Csurka István: A magyarság emancipációja

E-mail Nyomtatás PDF


A zsidóság egyenjogúsítása, emancipációja 1867-ben, közvetlenül a Kiegyezés után következett be, Deák Ferenc és Tisza Kálmán cselekvő helyeslésével, noha Deáknak voltak fenntartásai. A zsidó bevándorlás szabályozását, feltételekhez kötését is szükségesnek tartotta, ilyen törvény azonban soha nem született. Ma pedig az Izraelből érkezők számára Ferihegyen külön, a magyar hatóságoktól elzárva saját vám- és határellenőrzés működik. A magyar állam nem tudja, nem tudhatja, ki mivel, hogyan érkezik ide Izraelből, ki megy haza, ki marad itt, mekkora az itt élő orosz, ukrán, izraeli zsidók száma. A kérdés már 1844-ben, a reformországgyűlésen is szóba került Pozsonyban. Gróf Széchenyi István látnoki szemmel ellenezte, attól tartva, hogy a beözönlő és feltételek nélkül emancipált zsidóság rátelepszik a magyarságra és átveszi fölötte a hatalmat.

 Az idei március tizenötödikét az országgyűlés utolsó ülésén elfogadott holokauszttagadást tiltó és büntető törvény elfogadása és köztársasági elnök általi aláírása után ünnepelte – már amennyiben ünnepelte – az ország népe. A határokon kívül csakugyan volt lelkesedés az ünneplésben. Idehaza pártkampányok zajlottak és üres, jelentéktelen állami zászlólengetés. A holokauszttagadási tilalom törvényéről és a zsidó emancipáció kérdésének alakulásáról, mint Széchenyi István jóslatának beteljesedéséről, mint nemzeti sorskérdésről kell ma beszélnünk. A holokauszt tagadását tiltó törvény ugyanis egy alattomosan ható és valójában nem is magára a történelmi tényre, a zsidó áldozatokra vonatkozó törvény, hanem magyar sorskérdés. A széles közönség, a tömegember, a választásokon résztvevő szegény, szegényebb és legszegényebb polgár ügyet sem vet rá, fel sem fogja, hogy ez a sorsát legmélyebben befolyásoló, nemzeti életét a cenzúra keretei közé szorító rendelkezés, amely egy törpe kisebbség uralmát van hivatva biztosítani, mégpedig hosszútávra. A megélhetési gondjaival küzdő ember, s még az elszegényedő középosztály is átsiklik e fölött az életét közvetlenül nem befolyásoló szabály fölött. Legfeljebb csak annyit érzékel, hogy ha tagadni akarná a holokausztot, még esélytelenebb volna egy-egy uniós pályázaton, még jobban kellene féltenie a munkahelyét. Mit számít az már! – gondolja. Ezzel a kiállással nem kockáztathatom a magam és a családom egzisztenciáját. Vannak állások, pozíciók, tanári testületek, egyetemi katedrák, rektori hivatalok, minisztériumok, ahol a beléptető kapun sem lehet átjutni a holokauszttagadás szándékával, mert a modern technika ezt az elfajzást már a lélekben is felismeri. (A közelmúltban elkaptak egy sportlövőt, aki – mint jelentették – lélekben több ember meggyilkolására törekedett, lévén elmebeteg, de nem csinált semmit.) Annak az ívnek a meglátására, amely az emancipációs törvény és a két századon át tartó korlátlan bevándorlás, valamint a most meghozott törvény között feszül, szükségképpen még kevesebben képesek. A holokauszttörvény felfogásához is történelmi ismeretek szükségesek. És az ezekből kifejlődő magyarságtudat, öntudat. Márpedig ezt az iskolában nem kapja meg a magyar – immár hatvan éve. Tisztában volna a zsidóság gazdasági hatalmának kifejlődésével, pénzeinek eredetével. Minden különösebb erőfeszítés nélkül látná azt az ívet, amely a zsidóság emancipációja, bevándorlása és a holokauszttörvény között feszül. Ez az ív magába öleli a zsidóság abszolút gazdasági hatalmát, amit a „Tízből tíz” című tanulmányomban mutattam ki és tartalmazza a Károlyi-korszak végtelen zsidó tobzódását, majd Kun Béla és Szamuelly Tibor, Korvin Klein Ottó magyarításait, vérengzéseit, és a politikai hatalom átvételét is.

