|
 2017.03.24.
Alkotásaival
szakrális erőtereket teremt
Tizenegy köztéri szobrot ajándékoztunk a kárpátaljai településeknek
Matl Péter
szobrászművész 1960. július 22-én Munkácson született.
Szülei tanárok voltak. 1975-ben elvégezte a munkácsi magyar
nyelvű középiskolát. 1979-ben jelesen diplomázott az ungvári
Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskola kerámia művészeti
szakán. 1980-tól dolgozott mint gimnáziumi tanár, képzőművészeti
vállalatnál mint dekoratőr és monumentalista képzőművész.
Jelenleg magánvállalkozóként köztéri szobrokat, díszkutakat,
egyházi oltárokat és szobrokat alkot. Művészeti tevékenysége
1970-ben kezdődött. Részt vett több országos és nemzetközi
képzőművészeti kiállításon és szimpóziumon. Az utóbbi 20
évben többnyire köztéri szobrokat készít fából, kőből és
bronzból. 1996-ban megnyerte a Magyarok Világszövetsége által
kiírt millecentenáriumi szoborpályázatot.
Tagságok: 1998-tól
a Kárpátaljai Révész Imre képző és iparművészeti társaság;
1999-től az Ukrán Nemzeti Képzőművészet Szövetség; 2013-tól
A Pro Arte-Munkács képzőművészeti civil szervezet elnöke.
Civil szervezetük szervezésében két nemzetközi szobrásztábor
jött létre, mely által Kárpátalja 11 helysége kapott köztéri
szobrot 2014–2016 között.
Fontosabb művei:
Málenkij robot emlékmű, Munkács (1997); Szent István-szobor,
Aknaszlatina (2000); Római katolikus templom oltára, Csetfalva
(2001); Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc szobra, Munkácsi Vár
(2004); A II. világháború után elhurcolt református lelkipásztorok
emlékműve, Beregszász (2005); Ivókút, Jenaz, Svájc (2006);
Honfoglalási emlékmű, Verecke (1996–2008); Magyar nemzeti összetartozás
emlékműve, Ópusztaszer (2012); Mihály arkangyal – köztéri
szobor, Szobránc, Szlovákia (2014); A kállósemjéni Kállay-kúria
szobrai, Kállay Miklós egész alakos bronzszobra, Kállay András
bronz mellszobra, országzászló, koszorúzási emlékhely, kőcímerek
(2015); Szent Márton-szobor, munkácsi katolikus templom udvara
(2016).
Köztéri alkotásai
megtalálhatók Ukrajnában, Magyarországon, Ausztriában,
Csehországban, Svédországban, Lengyelországban, Franciaországban,
Japánban, Németországban, Brazíliában, Szlovákiában és az
USA-ban.
Díjak, elismerések:
2000 – Kárpátaljai Megyei Önkormányzat érme; 2003 –
Magyar Köztársaság középkeresztje; 2006 – Kárpátaljai Képzőművészeti
Nívódíj; 2007, 2009, 2012, 2016 – Kárpátaljai Boksai József
és Erdélyi Béla Megyei Képzőművészeti Díj; 2009 – Magyar
Művészetért díj; 2011 – M. S. Mester-díj; 2012 – Csongrád
Megye Művészeti Díj; 2012 – Szervátiusz-díj; 2014 –
tiszteletbeli székely.
Önálló kiállításai:
1985 – Munkács, Ungvár; 1992 – Budapest; 1993 – Ystad, Svédország;
1995 – Zalaegerszeg; 1996 – Hajdúszoboszló; 2000 – Makó;
2010 – Kijev; 2012 Győr, Szeged; 2012 – Budapest, Klebelsberg
Kúria; 2015 – Budapest, Várnegyed Galéria; 2016 – Budapest,
Forrás Galéria; 2016 – Lemberg, Ivano Franko Egyetem.
Szobraink kifejezik, hogy több mint ezer éve élünk mi
magyarok Kárpátalján.
Legismertebb alkotása, amit nemzeti szimbólumnak
nevezhetünk, a vereckei honfoglalási emlékmű. 1996-ban
megnyerte a szobor létesítésére kiírt pályázatot. Mi az
oka, hogy csak 2008-ra készülhetett el?
