|
 2017.04.23.
Térfoglaló
dinamika, rendezettség
Serényi H. Zsigmond kiállítása a szigetszentmiklósi Városi
Galériában
Huszonkilenc festmény
– a legrégebbi 2003-ban keletkezett, a legfrissebb 2017-ben
–, és benne az egész világ: a festőművész gondolkodásmódja,
tisztaságra való törekvése, a fehér és a fehéren túli szín,
mint olyan mező, amelyben a térfoglaló dinamikát a rendezettség,
a fegyelmezettség uralja. Mértanilag megszerkesztett, pontosan
kivitelezett konstruktív valóság. Tömörítve – személyiség-történelem.
Még az előtt is
rejtély az utóbbi évtizedek fehérben dúskáló, a hangtalan
zenét Bartókból kiolvasó megannyi képe, aki előtt nem volt
ismeretlen a most nyolcvan éves Serényi H. Zsigmond korai, noha
színeiben visszafogott, ám az organikus lét összes forrását
megjelenítő művészete. Ég–föld-valóság, természeti öröm,
domborulatok Isten árnyékában – íme az akkori, érzelmekben
sem fukarkodó látomások tárháza. Nem vitás, valaminő bölcselemre
is visszavezethető érettség kellett ahhoz, hogy mindezt
odahagyva, mostanra a lecsupaszított (ám sosem üres!), a vonalkák-zsinórok,
mint egyenesek százát invenciós rendben tartalmazó vászon
sugallja a világméretű kalandot. A századunk törékenységébe
vetett hitet, mint – paradox – életerőt, mint az újraépített
(újraépíthető), sok szenvedésen keresztül ment világ
parancsszavát: építés, de csak tiszta forrásból.
Nem annyira
megszokott, lehet, hogy egy kissé idegenül is hangzik, a bartóki
modellt visszhangzó efféle – a Cantata profana szabadsághimnuszát
csak nagy áttételekkel, visszafogottan közlő – kifejezésmód.
Még furcsább, jóllehet törvényei szerint igaz, hogy ebben a
rejtetten ugyancsak izgalmas valóságfeltárásban a mértannak
eljegyzett Serényi H. Zsigmond a képvilágában tőle szögesen
elütő Tóth Menyhérttel (pontosabban, a művész kifehérített
búcsúkorszakával) rokon. Nem Kassák stabilan álló, négyzet-,
háromszög-, és kör- formáival, hanem a természetben és az
emberi szegénységben megmerülő miskei piktor látáson túli látásmódjával.
Szó se róla,
gondosan, előre megtervezett absztrakcióról van szó. Csaknem mérnöki
munkáról. A képcímek csak a legritkább esetben közlik a témában
rejlő összeütközést, mint érzelmi faktort (Agresszivitás
– 2003), de a tárlaton szinte egyetlen olyan mű sincs,
amelynek feszített vonalhálójában ne volna ott a dinamika
(egyezés, különbözés, párhuzamok, ellentétek, növő, szűkülő
tér stb.) megannyi formája.
Gyakran a képszerkezet
határozza meg az építkezés módját – Vertikális kettős
(2013) mint villámzuhatag, Térharmónia (2016) mint pörgés-forgás
imitáció –, de van úgy, hogy ebbe a szikár, vonal űzte,
vonal hajtotta valóságba akarva-akaratlan egy mélyről jövő
szimbólum visz, a látványszépségen túl, életet. Mi más
volna a Centrum-tér (2014) és a Tér-jel-kép (2017) erőteljes,
vagy a Térarányok (2017) megsebzett keresztje, mint bibliai jelkép,
az egyetemes mítosz összes vonzatát is ideértve. De még a
sima és erezett vinkliket forgató Térrendszer (2014) labirintusában
is ott láthatni (még a hosszított horizontális szár ellenére
is) a Krisztus kereszthalálát tudatosító „mértani”
esszenciát.
 Érdekes,
az Érintkező formáknak (2004), bár két szürke csúcs találkozik,
nincs ilyen érzelmi kivetülése. És az egymást ölelő részegységek
(elemek) sem közvetítenek ilyesféle befogadói pluszt
(Fragmentumok – 2016). A festményeken (objekteken) inkább a csönd
robbanása hallatszik. Ahogyan megnyílnak a benső „érzelemtartományok”
– kérdés: lehet-e a szigorúan az architektúra szabályai
szerint mértani rendbe tagozódó elemeknek „sírása” vagy
„nevetése” –, úgy válik egyre jobban érezhetővé a különféle
irányból is a fókuszt erősítő dinamika szemet gyönyörködtető,
az egyedi mozgásokkal szembeni magasabbrendűsége (Mozgásfázis-kép
– 2017; Osztott diagonálisok – 2013; Képarchitektúra I. –
2016). Csak sejteni lehet, hogy a Térformák (2015) egyben – az
egyik nyugodtságában is vibráló tábla címét terjesszük ki,
tegyük általánossá – gondolkodásformák is.
Gondolkodásformák,
hiszen nem csupán a már említett, a szerkezeten belüli mozgásokat
jól jellemző dinamika határozza meg egy-egy festmény
(konstruktív absztrakt) világát, hanem a létesszenciaként
jelentkező mértani fehér oszlopok és a fekete téglalapokból
összeálló konzolok stabilitása is. Hogy az össz-színhatás
segíti-e eme tisztázott rend mint erő megnyilvánulását – a
legfrissebb alkotáson, a Képarchitektúra II. (2017) című táblán
például a fehér, a szürke és a fekete harmóniája dívik
–, ahhoz kétség nem fér.
Az égető fehér
napkoronája, mert néhány mű hordozza, a szigetszentmiklósi tárlaton
sem esett le, viszont jól látni, hogy Serényi H. Zsigmond tértágító
kísérlete együtt járt a visszafogottan is hatásos színek többlépcsős
(hol a fehér a szürkével, hol a fehér a szürkével és feketével)
összeboronálásával (Belső diagonális – 2004; Illeszkedő
formák – 2007; Tér-jelek I. – 2014; illetve Térarányok –
2017; Képarchitektúra II.).
Visszafogottságában
is szemet gyönyörködtető a kiállítás – egy bölcs festőművész
sallangmentes önarcképe.
Szakolczay Lajos
|