Ki merné és ki tudná érvényesen tagadni, hogy a holokauszttörvénynek előzménye volt Rákosi Rosenfeld Mátyás, Gerő Singer Ernő, Farkas Mihály, Révai József – egyébként Demszky Gábor első feleségének nagyapja – moszkovita rémuralma. Hiába tagadja le a mai magyarországi zsidóság Rákosiékat, mondván, hogy ezek nem zsidók voltak, hanem marxista szovjet magyarok, ezek bizony zsidók voltak és Sztalin éppen zsidóságuk, holokauszttúlélésük miatt ültette őket a magyarság nyakába. Amellett azért is, mert a moszkvai kommunista emigrációban, a bolsevikok között nem is volt más, csak zsidó. Nagy Imrét, a nem zsidót aztán többek közt ezért is végezték ki, holott ő is Moszkvából érkezett. Lehet-e állítani, hogy a Kádár-korszak káderpolitikája a hatvanas-hetvenes évektől, a Kádár–Aczél-korszak idejétől fogva nem holokausztipari káderpolitika volt? Nem lehet. –Ekkor nyírták ki a parasztbolsevikok javát, csak Czinege Lajost hagyták meg magnak. Az egész korszak káderpolitikája, kinevezései, privilégiumai, díjazásai és a már akkor nagyban folyó holokausztipari propaganda nem volt-e előhangja ennek a törvénynek? De, az volt. Magyarország zsidó megszállása, a kultúránk átírása, történelmünk meghamisítása nem most kezdődött egy pusztán közel-keleti szükséglet miatt, hanem évtizedek óta folyik gyilkos következetességgel. Ez a mostani törvény pedig egy, a magyar jövőbe mélyedő vashorog, egy messze előre kivetett horgony, amely azután is hivatva lesz a bűnös nép megbélyegzett partjára lehorgonyozni a magyar hajót, ha már olyan kormány lesz uralmon, amely nem csupa holokausztiparosból áll. Ez az eddig megszerzett privilégiumoknak, vagyonoknak, off-shore cégeknek a megtartási, mintegy biztosítási, avagy Casco törvénye, amely éppen azért alattomos, mert mindez nem látszik rajta. Fogyatékossága természetesen a törvénynek, hogy a kommunizmus, számszerűleg és kegyetlenségét tekintve is nagyobb bűneinek tagadását nem tiltja. A Fidesz erre hivatkozva nem fogadta el a törvényt, tartózkodván a szavazástól. Ez a hiba természetesen szándékos Magyarországon. Itt ugyanis a kommunizmus bűnei, mint ahogy az előzőekben elmondtuk, részben zsidó bűnök, s rendkívül visszás lett volna itt egyetlen törvényben tiltani a zsidókkal szemben elkövetett bűnök tagadását, és ugyanakkor a zsidók által elkövetett kommunista bűnök tagadását is megtiltani. A hülye goj gondolkozás szerint mi sem lett volna könnyebb egyúttal tiltani a kommunista bűnök tagadását is, de a talmudista éppen fordítva gondolkozik: az általa elkövetett bűnöket csak hadd tagadják szépen ezek a buta gojok. Ez a talmudista gondolkodás tipikus esete. Csak tagadjátok, magyarok nyugodtan a kommunizmus ellenetek elkövetett bűneit, hiszen részben az általunk elkövetett népirtásokat tagadjátok. Ez bravúr. Ennek ellenére most olyan korszak következik, amelyben a magyar nép elkezdhet küzdeni a saját emancipációjáért a saját hazájában. Elkezdhet, de arra nem szabad számítania, hogy sokkal hamarabb eljut a teljes emancipációig, a hatalom teljességének átvételéig, mint amennyi idő alatt galíciai bevándorlók eljutottak az emancipációtól a holokauszttagadást tiltó törvényig. Az egyenjogúságtól a hegemóniáig. A magyarság most nem tudja hegemóniával kezdeni még akkor sem, ha a liberális világrend összeomlott. Az átalakuláshoz, a hatalom megszerzésének igényéig, az igény kifejlődéséig időre, nevelésre és felvilágosodásra van szükség. Most valószínűleg egy Bethleni konszolidációs korszak következik. Gróf Bethlen István helyén Orbán Viktor fog dolgozni, szándéka szerint legalább addig, mint ameddig Bethlen tette. Bethlen Istvánnak, aki a trianoni sokkal mélyebb válságból és a megcsonkítottság bénító fájdalmából emelte ki a magyarságot – kompromisszumokkal 12 évre volt szüksége. Személyes befolyását azonban Horthyn keresztül az egész 25 éven keresztül megtartotta. Mígnem elvitték Moszkvába és a Butirka börtönben mindent leírattak vele, amit a korszakról tudni kell. Ma más lehetőség nem áll a magyarság előtt, csak ez a kompromisszumos. Ezt belátva indulunk önállóként, magyar radikálisként, magyar fajvédőként, de ezzel, az indulásunk puszta tényével és azzal a szándékkal, minden szavazatot a legnagyobb szélhámosságtól, a Jobbiktól akarunk visszaszerezni, egyben a Fideszt és Orbán támogatjuk. Ezen a választáson két front áll szemben egymással. Az MSZP, a Bokros–Dávid Ibolya banda, és az MSZP-nek és a holokausztereknek és a titkosszolgálatoknak a teljes támogatását élvező Jobbik. Ezek mind a változatlanságért, a magyar kiszolgáltatottság fenntartásáért, a holokauszt tagadásának cenzúra törvényéért küzdenek. Ezek az IMF pártok. Tehát zsidó pártok. A magyarellenes magyarpusztító hatalom folytatódásáért, a magyar kiszolgáltatottságért küzdenek.

