|
 2017.03.24.
Valóság és
fikció
Simonyi Emö kiállítása az Országos Idegennyelvű Könyvtárban
Simonyi Emö Münchenben
élő, s az utóbbi időben gyakrabban hazalátogató festőművész
tárlata – Valóság és fikció – a gondolati megvalósulását
tekintve csupán egy karakteres kitekintés a hatalmas életműből.
Nagy méretű olajfestményei és fekete-fehér tusrajzai – a
valóság expresszív szeletével és bibliai szimbólumokkal –
annyiban lenyűgözőek, hogy alakmozgató dinamikájukban ott az
ember kitörésvágya. Hová is? A kozmoszba, ám úgy, hogy a
testek harcában, végül is a megfeszítettségben ott az égi és
földi inspiráció.
Evvel az
expresszionista, a figurákat létállapotukban (főképp küzdelmükben)
láttató ábrázolásmóddal a művész el tudta érni, hogy az
„ember embernek farkasa” mint véghetetlen dráma, mint a
mennyel-pokollal vívott irtóztató küzdelem jelenjék meg. Könyörtelen
ez a harc, semmi megbocsátó gesztus sincs benne. Ami van, az
percről percre való robbanás; belakása a mindenségnek, méghozzá
oly módon, hogy kitessék a katasztrófába rohanó világ összes
bűne. Szinte személyre szóló, mindenkit ellenállásra sarkalló
lebontásban.
Az élőlények vízért
ordítanak, a sivataglét poklában vergődő emberek pedig – a
hétköznap lerágott csont alázatosságával – valaminő földi
jóért. Szinte mindegy is, hogy mi a tematika, a vásznon és papíron
folytatódó mese helyszínei, ember- és állatfigurái,
egzotikus csendéletei drámaiak. Következik ez az élénk színhasználatból,
a szerkezeten belüli feszültségből, és a művek jó részében
leginkább az izmaival erőt sugárzó emberi test sokkolóan
egyedi fókuszba állításából.
A mostani, festőiségével
ugyancsak lebilincselő grafikai tárlat (kínai tus, színes
tinta, az Uszoda-lapokon kevés pasztell) nem véletlenül kapta a
Valóság és fikció címet. Ugyanis a kitaláció – egy
minduntalan pörgő agy szüleménye – a látott, megtapasztalt
valóságmozzanatokhoz hozzáteszi a maga vízióját. Ezzel
bizonyos fokig elferdülnek vagy fordítottjára változnak az
addig megszokott, lényünkbe s gondolatvilágunkba ivódott reáliák.
Csak egyetlen példát!
Az Európa elrablása mítoszt a bika hátán ülő nő testesíti
meg. Simonyi Emö az Európa és a bika (2007) című kompozícióján,
minthogy a hölgy lesz a győztes, épp a fordítottja látható:
lapáttal a kezében a gondola (és az élet!) ura, egyfajta izmos
királynő a széttrancsírozott állatot szállítva siklik a vízen.
Meghökkentően szellemes ez az „igazságszolgáltatás”.
Párja is van eme
képnek, hiszen a Velencei lagúna (2007) című grafikán pedig
– ugyanaz a mészárlásra utaló helyzet – egy férfi irányítja
a csónakot.
Velence a képzőművészetben
és az irodalomban eddig szépséges fülledtségével és züllöttségével,
a szerelmi mámort és bódultan kicsapongó nőimádatot jelképező
Casanovájával volt jelen. Simonyi drámaivá fokozza a
helyzetet: nála a csatornán közlekedő vízi-alkotmány csak
ritkán az otthoniasság képviselője (Gondola – 2007), többnyire
durva munkaeszközzé változik. Jóllehet a Szállítás a lagúnán
(2007) állatseregletének, utalás Noéra, bibliai vonatkozása,
szimbólumértéke is van.
Szó se róla, némelykor
a humor is megcsillan egy-egy grafikán – lásd a Le Figaro
(2008) újságolvasó, a lapot ormányával átbökő krokodilját
–, ám a festőművészt inkább a tragikus, kiélezett
helyzetek (káosz) s benne az ember viselkedése tartja fogva (Pánik;
Merénylet – mindkettő 2009, Menekülés I–II. – 2007). Ítélkezésében
könyörületlen: csak az erő diadalmaskodhat minden helyzetben
(Edzés IX. – 1996; Edzés XII. – 1999). Ezért is a megannyi,
a manézs izzását megelevenítő pillanat (Cirkusz I–II. –
2007), és az egymásnak ököllel nekifeszülő testek (Harc,
Vita II. mindkettő – 2013; Bunyó – 2007) forrponton való
megmutatása. A festőművész képzelete föltöri a regulát, és
a Szent Benedek-i középkori kolostori kultúra, az olvasás-tanulás,
vagyis a hitélet fegyelme az invenció lázával emberek-állatok
ketreclétévé változik (Vivarium – 2008). Van ebben a
gesztusban nem kevés a törvények bilincsét szétszakító kiábrándultságból.
Ebből is látható:
az expresszionista festő lázadó alkat. Szembe megy minden
megszokottal; azért teremt újat, még ha sokszor meghökkentő
is a fikció, hogy tágítsa – többek között a művészetnek
ugyancsak feladata – a valóság valóságon túli köreit. Keményen,
kitartóan, olykor bízva a fizika törvényeit legyőző
lehetetlenben (Varázsló – 2007). A hétköznapi (zsáner közeli?)
helyzetek, pihenésmódok, találkozások ábrázolása szintén
attól – akár egyetlen meghökkentő gesztustól, rajzi unikumtól
– válik egyedivé, hogy az alkotó bátran alkalmaz lapjain látszólag
nem odaillő gesztusokat (Bisztró I. – 2008; Hétvége I–II.
– 2009).
Mi izgatja Simonyi
Emőt legjobban? (És ennek megoldására tesz számtalan kísérletet.)
A szűk térben való létezés milyensége? Az ott összezsúfolódott
testek egymásnak feszülése, drámai dinamikájának kivetülése
létezésmódunkra. A bezártságban mint pánikbetegségben
raboskodó, s önkéntelenül is az erejét fitogtató ember
szabadságvágya. Az 1999-ben készült Uszoda-variációk (I.,V.,
VI., IX., X.) a test izommunkáját, a másikat legyőzni igyekvő
sportoló akaratát-szenvedélyét, közösségben való beépülését
(vízilabda) emelik piedesztálra.
Hallatlanul érdekes
a japáni lapok kellemben és drámai végben megtestesülő képmeséje.
Hokusai színes nyomataival szemben itt Simonyi, ugyancsak a színek
tobzódásában, a testvalóság robbanó erejét, a harakiri kíméletlenségét
tükrözi megannyi formában – kíméletlenül (Seppuku I.,
Seppuku XIII. – 2012). Viszont föloldó gesztusaiban, némelykor
erotikával, ott a férfi–nő kapcsolat bája, nélkülözhetetlensége
(Shiatsu – 2012; Fürdő IV. – 2012; Fürdő VII–VIII. –
2013; Női csoport – 2012).
Simonyi Emö japán
ihletésű grafikái természetesen valamelyest (főképp
formavariációkban) kötődnek a klasszikus keleti elődök munkáihoz,
de minden ízükben a művész expresszionista, végtelenül őszinte,
meghökkentően szókimondó ábrázolásának egyedi termékei.
Szakolczay Lajos
|
