Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2024. március 28, csütörtök, Gedeon és Johanna napja van. Holnap Auguszta napja lesz.

Éljenek a magyarok, azok az igaz emberek!

E-mail Nyomtatás

Miért kell egy imádságért valakit elítélni?

Nemzetünk lelkének morajlásakor az összmagyarság idegpályáján nem marad olyan rész, melynek közömbös lenne a nemzet lelkének megindulása. Nemzetünk sorsdöntő időszakaiban a nemzet lelkében támadó érzések, hol jobban, hol kevésbé, de kihatnak a magyarság egészére. A jó érzésű magyar ember a nemzet ügyét magáénak érzi, éljen bármely sarkában a Kárpát-medencének, bármely részén a világnak. Ha magyart bántanak a Vajdaságban az szívfájdalma a palóc embernek, ha a csángó gyermek csak román imára kulcsolhatja össze kezét, az nem egy székesfővárosi igazságérzetét érinti érzékenyen.

A nemzet lelkének morajlása az 1956-os magyarhoni forradalmi események kapcsán a felvidéki magyarság északi peremvidékén, Zoboralján is hallatta magát. A budapesti, változásért kiáltó események, Zoborvidéken Kolon falujában is kiváltották a nemzet ügyéért való tenni akarást. Együvé tartozásunk ezen emlékezésre méltó példáját közelítsék meg számunkra Sándor János úrnak az egy évtizeddel ezelőtt Balkó Gábor úr által kezdeményezett és megszervezett koloni ’56-os megemlékezésen elhangzott értékes szavai.

Sándor János beszéde a 2006. október 29-i koloni ’56-os megemlékezésen*

Az 1956-os magyarországi események idején községi bíró voltam falumban, Kolonban. Az események nálunk is éreztették hatásukat. Csillogtak az emberek szemei, drukkoltak a magyaroknak, lélekben együtt voltak velük. A pontos napra nem emlékszem október 25-e vagy 26-a volt, amikor éjjel úgy tíz óra tájba a járási pártbizottságra vitték, szállították a helyi nemzeti bizottságok elnökeit, meg titkárait. Akkor az Aranyosmaróti járáshoz tartoztunk. A pártházat géppisztolyos milicisták, úgynevezett munkásőrök őrizték. Az elvtársakon észrevehető volt az ijedtség, mert nagyon szelíden viselkedtek. Arra voltak kíváncsiak, milyen a hangulat a falvakon. Minálunk a szimpátiatüntetésre később, csak október 29-én került sor, így hát nem mondhattunk semmit. Arra jól emlékszem, hogy a maróti városi nemzeti bizottság elnöke panaszkodott, hogy a város lakosai keresik a könyvesboltokba a magyar himnuszt, érdeklődnek hol lehet azt beszerezni, pedig Marót szlovák város – mondta.

A járási párttitkár magyarázta, hogy Magyarországon a nyugati imperialisták által szított ellenforradalom van, és ne higgyünk a Szabad Európa Rádiónak. Utasítottak, hogy a községházán a parancs visszavonásáig éjjel-nappal legyen telefonszolgálat, és minden rendkívüli eseményt azonnal jelenteni a járásnak. Amikor november 4-én jött a hír, hogy az oroszok lövik Budapestet, édesapám sírt, elfordult, hogy ne lássam könnyeit. Az október 29-i spontán tüntetésről csak másoktól értesültem. Annak komolyságát akkor érzékeltem, mikor néhányan a résztvevők közül jelezték, hogy kihallgatta őket a rendőrség. Egy héttel a történtek után, valószínűleg feljelentés következtében a hatóság letartóztatta Slovák József 37 éves, Vranák Károly 52 éves, Balkó József 49 éves, Sándor István 47 éves és Bencz Mihály 43 éves koloni lakosokat. Háromnapi vizsgálati fogság után engedték őköt haza az aranyosmaróti bírósági fogdából. Az aranyosmaróti népbíróság 1956. november 30-án a vádlottakat államellenes cselekedet és lázítás bűnében találta vétkesnek, ezért Slovák Józsefet három, Vranák Károlyt és Sándor Istvánt kettő, Balkó Józsefet és Bencz Mihályt egy-egy hónapi szabadságvesztésre ítéli. Sándor István, Balkó József, Bencz Mihály, valamint a járási vádló ügyész az ítéletet megfellebbezték. Slovák József és Vranák Károly nem éltek fellebbezési jogukkal. A feljebbviteli, kerületi bíróság Nyitrán 1957. január 16-án tárgyalta az ügyet.

Megszüntette az elsőfokú bíróság határozatát és végleges ítéletet hozott. Ebből idézem röviden a lényeget.