A Jobbik az MSZP csodafegyvere. Március elején a „Hetek” című abszolút hitközségi lap címoldalán Vona Gábor volt látható Ádám paradicsomi pózában, amint leszakítja a tiltott gyümölcsöt a fáról. Igaz, nem almát, hanem kövér narancsot. Aláírva pedig valami olyasmi volt, hogy már csak az a kérdés, mennyit tud Vona leszakítani a Fidesz-fáról. A cikk, bent a lapban aztán el is árulta, hogy abban bíznak, hogy sokat és annyit, hogy a kétharmados Fidesz-győzelmet mindenképpen megakadályozza. A „Hetek” című lap olyan materialista közegben tenyészik, hogy amiben ott bíznak, azért tesznek is valamit. S tesznek, bizony! A március 16-i Kossuth reggeli híradó, a hírhedt 180 perc a márciusi ünnepélyekkel – kampánygyűlésekkel foglalkozva időben legtöbbet a Jobbik gyűléséről beszélt, a legtöbb felszólaló saját hangon szólalt meg, s a szerkesztés talmudista ravaszsága folytán minden más pártról szóló tudósításba is bele volt szőve a Jobbik. Mint ellenfél, s mint sikeres párt. Március 15-én aztán az egyik Jobbik-szónok egyenesen odáig ment a győzelemre törés mámoros hitében, hogy Balóné Morvai Krisztinát már a köztársasági elnöki székbe ültette és elmondta, hogy a hölgynek, Balónénak két pecsét lesz a kezében: egy „magunkfajta” és egy „maguk fajta” – a magukfajta a goj, a magyar – és ő dönti el, kinek a kérvényére melyiket teszi. Mert ő lesz az elnök. Ez ugyebár, még akkor is, ha ezt a bornírt jobbikos felszólaló nem érzékeli – Göbbels-i. Ő mondott valami nagyon hasonlót a most tagadni tiltott holokausztidőkben, hogyaszongya „ver Jude ist, das bestimme ich”, vagyis, hogy ki zsidó, azt én határozom meg. (Így lesz, Krisztina, és maga-magáról hogyan fog ítélni…?)

Ez azt jelenti, hogy most még vastagon benne vagyunk a holokausztipar korszakban. Mindkét orgánumot, a „Hetek”-et és az MR-1 reggeli híradóját is ugyanaz a kéz szerkeszti, azonos törekvésekkel. A MIÉP Hősök terei rendezvényéről, amelyen több más mellett az itt kifejtett kérdések is szerepeltek, egy büdös szót nem szólt a közszolgálat. Mert mi változatlanul elhallgatásra vagyunk ítélve, már csak a Jobbik sikere érdekében is. No meg azért, mert a szerkesztők mind zsidók és zsidó érdeket képviselők. A mi tagadásunkat következésképp nem tiltják, sőt megkövetelik. Mert nem a tömeg számít ugyebár. Hiszen a MIÉP rendezvényén, ha a korábbi MIÉP-tömeghez mérten kevesebben voltak is, mégiscsak többen gyűltek össze, mint amennyi ember a szűk és rövid Pilvax közbe befér, még ha ott a középkori szűkösségű szép utcában holokausztkori vagonzsúfoltsággal préselik is össze az embereket. Bokros pedig szinte magának beszélt a Jókai téren, talán a Bábszínház előtt – ha van még Bábszínház. Talán. Bokros-Bábszínház? De ő is teret kapott. Csak a lényeges mondandó nem kap teret. S hogy mennyire erről, s a rút anyagiakról van szó, alig hozták meg a holokauszttörvényt, máris behajtották az első tartozásait. A legfontosabb holokausztereket a kormány Széchenyi-díjjal, Kossuth-díjjal jutalmazta. Széchenyi-díjat kapott például Ungvári Tamás, ez a számtalan hazugságon rajtakapott értéktelen senkiházi. Széchenyi forog a sírjában. Barátja, a történelmi nevű fűzfapoéta, valamint Jordán Tamás és Majtényi László – a Sláger Rádió nagy barátja – pedig valaminek a középkeresztjét. Ne tévedjen senki, ez benne van a holokauszttörvényben.

Nem baj. Mi most elindulunk. Saját számlán, saját országos listával indulunk, de gróf Bethlen István előtt akarjuk tisztára söpörni a Jobbikos szeméttől, köpködéstől szennyezett utat. S ezt nem is tagadjuk. Ma mi, legkorábban ébredt magyarok látjuk legpontosabban a lehetőséget és a szükségest. A magyar érdeket. Kérjük is megyei listáink hathatós támogatását.

 

(Megjelent a Magyar Fórum március 18-ai számában.)

Módosítás: ( 2010. március 28. vasárnap, 09:39 )  

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség