékos
szakasz (2017, grafit, szén, kréta) című kompozíción észlelni
a szinte extázisban rajzoló kéz szinte kéjes örömét.
Nem
próbafutások ezek, noha sokszor annak gondoljuk őket, hanem végeredmények.
Valaminő organikus állapotból és a testek (csuklók, forgók,
karok, érrendszerek) hálózati dinamikájából szerveződik az
anatómiai térkép. Olyan illúziót teremtve, amely által a szétszakadás
és elernyedés is mozgás-imitációnak tűnhetik.
Akarva-akaratlan olyan kitekintéssel, hogy a fázisrajzban – óhatatlan
ez a művész szándéka is – benne legyen az egész. A lét és
a nemlét, az élet és a halál teljessége.
Az ujjgyakorlatnak
tetsző Tömb (2016, grafit, kréta) harminchat (!) kisméretű, vázlatnak
tűnő rajzában is – tömörítő gesztussal – ott a fizikai
erőnek és a gyalázatnak kitett korpusz (Biblia) megannyi stációja.
És akkor még a bravúrt bravúrra halmozó Arcvesztők I–VIII.
(2015–2017, grafit kréta) fejvariációiról nem is szóltam.
Kovács Péter filozofikus humora a sejtésen túli rátalálásokban
tobzódik. A csúnya szépség nála éppúgy igazsághordozó,
mint a foszlánylétben is kikerekedő teljesség, amely az érzelemfázis
intenzív átélésétől válik a valóságnál valóságosabbá.
Szakolczay Lajos
|