– Az 1990-es évek elején vetődött fel a Magyarok Világszövetségén
belül a kárpátaljaiak részéről egy új honfoglalási emlékmű
felállításának gondolata. 1995 őszén keresett fel Fodó Sándor
a KMKSZ akkori elnöke és volt iskolatársam, Gulácsi Géza, a
KMKSZ akkori politikai titkára, és megkérdezte, hogy nincs-e
kedvem gondolkodni egy emlékművön, amit a magyarok bejövetelének
1100. évfordulójára állítanának fel a Vereckei-hágón. Bár
az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt
ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium
évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta
az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet
sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton
újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai
alkuk révén kerülhetett sor. Ez a 12 év számomra igen nehéz
volt, mert mind magyar, mind ukrán oldalról megfeledkeztek rólam
– munka nélkül voltam. Egyik féltől sem kaptam megbízást.
Talán kiközösítettek maguk közül, mert elkészítettem az
emlékművet, és annyira jól sikerült, hogy nemzeti szimbólummá
vált. 12 év alatt Magyarországról sem kaptam megrendelést, míg
onnan több mint 10 bronzszobrot hoztak be Kárpátaljára. Így külföldre
mentem ki utazni, szobrásztáborokon vettem részt, több nyugati
országban dolgoztam, szinte az egész világot bejártam.
Nem fenyegették meg az ukrán nacionalisták?
– Erre nem került sor, de emlékezve az 1945-ben és
1947-ben történt eseményekre, akkor eléggé óvatos voltam,
hogy mit nyilatkozzam az emlékművel kapcsolatban.
A vereckei emlékműnél korábban készült el a Beregszászi
II. világháború után elhurcolt református lelkipásztorok emlékműve,
illetve a munkácsi Málenkij robot emlékmű. Ezeknek a felállítását
senki sem próbálta megakadályozni?
– Ezek körül semmi probléma nem vetődött föl. Olyan
szobrokat készítettünk, melyek azt fejezik ki, hogy több mint
ezer éve élünk mi magyarok Kárpátalján.
Többes számban beszél. Tehát nem ön a kőszobrok
egyedüli alkotója?
– Jelenleg fiammal dolgozunk együtt, de voltak más segítőim
is.
1996 óta nem
egyszer rongálták meg a honfoglalási emlékművet csupán azért,
mert a magyarok bejövetelének helyszínén áll. Ilyenkor mindig
pótolnia kell a letört darabokat?
– Valóban előfordultak atrocitások, és ezek után
mindig javítottunk. Például az oltárkövet, a gyönyörű, köbméteres
csiszolt gránittömböt többször kidobták, sőt mellette autógumikat
égettek, így a felület lepattogzott. Ezért újat kellett állítanunk.
Majd miután az emlékmű felületét megtámadták csákányokkal,
kalapácsokkal, azt is vissza kellett állítanunk eredeti formájában.
Jelenleg négy oldalról bekamerázott az emlékmű, így lehet látni,
hogy mi történik a környékén, és ez talán visszatartó erővel
bír.
A honfoglalási emlékmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót,
történelmi kaput kívánja jelképezni
Mit jelképez
Vereckén a nyílt kápolna és a nyitott oltár?
– Az emlékmű
formájába beleterveztem a békés együttélés jelképét.
Faragott, vésett, szőttes- és hímzésmintákban fedezhető föl
egy életfa-motívum, melyet általában egy kehelyből kinövő hétágú
virágnak szoktak ábrázolni. Az alapötleteim: a kehely, ami
esetünkben a vérszerződés kelyhe, a hét virág, s a hét törzs
ábrázolása szimbolikusan. A régi millenniumi emlékművek mind
klasszicista stílusban épületek, ezért én keleti motívumokat
kerestem. Ezek hasonlítottak a kínai pagodák felfele kunkorodó
háztetőihez. Rá is találtam Magyar Adorján Magyar építőízlés
könyvében egy erdélyi faház tetőgerinc-díszítésére. Ezzel
megvolt a 6-os szám, amire egy úgynevezett kunsüveget építettem
rá, s így lett hét. Maga a csillagminta, ami megtalálható a Kárpát-medencében
élő népek motívumkincsében lett az emlékmű „vezérfonala”.
A kiálló részek a Turul szárnyait jelképezik. Amit pedig belátunk
az emlékműbe, egy ősanyát ábrázol. A kápolna aminek a közepén
áll az oltárkő, alapmotívuma megtalálható szőttesmintáinkon
is. Az oltárkövet szabályos kocka alakúra terveztem, mivel ez
a tökéletes formák egyike. A honfoglalási emlékmű a Kelet és
Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni.
Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat
pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely
egyben Kelet- és Közép-Európa határát is jelzi. Az emlékmű
alatt kör alakú tér, s körülötte szív alakú járda. A szív
alak a nemzet teste, a tér pedig a nemzet lelke.
Kárpátaljai alkotásai mennyiben erősítik meg a helyi
magyar közösség identitástudatát?
– Biztos vagyok benne. Az utóbbi években nemzetközi művésztelepeket
is szervezek, éppen azért, hogy ittlétünket állandóan,
folyamatosan felelevenítsük. Lássák, s mi magunk is érezzük:
itt vagyunk, és épített örökséget hagyunk magunk után.
Nagyon érdekes szerveződésről van szó. A „Pro Arte-Munkács”
képzőművészeti civil szervezet elnöke vagyok, és először
saját erőből szerveztünk tábort. Akkor három magyarlakta
helység kapott köztéri szobrot. Erre felfigyelt a magyar vezetőség,
és pályázat útján már hat-hét fős művésztelepeket
szervezünk. Így két év alatt Kárpátalja 11 köztéri szobrot
kapott – olyan települések, amelyek nem tudták volna ezt megvásárolni.
Ennek a lényege: a kultúra kis lépésekben, olyan helységekben
kezd elterjedni, ahol régen még Lenin-szobor sem állt. Viszont
van egy feltételünk. Csak abban az esetben ajándékozzuk a köztéri
műveket a polgármesteri hivataloknak, ha ők rendezett teret építenek.
Készítettünk egy térképet, egy „szoborutat” – ahogy
vannak borutak, pálinkautak – a Beregszászi járásban. Ezt az
utat továbbfejlesztettük, s idén a szentmiklósi várban lesz
maga a faragás. Hiszen az is egy attrakció, mikor a turisták látják,
hogyan készül a kőszobor. Két-két szobrot kap Kárpátalja és
Galícia megye. Ezáltal összefogjuk a Királyhágón túli településeket
is egy kulturális híddal. Így a művésztelep a „híd szerepét”
is felvállalta.
A „Pro Arte-Munkács” tagjai csak szobrászok
lehetnek?
– Szobrászokon kívül építészek, festőművészek is
vannak köztünk. Kevesen vagyunk, viszont sokat tevékenykedünk.
Nemcsak mi készítjük a munkákat, hanem megpályáztatjuk
azokat az egész világon. Most is körülbelül 20 művész
jelentkezett Indiától egészen Belgiumig. Tehát ez egy nemzetközi
szobrásztábor, művésztelep.
A kertjében létesített szoborpark kapcsolódik a
nemzetközi szobrásztáborhoz?
– Fiammal szervezzük a művésztelepeket, és az azokon
elkészült egy-egy mű ebbe a szoborparkba kerül. Előzetes
bejelentkezés alapján csoportosan látogatható a park. Távlati
célom a szoborpark átadása a civil szervezetnek, mert egyedül
képtelen lennék a fenntartására.
Említette, hogy festőművészek is tagjai a
szervezeteknek. Művész úr eredetileg festőművésznek készült.
Miért váltott a szobrászat felé?
– Mint festőművész már nemzetközi kiállításokon is
részt vettem, mikor elvittek két évre a hadseregbe. Aztán a
katonaságnál a politikai tiszt megkérdezte, hogy mihez értek,
én pedig rávágtam, hogy a szobrászathoz. Azt felelte: nekünk
éppen egy szobrászra van szükségünk. Ezután katonákat formáltam
meg. Úgy tértem haza, hogy már fából faragtam egy kis
szoborkollekciót. Sorra jártam a megyét a szobraimmal, de sehol
sem találták azokat kiállításra érdemesnek. S mikor egyszer
elvittem a szobrokat Kijevbe, akkor nemcsak hogy kiállították
azokat, hanem még a nemzeti múzeum is vásárolt belőlük. Azután
már a megyében is elfogadtak, mint szobrászt.
A szobrászatot autodidakta módon sajátította el, vagy
mesterek műhelyeiben tanult?
– Az ungvári Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskolában
kerámia művészeti szakon tanultam, ahol a szobrászat, a rajz,
és az anatómia alapjaira is megtanítottak. De mivel nem végeztem
főiskolát, így valóban autodidakta módon sajátítottam el a
kőfaragást, a bronzmintázást, és a többi olyan metódust,
ami szükséges a szobrászathoz.
Így egyedi stílust is megteremtett?
