Magyar Zoltán: Szent György a magyar kultúrtörténetben
Szent György alakja közel másfél évezreden át a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként és emberi példaként, mint a légiónyi katonaszent egyike, igen fényes karriert futott be. Nyilvánvalóan a jelképes szférába vezet el a sárkányölés, a sárkányölő hős archetípusa is, mely ismeretes volt a Távol-Keleten Kínában és Japánban, és természetesen az eurázsiai népek folklórjában is. A sárkányölő hős személyében a Nap, a Hold, a Tavasz az, amely legyőzi a sárkány megszemélyesítette legfőbb rosszat, a Telet. Idővel aztán ez a kép némileg egyszerűsödött, s a mitikus ellenfél sárkánnyá, szörnyeteggé, mesei figurává vált. A magyar népköltészet máig is híven őrzi a György-legenda szinte valamennyi elemét, bár név szerint a szent lovaggal már csak ritkán találkozunk benne. György központi bizánci kultuszával magyarázható, hogy alakja a magyarországi délszlávok folklórjában lelhető fel talán a legelevenebben. A magyar változatok természetesen inkább a sárkányviadalra koncentrálnak, s elbeszélésében a Legenda Aurea szövegére – mint ősforrásra – vezethetők vissza.
Április 24-e történeti hagyománya a múlt ködébe vész: a napot Európa nagy részén a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak e napon ünnepelték a Paliliát, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat. Az egyház a legenda szerinti sárkányölő Szent György névünnepét tette erre a napra. A vértanúhalált halt Georgianus, a római hadsereg magas rangú katonatisztjeként anyja hatására lett keresztény. 303 körül szenvedett mártíromságot Szíriában, és története hamar egybekapcsolódhatott a helyi mítoszokkal: ilyen volt Sabazios, a frígek égatyjának története, Perszeusz Medusa-küzdelme vagy Bellerophon harca a kimérával. Szent György fokozatosan kialakuló legendájának végső formáját nagyjából a hatodik századra érte el, de ekkor még nem vált közismertté: Györgynek Rómában már az V. századtól volt saját temploma, tiszteletét Itália többi részén viszont csak körülbelül egy évszázaddal később lehet igazolni. Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án. Tours-i Szent Gergely szerint György ereklyéit Galliában is tisztelték, és már a Merovingok is őt tekintették ősatyjuknak, Angliában és Skóciában pedig már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt. A keleti egyházban Georgiosz Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorral a nagy katonaszentek közé tartozik, és ő volt Konstantinápoly védőszentje is. Mindazonáltal György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: a lovagok oltalmazója, a zarándokok és a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt a szentkultuszok sorában. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselte. Sárkányölő Szent György története – bár korábban többször is apokriffá nyilvánították – végleg kanonizált formájában csak a XII. század folyamán vált közismertté – a legenda szerint egy líbiai várost szabadított meg a sárkánytól, amely hosszú ideje zsarolta azt. A középkorban a sárkány lefejezése a gonosz felett aratott győzelem szimbóluma lett, s egyben a fény ősi szimbolikájával is összekapcsolódott.
Lehetséges, hogy a honfoglaló magyarság már 895 előtt is találkozott az általa megismert keresztény népek körében Szent György tiszteletével. A szent kultusza a magyar kultúrtörténetben 997-ben bukkan fel először, az István és Koppány között kirobbant belháború kapcsán. István nagyobbik legendája elmondja, hogy a fiatal fejedelem a „pogány” sereget Márton és György zászlaja alatt győzte le. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ő égi közbenjárásuknak tulajdonították a diadalt. A szent egyik első magyar vonatkozása, hogy a koronán az ő képe látható. Az sem jelentéktelen tény, hogy az első csanádi székesegyházat Gellért püspök Szent György tiszteletére szentelte. A veszprémi Szent György-kápolna is a magyar György-kultuszt hirdette a középkorban. Szent István bolgárok elleni hadjáratából is Szent György ereklyéivel tért haza, és a szent középkorban virágzó nagy magyarországi népszerűségét tanúsítja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául.
