|
 2017.03.24.
A jó lovas katonának…
1848 előzményei és emlékei Nyitrán és vidékén
Nyitra városának,
mint a magyar ügy képviselőjének, a magyar mivolt hordozójának
képe napjainkra már teljesen kifakult. Nemcsak az összmagyar,
de már szinte a felvidéki nemzettudatból, történelmi tudatból
is. Eme üdvtelen jelenség ellenére e városnak több magyar
nemzet- és államtörténeti vonatkozása van, mint azt a modern
kori szlovák városimázs-építés képes lenne is valamikor véka
alá rejteni. A magyarhoni tudatból Nyitra városa a magyar társadalom
érdekhatáraitól való távol esése miatt kopott ki. A magyar
élet 20. századi folyamatos kitolása a városból és környékéről
szintén serkentette e jelenséget. A hazai felvidéki össztársadalmi
tudatban pedig győzedelmeskedett ama fokozatosan erősödő szlovák
állami nemzetdogma, mely Nyitrát szinte csak kizárólagos ószláv-szláv-szlovák
központnak hirdeti. Ám a frissen vert ószláv városimázs
vakolatát lehántva fölfeslik előttünk a Kárpát-medencei
magyar sikertörténet megannyi emlékezetes mozzanata, jeles kiválósága.
Ezen írásomban az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc
Felvidék e magyar végeire eső történéseit, előzményeit,
jelenségeit szeretném górcső alá venni, amiből kiderül,
hogy a magyar lét és az 1848-as magyar szabadságharc ügye korántsem
volt olyan harmadlagos dolog a 19. század elején e vidéken,
mint ahogy az 21. századi heverőink kényelméből tűnhetne.
Mit
nyújtott Nyitra és környéke az 1848-as magyar szabadságharcnak?
Mivel járult hozzá, hogy e nemzeti megmozdulásunk elérje
sikereit? Nyitrán már ideje korán, a reformkort megelőző évtizedekben
is felfedezhetjük példáit a magyar nemzet ügye érdekében
tett cselekedeteknek. A Habsburg monarchiában a 18. század végétől
a németesedés ellenében újonnan támadó magyar nemzeti igények
érvényesítését tartotta fontosnak a magyar nemesség és értelmiség
nemzeti érzelmű rétege. Forgách Miklós ghymesi és gácsi gróf
a Nyitrához közeli Ghymes várának ura, a ghymesi uradalom
birtokosa. Családja a fekete nemességhez, a nemesség azon rétegéhez
tartozott, mely a Magyar Királyságot Szent István királyunk óta
szolgálta és mely e földnek és vidéknek mindenkoron őrzője
és védője volt. Forgách Miklós, ez ősi család sarja korának
kiváló haladó gondolkodású államembere volt. 1777-ben Mária
Terézia kinevezte Nyitra vármegye első világi főispánjának,
miután a mindenkori nyitrai püspöktől megvonta Nyitra vármegye
főispáni rangját. Magyarország nádori címének esélyes
aspiránsa volt, ám e székbe végül nem választatott be. Műkedvelő
és író. Haladó gondolkodásáról, a hatalom helytelen gyakorlásáról
írt munkái és azon tette tanúskodik, hogy Batsányi Jánost választotta
1793-ban magántitkárának. Azt a Batsányi Jánost, ki 1787-ben
Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal megalapította az
első magyar irodalmi társaságot és elindították az 1792-ig
fennálló első magyar irodalmi folyóiratot, a Magyar Museumot.
Maga Kazinczy Ferenc tántoríthatatlan hazafinak tartotta Forgáchot
és ódát írt tiszteletére. A grófnál töltött magántitkári
évei alatt Batsányit azzal vádolták meg, hogy részt vett az
1794. évi Martinovics-féle mozgalomban. Gróf Forgách Miklós
magántitkárát mindvégig vállalta. Ám Batsányit elfogták a
császáriak és bebörtönözték, ami ellen az ügy komolysága
miatt a nagy hatalmú gróf sem tudott mit tenni.
A reformkor idejében
egy következő ispán emelkedett ki rendeletével az akkori szokványok
közül. Malonyay János nyitrai főispán 1831-ben úgy
rendelkezett, hogy a megyei jegyzőkönyvek ne latinul, de
magyarul írassanak. Nyitra a magyar kiválóságok kinevelésében
is jeleskedett a reformkorban és az azt megelőző időkben.
Nyitrán folytatta tanulmányait Táncsics Mihály, a forradalmi
események nagy alakja. Czuczor Gergely reformkori költőnk is e
városban folytatta tanulmányait, kinek forradalmi hangvételű
versét Kossuth lapjában közölték.
Az 1700-as évek
első felében Grassalkovich Antal gróf támogatásával alapított
nyitrai piarista kolostor gimnáziuma jeleskedett a reformkor
magyar nagyságainak kinevelésében. A piarista kolostor temploma
Szent László lovagkirályunknak lett szentelve, emlékül a király
nyitrai 1095-ös elhalálozására. A magyar lovagkirályról így
megemlékezni nem esett nehezére az akkori egyháznak Nyitrán,
mivel a török–magyar háborúk idején edződött nyitraiak és
Nyitra vidékiek a török veszedelem elvonulása után üdvözölték
a harcos szent emlékének ilyen nemű megtisztelését. S hogy a
vitéz szellemmel kéz a kézben a magyar jelleg is jelentős volt
a városban akkortájt, arról nem csupán a Szent László-i
kegyelet ad tanúbizonyságot, de a Nyitrai Magisztrátus 1771. évi
döntése is, mely arról szólt, hogy a tárgyalások nyelvét
latinról, melyet nem mindenki beszélt a városi tanácsosok közül,
a mindenki által beszélt magyarra változtatta. A magyar
jogfolytonosság emlékei e földön máig felfedezhetők, s a
reformkor idejében erőst élők voltak a város falai közt élő
közösség tudatában is.
A jó lovas katonának
kezdetű népdalunk éppen a fentebb említett Nyitrán és vidékén
valaha élő vitézi szellemnek állít zenei emléket. E népdalunkat
1911-ben gyűjtötte Kodály Zoltán a Nyitrához közeli Zsérén.
A magyar vitézi virtust, katonai bravúrt és huszárcsínyt megéneklő
dalunk a 17. századi török–magyar háborúk korának
dallamvilágát őrzi. Népünk kiforrott zenei érzékét és értékeket
századokon át fenntartani tudó képességét bizonyítja ama tény,
hogy e dallamra báró Amade Lászlónak, a csallóközi Nyékvárkony,
Felbár és Bős urának 1730 környékén írt, A szép fényes
katonának arany gyöngy élete című versét igazította rá.
Csallóközi 18. századi huszárélet, melynek Amade László
jeles képviselője volt, valamint Nyitra vidéke és Zoborvidék
népének lelkében rejlő magyar vitézi emlékezet nem csupán e
veretes népdalunkban egyesült és érvényesült, de a csallóközi
Királyfiakarcsáról származó Jeszenák János báró személyében
is, mikor is őt 1848-ban Nyitra vármegye ispánjának nevezték
ki. Báró királyfiai Jeszenák János felesége Forgách
Alojzia, a fentebb említett Forgách Miklós rokona. A báró nem
tért el a Nyitra vármegyében akkortájt még erőst élő vitézi
hagyománytól, és amikor 1848-ban Szemere Bertalan belügyminiszter
javaslatára Nyitra vármegye főispánjává nevezték ki, Jeszenák
báró rövid időn belül tetteivel a kinevezés jogosságáról
és helyességéről adott tanúbizonyságot. A vármegye
teljhatalmú kormánybiztosává, majd a felvidéki szlovák
felkelők ellen küzdő honvédcsapatok kormánybiztosává nevezték
ki.
A báró sikerének
tekinthető az 1848. szeptemberi szlovák felkelés kivédése.
Szeptember 26-án Szenicénél, majd szeptember 28-án Ótura és
Miava között a mozgósított nemzetőrök és a 34. gyalogezred
két százada súlyos vereséget mért a szlovák felkelőkre.
Megemlítendő, hogy Jeszenák mozgósított nemzetőrei nagyrészt
szenicei birtokának szlovák jobbágyai voltak. A szlovák és
magyar fél részéről is szinte már elhallgatott, kevésbé
ismert tény, hogy ezen északi vármegyékben, mint Nyitra is
volt, a magyar hon ügyéhez több szlovák csatlakozott, mint magához
a szlovák nemzetébresztők által gerjesztett szlovák felkeléshez.
Ugyancsak Jeszenák tevékenységének köszönhető, hogy Lipótvár
magyar kézen maradt. Az ingatag jellemű Karl Bibra ezredes és
az itt állomásozó négy román határőrszázaddal szembeni erélyes
fellépésével elérte, hogy 1848. október 16-án a lipótvári
erődre kitűzzék a magyar lobogót. A lipótvári erőd így
1849 februárjáig magyar kézen maradt. Az Országos Honvédelmi
Bizottmány köszönőlevelében ekképp méltatta Jeszenák báró
intézkedéseit: „Azon intézkedései kormánybiztos úrnak,
melyek Lipótvár parancsnokát a magyar birodalmi zászló kitűzésére
kényszerítették, az Országos Honvédelmi Bizottmány részéről
szívesen és teljesen méltányoltatnak.” A szabadságharc
ellenségei viszont Morvaország felől lestek a Nyitra vármegyei
történésekre, ezért Jeszenák ispán megkezdte a Balthasar
Simunich császári altábornagy Morvaországban csoportosuló
csapatai elleni felkészülést. A haderő fölállítását
megszervezte, viszont mégsem járt sikerrel, mivel december 16-án
a Nagyszombat melletti ütközetben a magyar seregek döntő vereséget
szenvedtek, és Simunich császári altábornagy december 20-án
megkezdhette Lipótvár ostromát. Jeszenák előbb Érsekújvárra
kényszerült visszavonulni, majd innen 1849 januárjában szintén
kivonult és a komáromi erődöt választotta főhadiszállásául.
1849 júliusában
az Aradra húzódó Görgey Artúr vezette fel-dunai hadsereghez
csatlakozott. Az augusztus 13-i fegyverletétel során jutott az
orosz cári seregek kezére, és a többi magyar politikussal együtt
átadták őt is az osztrákoknak. A szabadságharc leverése után
felségárulás vádjával a vérbíróság halálra ítélte.
1849. október 10-én Pesten végezték ki. A pozsonyi kecskekapui
evangélikus temetőben lévő családi kriptában helyezték örök
nyugalomra. Az oroszlánlelkű bárót a Nyitra vármegyei vitézi
hagyományok méltó képviselőjének tekinthetjük, s hogy e vitézi
jelleg áthagyományozódhat, arra nemcsak magának Jeszenák bárónak
fényes személye szolgál ékes bizonyítékul, de a báró dédunokájának
személye is, ki maga a felvidéki magyar mártírpolitikus, gróf
Esterházy János volt.
Az 1848-as
forradalmi események magában a városban, Nyitrán a lakosság között
is rezonáltak. Annak ellenére, hogy a városi értelmiség
vegyesen állott hozzá a szabadságharc ügyéhez, mivel a szlovákság
nemzeti érdekeit nem vette figyelembe, a lakosságban mégis
megtermett azon csoport, mely tettlegesen is ki akarta fejezni a
magyar szabadságharccal való egyetértését. Nyitrán a legsúlyosabb
büntetést az Akasztófa-hegyen lévő bitón hajtották végre.
Az időben az uralom önkényének tekintett jelképet célozták
meg a nyitrai márciusi ifjak és ledöntötték azt.
Nemcsak a nyitrai
lakosság, a megyei nagyurak, de az egyházi személyek sem
maradtak el a szabadságharc ügyétől, sem egyházvezetői, sem
lelkészi szinten. 1848–49-ben Palugyay Imre ült a nyitrai püspöki
székben. A forradalom háborús, ínséges éveiben, hónapjaiban
az igaz keresztény erényektől vezérelve feladatának érezte
felkarolni a püspökség nehéz sorsú szegényeit. Püspöki körlevelében
arra buzdította papjait, hogy a nemesfémből készült, nem feltétlenül
szükséges liturgiai eszközöket összegyűjtsék és azzal támogassák
a hon ügyét. Palugyay nemes tevékenysége Kossuth Lajos fülébe
is eljutott. 1849-ben kitüntették a Szent István Rend Középkeresztjével.
