Toporgott, cipője kopogott, csusszant a bolt kövezetén. „Einstein relativitása…” – mondja. Feje egyet rándult – „Bizonyított…!” Sötét lencséjű szemüvege mögött halványan csillant bódult tekintete. „Párhuzamos világok…! Milyen esély van rá, hogy nyerj a lottón…!? Nekem valami hasonló sikerült!” Öltönyös alakja izgések-mozgások együttese. Egy diplomataforma ember. Nyakkendős alakja, zsebre tett egyik kezével, másikkal gesztikulál és érvel. Bizonygat. Bizonyít. Ilyen izgatottnak csak valamely nagy fölfedezésénél láttam utoljára. Az is lehetett már vagy két éve tán… Németalföldi iskola… Csigás csendélet… Virágok is voltak… Javarészt… Méhek jeleznek kaptárukba visszatértükkor ilyen izgága tánclejtéssel a végtelen nyolcasát lejárva, s így közölve társaikkal egy repceföld végtelenjének uránsárga lehetőségeit. „Rágyújtok” – matatott zakója bal zsebében a gyufája után. A járdáról a bejárat felé lassú szivarfüstjelek adják tudtomra kitartó türelmetlenségét a képekkel berakott kirakat előtt. Összekulcsolt kezemmel a tonettszék támlájának támaszkodva ülök. Mi lesz ennek a vége? – töprengek. Újra belép. Cipője koppan, hangzik a küszöb. Egy alma kíséretében érkezett vajízű francia kiflire gondolok, amit időm kiváltásaképpen hozott s adott szívélyesen egy komáromi festő katalógusával együtt, hogy ne csak a testnek, de léleknek is jusson…
„Téridőelhajlás…, Karcsi…! Hány emberből mennyinek adatik ez meg…?!” Irattáskájában matat. „Villamoson ültem. Tudod mennyire kenyerem a fényképezés… Tudod, csak úgy… Az emberek. Épületek. Város. Ha kell, képet fényképezek, festményt, grafikát. Ismersz.” Figyelve bólogatok, gondolatom mégis a rohamsisakra rakott vajtésztájú kiflihez kalandoz. Nyelvem szájpadlásomhoz tapad. „Február 29-e volt. Karcsi! Villamoson ültem, mint szoktam. Szökőév. Hisz tudod. Fényképeztem. Az utcán emberek. Sétáltak. Szokatlan fényviszonyok voltak. A nap hideg fénnyel tűzött. A sugarak élességükkel vágták a szemet, mikor a fényképemet… Érted, kellett takarjam a szemem… és képzeld! Akkor jött…!” Egy fényképet tartott kezében tonettszékben ülő arcom elé. Az élő, megtestesült bizonyosság rendíthetetlen alakja. Előttem a még ismeretlen felfedező. A bőrkabátos sóbálvány. Úgy éreztem egy pillanatra megállt az idő körülöttünk. Csak mi tudtuk. Ő, s általa most már én, habár a vajtészta illatára az orrom pórusaiban az idő megszűnése nem volt hatással.
„Einstein relativitáselmélete bizonyított! A pillanat töredékében nyomtam meg a fényképezőgép gombját. Épp akkor… Mit szólsz? Sikerült ez még valaha valakinek valahol a Földön?”
Nyúlok s átveszem a felvételt, ezen asztrofizikális elmélet tapintható bizonyítékát. „Le kell védetnem! Mielőtt asztronómushoz mennék. Szenzáció értékű… Vagy inkább a szlovák űrügyi hivatal…?! Még nagyon meg kell gondolnom…”
Tömör tintakék sötétségű kép, sarkában fénytüremkedéssel. Két puha fényű ovális bolygószerűség a fényár és a tömör sötét átmenetének mezsgyéjén. Alant az éjjeli égen hullócsillag metszését idéző világos hajszálhasadás. „Beletrafáltam. Épp akkor és én. Szökőévben. A villamoson. 29-e volt és február. Emberek haladtak az utcán. Fura fények. Még a gép lencséjét is el kellett takarnom.” Nem bírom tovább… Pavlov kutyáinak sóvár szenvedése… A vajas tészta a nyelvemen omlik szét. Illata az agyamig hatol. – „A téridő akkor görbült. Időtörés. Időtér féregút. Tölcsérébe hatolt lencsém. Ki mondhatja el ezt magáról? Épp nekem sikerült… Más időzónák bolygói, nini, itt a képen… Tudom… Foglalkoztam e témával sokat… Látod a képen a hullócsillagokat?! Szenzáció! Úgy is kell bánjak vele. Levédetem, mielőtt az űrügyi hivatalba mennék vele.”
Kéjjel majszolok és mellékesen, koponyám félreeső helyén a hitemmel viaskodom. Néhány folt a képen. Másnak félresikerült felvétel, neki világsikert hozó bizonyíték. Mitől? Mert világűrt idéz? Mások is voltak így vele, s látták Jézus Krisztust a kifőzde konyháján tálalt mártásban. Tudtam, hogy őrült, de csak annyira volt az, mint jómagam is lehetek. Csak ágál asztrofizikai világot alapjaiban megrendítő ügyéről. Majszolok. Számban pavlovi elégedettség árad. Koponyám sötét űrjében rajzolódnak a felvételen gomolygó árnyak. A két tojásdad bolygószerűség a képen s az űrkalandor lencsét takart, mikor kaccant a felvételt készítő gép… Hmm… Legyek én a Széplak utcai Galilei inkvizítora? Szent tűzzel perzseljem fel tanainak önmaga felé igazolt mivoltát? Két puha fényű tojásdad bolygószerűség…? „És mégis mozog…” – mondja. Két puha ujjbegy, mely a fényképezőgép lencséjét óvja a nap éles fényétől, de mégse? A pozsonyi Széplak utca ezen órára Galileivé átavanzsált embere is lencsékkel dolgozik, akár az az eredeti talján. Ahogy nála, úgy kortársamnál is becsülnöm kell a felfedezőt. Nem fogom az inkvizítorok bigott tüzének fényével oszlatni az általa készített felvétel homályát. S erre azt mondja – „Tudományosabb vizsgálatot igényel, mint amit nyújtana a fényképszerkesztő számítógépes programok világa.” Tettem egy kísérletet s kíméletes vagyok, de úgy érzem hiába. Egyáltalán valaha megértem? Próbálom. Világ életében jó festményt hajszol, keresi a nagy halat. Kisebb felfedezéseiben próbálja fellelni a nagy lehetőségeket. Egy ideje már. Ex librisben világhírű műkincset keres. Teszi ezt eddig rajzban, festményben, grafikában, ma bajkonuri szakértőt meghazudtoló asztrofizikában. S ebben jártas véleményt alkot. Digitális fényképfelvevőjének elhibázott ábrája lenne e műkincskalandor sorsának végzetes gyűjtői ábrándja?
Jancsó Badacs Károly