A Szent László-kultuszhoz hasonlóan Szent György társadalmi népszerűsége is a 14–15. században, azon belül is az Anjouk és Zsigmond alatt élte fénykorát. Károly Róbert 1318-ban megalapította a Szent György-vitézek lovagrendjét, amelynek az egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, a bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme volt a kötelessége. A rendnek ötven tagja volt, „aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek”. A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal, Sárkányrend néven fejlesztette tovább 1408-ban. A lovagok ünnepi napokon skarlát színű köpenyt viseltek, emellett zöld selyem köpenykén kettős aranyláncot, amelyről egy törött szárnyú, megölt sárkány függött. Ehhez járult a nyakláncon viselt díszes rendjelvény. A jelvény, miként azt alapítólevél részletesen leírja – egy körré görbült sárkány képét ábrázolja, amint farkát a nyaka köré tekeri, s mely szörnyeteg a feje és orra elejétől a farka végéig a háta közepén hosszában fel volt hasítva, mégpedig olyan módon, hogy vérző sebe a Szent György-keresztet rajzolja ki. E jelvényt a többi lovagrend szokásának megfelelően a köpenyen viselték, tetején kereszttel és a rend jelmondatával, ami magyarul így hangzik: „Ó, mily irgalmas az Isten, igazságos és kegyes.”
A középkori főnemesség eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik, hogy a Báthoriak is a Sárkányölőt választották családi patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak a mondai hagyomány szerint a család ősének, a 13. században élt Opos hőstettét, az Ecsedi-láp félelmetes sárkányának Szent György segítségével való legyőzését idézi.
A középkori szentkultusz egyik legkifejezőbb formája az volt, hogy az adott községek tagjai a települést, ahol éltek, illetve egyházukat választott szentjük oltalmába ajánlották. Szent György középkori kultuszát a róla elnevezett helységek s templomok nagy száma is ékesen bizonyítja. Lényegében az egész ország területén találkozhatunk történeti, földrajzi nyomaival. Egy történeti személynév-statisztika kimutatta, hogy a György név a 14–16. században a 2–5. legnépszerűbb név volt, s bár a barokk időkben kissé hátrébb szorult, azóta is a leggyakrabban választott férfi keresztnevek közé tartozik. Egy 1808-as adatfelmérés a szentekről elnevezett települések között 59 Szentgyörgy helynevet mutatott ki, de a török hódoltság előtti időkben ennek közel dupláját feltételezhetjük egyes déli megyék okleveles adatai alapján. Hasonló a helyzet az ismert vagy mára már az emlékekben is elenyészett templomtitulusokat illetően, melyek vagy a háborús pusztítás vagy a reformáció térhódítása következtében szűntek meg.
Kolozsvári Márton és György Sárkányölő Szent György-szobra: 1373. Márton és György kolozsvári szobrász testvérek Sárkányölő Szent György-szobra az ember apoteózisa. Az öntudatos, fegyelmezett, művelt ember dicsőítése, aki nagy szellemi koncentrációval, halálmegvető bátorsággal megsokszorozza fizikai erejét, és legyőzi a sokszoros túlerőt. A hatalmas, kígyótestű, denevérszárnyú, emberevő sárkány már éppen a bátor harci ménen vágtató lovag lábfejébe akar harapni, farkát már a ló mellső lábára tekerte, amikor a vitéz megállítja lovát, magasra emeli jobbjában lándzsáját, és biztosan célozva a sárkány torkába döfi. Nem csatázik vele, hanem egy perc alatt megöli. E tett végérvényességét hangsúlyozza a kompozíció. Függőleges tengelyében a hosszú lándzsa, amelyet meghosszabbít és ezáltal kiemel a hős magasra nyújtott, energiával teli, lándzsavető jobbja. Ez a jobb kar kapcsolja össze a lándzsát az azt irányító vitéz – ugyancsak – függőleges alakjával: az értelemtől, szellemtől, megfeszített akarattól sugárzó arcával, a vértbe öltözött, a léleknek engedelmeskedő testtel és a halálos döfés erejét tovább fokozó, a kengyelben szinte felálló, a függőleges irányt erősítő, megfeszített lábszárral. A jelenet bal szélén a ló klasszikus szépségű, ugyancsak izgalomtól feszülő feje és mellső lábszárai is a győztes csapás függőleges irányát hangsúlyozzák. Ezt erősítette a jelenetet egykor balról lezáró királylány kis alakja, amelyet feltehetően a 16. században, az 1562. évi javításkor, de legkésőbb 1663-ban távolítottak el a bal oldalon kiemelkedő szikláról, amikor a szobrot kútszoborrá alakították át. A szökőkút sárkányfejes vízköpőjét helyezték itt el, hasonlóan Lippay György prímás híres pozsonyi kertjének 17. századi Szent György-kútszobrához, ahol háromfejű sárkány köpi a szökőkút vizét, s amely ma is Pozsonyban áll, a 18. századi prímási palota udvarán. A Kolozsvári-testvérek szobra tehát nemcsak az emberi virtus csodákra képes teljesítményét hirdeti, hanem megjelöli a küzdés célját is a gótika lovagi eszményének megfelelően, ahol a nő, a királylány a szellemi értékeket képviseli, az ember célját jelentő dantei Paradicsomot, ahová csak Beatrice vezetésével lehet eljutni.
A 16–17. században a szent kultusza Magyarországon a törökök elleni küzdelemmel kapcsolódott össze. Kedveltségét a nevéből képzett régi családneveink szép száma is tanúsítja: György, Győr, Györffy, Györe, Györgye, Györke, Györkő, Györkös, Gyura, Gyuró, Gyurka, Gyurkó, Gyuris, Gyéres, Gyíres, Gyűre. Szent György tisztelete a 18. század végére elhalványodott, a legendakörét azóta viszonylag töredékesen ismerik, ám a néphitben és népszokásokban betöltött szerepe még ma is jelentős.
A hiedelmek és népszokások a mai napig nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása, amely leggyakrabban zöld ággal történt, ugyanis a néphit szerint ez az állatok gyarapodását szolgálja, és rontáselhárító magyarázatot is kapott. Ezen a napon a legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek alkalmazásával védték a házat és lakóit, de főleg az istállót. Ilyenek: az istálló körülszórása, körülfüstölése, zöld ágak tűzése az ajtóra, kapura; seprű, só, gatyamadzag az ajtóba; fokhagyma a marha szarvára. Szent György napjára elsősorban a boszorkányok és más rontók felfokozott tevékenysége jellemző, amely főként a tehénre, illetve a tejre irányul, ezért védekezésül kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket (gyógyfüvekkel vagy ezek főzetével). Szent György napján érdemes földbe rejtett kincset keresni. Országos hiedelem szerint, ha György nap előtt fogott gyíkkal megkenegetik a torkukat, megmenekülhetnek a torokgyíktól. Ilyenkor vetették a kukoricát, a babot, az uborkát. A magyar néphagyományban Szent György napjához számos szokás kapcsolódik, hiszen az év ezen pontja a 18–19. századig országszerte a közigazgatási év kezdetének számított. A Kárpát-medence szőlőtermő vidékein a hegyközségek is ezen a napon tartották a második törvénynapjukat. Sitkén a hegybíró vezetésével ekkor körbejárták a hegyet, megvizsgálták a gyepűt, a bíró pedig a különféle közösségi ügyekben ítélkezett. A büntetés mértékétől függően a vétkesnek valamennyi pint bort kellett fizetnie, amit aztán a hegyközség tagjai együtt ittak meg. A közösség tulajdonát képező megyeköveknél a társasággal tartó fiatal gyerekeket lefogták, és mogyoróvesszővel jól elverték őket, hogy öregkorukban is emlékezzenek a helyre, ahol megcsapkodták őket. Szent György-nap számos településen fogadott ünnepnek számított. A Zala megyei Esztereg-hegyre a 18. században ezen a napon körmenettel vonultak ki a helybeliek, mert a szőlőket és a vetéseket ez alkalommal áldotta meg a pap. Szent György-nap Csörötneken (Zala megye) a falu hat fogadott ünnepének egyike volt. A szőlősgazdák azért fogadták, hogy a jég elkerülje a szőlőhegyet. Sármelléken a hegyközség a jó termés érdekében ekkor misét mondatott.
Szent György lovag históriája előkelő helyen szerepelt az elmúlt századok népi mesélőinek repertoárjában. Nagyszámú és a képzőművészet szinte minden ágára kiterjedő ábrázolása pedig csak erősítette e hagyományokat. S míg kultusza fokozatosan elszürkült, képi megjelenítései lassanként kikoptak a szakrális szférából, a néphagyomány a lovagszent emlékét, a sárkányviadal történetét középkori színességében, elevenségében tartotta fenn.
(Magyar Zoltán: Szent György a magyar kultúrtörténetben – A Kárpát-medence Szent György-hagyományainak néprajzi és művelődéstörténeti rétege; Kairosz Kiadó, 2006)
M.A.