– Azt döntsék el a művészettörténészek, de biztos,
hogy nem befolyásoltak az iskolai irányzatok. Történt, hogy
barátommal kimentünk a természetbe, és az egyik patak felett
volt egy hatalmas szikla, amiből követ vájtunk ki. A kő
bezuhant a vízbe, s faragtam belőle egy hatalmas madarat,
amelyik a patakból iszik. Az alkotás ott is maradt, mert nem
lehetett kiemelni. Ez is bizonyítja, hogy bennem élt a vágy a
nagyméretű szobrok alkotása iránt, mert mindig a monumentális
köztéri szobor érdekelt.
A művésztelepemen részt vevők nemzetük arculatát képezik
le szobraikba, ők nem liberálisok
Az emlékműveket, köztéri szobrokat figurálisan
alkotja meg?
– Ez főleg a megrendelő kívánságán múlik. Nagyon
sok templomi oltárt készítettem; egyházi munkáim szinte egész
Kárpátalján megtalálhatók.
Sosincs vitája a megrendelőkkel?
– Már elértem arra a szintre, hogy megbíznak bennem a
megrendelők, és ha modernebbet ajánlok, azt is elfogadják. A Málenkij
szobromat vita előzte meg, mert sokan kételkedtek benne, el
lehet-e fogadtatni egy modern művet a közönséggel. Zán Fábián
Sándor püspök úr megharcolt azért, hogy a szobrot
elfogadtassa. Ma már büszkék a szoborra. Tehát szükséges a közösség
szemléletváltása is.
A megrendelő dönti el az anyagot is?
– Minden formának megvan a maga anyaga. Ha a vereckei emlékműre
gondolunk, akkor egyértelmű, hogy az nem készülhet bronzból.
Nem csak azért, mert könnyen ellopják, hanem, mert a
monumentalitását a kő jobban fejezi ki. Zrínyi Ilona és II. Rákóczi
Ferenc szobra a munkácsi várban már bronzból készült, és
mint egy kincs, egy ékszer úgy ragyognak. A bronz megmunkálása,
a stílus illik a várhoz. Az ópusztaszeri Magyar Nemzeti Összetartozás
Emlékműve pedig a kő, a mészkő és a bronz ötvözete. Rajta
a turulmadár és a 64 vármegye címere bronzból, míg a palmettás
obeliszk kőből készült.
Az mennyire jó, hogy ma nincs egységes művészeti irányzat?
– Az a rossz, és azt kell tudomásul venni, hogy van, ami
művészet, míg más nem. A globalizált világ nem szól másról,
minthogy engedelmes szavazógépet kreáljanak az állampolgárokból.
Ebbe a sorba sajnos beáll több művész is – olyanok, akik nem
saját akaratuk, hanem az úgynevezett kurátor döntése alapján
alkotnak. Már nem a műítész, nem a megrendelő, hanem a kurátor
szabja meg, hogy mit tehet egy művész. Ő pénzt ígér az alkotónak,
és beilleszti egy adott miliőbe. Ez egy nagyon szomorú történet…
Kárpátaljára viszont nagyon lelkes, tehetséges művészek jöttek
Magyarországról, Lengyelországból, és a térség államaiból,
olyanok, akik a nemzeti vonalat viszik tovább. Ez nem jelenti
azt, hogy maradiak lennének, mert modern stílusban is lehet
remek nemzeti tematikájú műveket alkotni. Mindegyik művész,
aki részt vesz a táborban, saját nemzete arculatát képezi le
szobraiban.
Térjünk vissza pályája elejére. Szülei tanárok
voltak. Támogatták azt, hogy képzőművész legyen?
– Anyagilag nem tudtak támogatni. Egy tanári fizetés
olyan alacsony volt, hogy Magyarországon még a minimálbérből
is jobban meg lehetett élni. Azt viszont nem várták el tőlem,
hogy fiatalon pénzt keressek, tehát szabadon alkothattam. Nem állt
távol tőlük a művészet, mert édesanyám táncolt, remek néptáncos
volt, édesapám zenélt. Semmiben sem gátoltak, de – nagyképűség
nélkül állítom – saját erőből értem el mindent.
Azok az értékek, melyek nemzeteket, kultúrákat különböztettek
meg, másodrangúvá váltak
Amikor az időpontot egyeztettük, említette, éppen
Magyarországról tart Kárpátalja felé. Mi a különbség a kárpátaljai,
ukrajnai és a magyar képzőművészeti oktatás között?