A püspök jeles
magatartása mögött nem maradtak el a nyitrai születésű Erdősi
Imre (eredeti nevén Poleszni) tábori pap erényei sem. Sőt. Erdősi
szlovák származású egyházi ember lévén a magyar vitézi
virtus huszárcsínyben megmutatkozó sajátosságát a harc hevében
akképp rögtönzötte, hogy a győztes branyiszkói csatában a
IV. hadtest élén általa hordozott feszületet az ellenség közé
vetette, így buzdítva a csatában a honvédeket, hogy ne hagyják
azt a harc viharában odaveszni. A szabadságharc leverése után
bujdosni kényszerült. Később tanítóként dolgozott, majd idős
korában hazaköltözött Nyitrára. Itt halt meg, itt is van
eltemetve a nyitrai városi temetőben, mely síremlékei által
krónikása a magyar szabadságharc Nyitráról származó jeles
alakjainak.
Mindjárt a városi
temető bejáratánál Benkő László honvéd százados nyughelyét
tekinthetjük meg. Freissberger Vilmos honvéd hadnagy a szabadságharc
jeles katonája is itt nyugszik. Unokája, Somogyváry Gyula, aki
egy időben a budapesti rádió igazgatója és országgyűlési képviselő
is volt, verseket, regényeket, színműveket írt a pesti színházak
részére. Egy több ezer oldalas tetralógiában megírta a
nagyapja szabadságharc idejebeli élettörténetét is. Babóthy
György honvéd százados sírköve, aki a 2. Sándor gyalogezrednél
harcolt a temető falánál van elhelyezve. Továbbá még itt
nyugszik Rudnay János honvéd hadnagy, aki későbbiekben főszolgabíró
és a Ferenc József-rend lovagja lett. Kubinyi Sándor honvéd
hadnagy és Kovács Mihály honvéd százados, Polónyi János
honvéd hadnagy, Kovách Vince, Mayer Antal, Pazsitzky Manó,
Rudnay Jusztin, Simonyi Győző, Boróczy László, Csóka Alajos,
Héray Antal és Majthényi Lajos tisztek sírjai is itt találhatóak.
Nyitra környéki
közel s távolabbi falvak sírkertjeinek földjében helyezték
örök nyugalomra a következő honvédeket: Justh Antalt Nagyrippény-Bófalván,
Starhemberg Istvánt Köpösdön, Hohenstögh Adolfot
Nyitrapereszlényben, Huszár Ferencet Nagysurányban és Rudnyánszky
Károlyt Özdögén. A szabadságharc honvédeinek sírjait megtaláljuk
még Aranyosmaróton, Béládon, Dicskén, Tilden, Verebélyen is.
E sírok mindaddig emlékei maradnak a magyar szabadságharc hőskorának
és hőseinek, amíg lesz kegyelet és közösségi emlékezet
Felvidék azon magyar és szlovák faluközösségeiben, városközösségeiben,
melyek temetőiben hőseink nyugszanak, és amely nem engedi a közfeledésnek
e hősök csontjait kihantolni és árokpartra vetni.
A 17. század török–magyar
harcoktól terhes időszaka bőven megtermette a vitéz lelkű,
magyar honért cselekvő és kiálló embereket, családokat. A
18. század idején e szellem büszke örököse volt számtalan
Nyitra vármegyei család is. Habár fokozatosan halványult a vitézi
lét emléke a 19. század felére, 1848-ra a fentebbiek szerint
is látjuk, hogy még bőven voltak olyan fiak, kik szeretteiktől
távol elszántan tudtak harcolni a magyar hon, a magyar nemzet ügyéért.
Ethey Gyula 20. század eleji zoborvidéki krónikásunk ezen, hazát
védő vitéz lelkűség kimúlásával magyarázta Magyarország
trianoni megnyirbálásának véghezvihetőségét. Az első világháború
harcaiban kivérzett vitézi szellem miatt sem voltak már elegendő
számban családok, egyének, kik sikeresen álltak volna ki a
magyar életterület olyan mértékű megnyirbálása ellen,
amilyen mértékben az a trianoni döntés révén lezajlott.
Az 1848-as szabadságharc
vitézi tettei bennünket Felvidéken arra ösztönözhetnek, hogy
mai korunk békés lehetőségeivel élve a magyar lét megmaradásáért,
a magyar jövőkép érvényesítésének sikeressége érdekében,
önmagunkban újra támasszuk fel eleink 1848-ban buzgárként
feltörő néhai vitézi erényeit.
Jancsó Badacs Károly
|