– Lehet, szerzek néhány ellenséget azzal, amit most
mondok, de vállalom. Fiam nemrég végezte el Budapesten a kisképzőt,
s úgy vettem észre eléggé liberális környezetbe került. A
nyugati művészeti trendeket sokkal jobban követik a magyar fővárosban,
mint Kárpátalján. Azok az értékek, melyek nemzeteket, kultúrákat
különböztettek meg, másodrangúvá váltak.
Ha már a különböző nemzeteknél tartunk; Ausztriában,
Csehországban, Svédországban, Franciaországban, Japánban, Németországban,
Brazíliában és az USA-ban is megtalálhatók szobrai. Ezek
megrendelésre készültek?
– Meghívásos pályázatokon vettem részt. Így kerültem
ki több kontinensre is, sőt a felsorolásból kimaradt Svájc,
ahol két köztéri alkotásom áll. Az ilyen pályázatok arra jók,
hogy más kultúrákat megismerjek, és szinte kívülről látom
saját alkotásaimat. Más szemszögből tudom értékelni magam.
Az is fontos, hogy külföldön nagyon sok ismeretségre tettem
szert, és e művészek közül többen – Dániából, Ausztriából,
Belgiumból, Lengyelországból – jelentkeztek is a mi művésztelepünkre.
Kívülről láthatta
alkotásait… Mennyire szigorú kritikusa szobrainak?
– Én vagyok magam legnagyobb kritikusa. Már akkor sem
vagyok elégedett magammal, ha megismétlek valamit a művészetben.
Sőt ez negatívum. Nem jó, ha csak a rutin segít ki bennünket
egyes helyzetekben.
Festőművészek mondják, hogy nagyon nehéz egy képet
befejezni. Ez vonatkozik a szobrokra is?
– Talán furcsát mondok: egy szobor, főleg egy nagy köztéri
alkotás elkészítésének folyamata nagyon hasonlít a banális
amerikai filmekhez, melyekben a pozitív hős hadakozik a rossz fiúval,
a végén már úgy tűnik, a jó veszít, de mégis valami úton
legyőzi a gonoszt. Arra utalok, hogy minden művész lelkében
ott lappang a kételkedés. Kételkedünk saját erőnkben, művészetünkben.
Ilyenkor a hit által lehet legyőzni ezt a bennünk élő kételyt.
S akkor a Teremtő úgy vezeti kezemet, hogy jó mű jöjjön létre.
Ha én állandóan attól félek, hogy egy szobrot elrontok, akkor
nem fog sikerülni. Félelemből nem lehet alkotni.
Magyarországi szobrászok panaszkodnak, hogy egy átadásnál
mindenkit megemlít a sajtó, csak éppen a szobor készítőjének
nevét nem írják le. Ezt ön is megtapasztalta?
– Kárpátalján mindig megemlítik a nevem, mert jól
ismernek, A magyarországi helyzet valóban más, legtöbbször
csak a politikust mutatják, még a művet sem, nemhogy a szobrászt.
De egy ellenpéldát tudok mondani. Miniszterelnök úr avatta az
ópusztaszeri szobrom. Színpadot állítottak a szobor elé, színészek
léptek fel, s mikor kijött a miniszterelnök úr, megkért, hogy
álljak mellé. Majd együtt lepleztük le a szobrot. Ilyet máshol
nem tapasztaltam, ez egy gyönyörű gesztus… Ezért nem tudta a
magyarországi sajtó negligálni a nevem.
A vereckei emlékmű felállítása óta eltelt több
mint egy évtized. Ukrán nemzetiségű képzőművészekkel is jó
viszonyt ápol?
– Természetesen. Többen eljárnak a művésztelepre, és
azt is mondják, hogy a honfoglalási emlékmű az eddigi legsikerültebb
alkotásom – tehát értékelik. Vannak olyanok, akik irigységből
nem kedvelik a vereckei emlékművet. Fontos egy mű külleme, de
a hatása még inkább. Buszokkal jönnek fel oda, hogy megkoszorúzzák,
majd jönnek a nacionalisták és felgyújtják. Ez is a hatás része.
Ez bizonyítja, hogy igenis él az emlékmű. Bizonyára a kedves
olvasók nem egy olyan emlékművet ismernek, melyek előtt senki
sem áll meg, hanem esetleg egy nemzeti ünnepen letesznek elé
egy mécsest. Vereckén viszont a nemzeti tudatnak adtam formát,
ami mára szimbólummá vált.
Medveczky Attila
|