„Indoklás: A vádlottak kétséget kizáróan elhangzott kijelentései, és a magyar himnusz éneklése akkor, amikor Magyarországon a nemzetközi reakció kihasználva a magyarok erős nemzeti érzékenységét, igyekezett megváltoztatni a népi demokratikus rendszert és hatalomra juttatni egy kapitalista kormányt, akkor olyan személyeknek kell tekinteni a vádlottakat is, akik a magyar himnusz éneklésével meg egyéb demonstratív kijelentéseikkel igyekeztek kihasználni a magyarországi eseményeket arra, hogy provokálják a köztársasághoz lojálisan viszonyuló más magyar nemzetiségű személyeket is valamilyen köztársaság-ellenes akcióra. Ezt az igyekezetüket látni azokban a hangos kiabálásokban, hogy: »Éljen Magyarország!« »Éljen a szabadságharc!« »Éljenek a magyarok, azok az igaz emberek!« Más nemzetközi helyzetben ezek a kijelentések talán nem volnának számottevőek, de akkor, amikor Magyarországon az ellenforradalom harcol a haladás ellen és bestiálisan kínozta az embereket, nem lehet másképp megítélni a kijelentéseket, mint egyetértést az ellenforradalommal, és ellenséges magatartás megnyilvánulásaként köztársaságunk iránt. Ezért a kerületi bíróság úgy tekinti a vádlottak viselkedését, hogy az kimeríti a köztársaság elleni lázítás bűntettét, mivel az a vendéglőbe, nyilvános helyen, nagy számú közönség előtt történt.

Ítélet: A kerületi bíróság a büntetőjogi törvény 81. paragrafusának első bekezdése alapján a büntető törvény 30. paragrafusának alkalmazásával Slovák Józsefet, Sándor Istvánt, Balkó Józsefet és Bencz Mihályt két hónapi, Vranák Károlyt egy hónapi szabadságvesztésre ítéli. Az ítélet végleges, semmilyen további fellebbezésnek helye nincs. A kerületi bíróság a vádlottak bűnrészességét úgy ítéli meg, hogy Slovák József, Sándor István, Balkó József és Bencz Mihály egyenlő mértékben bűnösök, míg Vranák Károly aránylag rövidebb ideig tartózkodott a vendéglőbe, és csak akkor tett kijelentéseket, amikor a többiek már hosszabb ideje tüntettek, ezért neki a bíróság mérsékeltebb büntetést szabott ki. Figyelembe véve az időpontot, amikor a vádlottak tettüket elkövették, a kerületi bíróság kimondja, hogy a büntetéseket végre kell hajtani a vádlottak átnevelése érdekében, valamint figyelmeztetésként mások számára, hogy óvakodjanak utánozni, elkövetni hasonló cselekedeteket.

Kerületi Bíróság Nyitrán. Kettes ügyosztály 1957 január 16-án.”

A vádlottakat 1957. november 17-én tartóztatták le. Slovák József két hónapot ült a nyitrai fegyházba. Balkó József és Sándor István 2 hónapot a zselízi börtönbe. Bencz József két hónapot raboskodott Lipótvárt. Vranák Károly egy hónapot volt bezárva Nyitrán.

Most pedig idézem az utódok és egy szemtanú visszaemlékezését az akkori eseményekről. Ahogy nekem elmondták, úgy írtam le, úgy olvasom fel önöknek:

Balkó Béla 80 éves koloni lakos. Egyedüli ember, aki még a résztvevők közül, vagyis hát a tanúk közül él, mert öt tanút hallgattak ki, de már ezek mindegyike nincs az élők sorába, Balkó Béla nyolcvan éves koloni lakoson kívül: „Akkor ’56-ba én voltam a kocsmáros. Vasárnap este történt a dolog. Azt hiszem október 29-én volt. Estefelé olyan nyolc óra tájba, egy csoport ember jött be a kocsmába. Voltak vagy nyolcan-tízen. Hogy honnan jöttek így egyszerre, nem tudom. A kocsma kisebb helyiségébe ültek asztalhoz. A nagy terembe vagy húsz-harminc ember lehetett. Kártyáztak, iszogattak, szórakoztak. A csoport oszt a kisebb szobába éljenezte a magyarokat, a forradalmat. Károly bácsi, aki szlovák ember volt, azt kiabálta jó szlovákos kiejtéssel, hogy: »Éljenek a magyarok, azok az igaz emberek! Éljen Magyarország!« Aztán felálltak és elkezdték énekelni a magyar himnuszt. Miskovics Janko bácsi a kommunista pártelnök nem állt föl, pedig ő is velük, a csoporttal jött. Sándor Pistyi bácsi neki ált: »Mi az! Te nem állsz fel?! Te nem tudod, hogy ez a magyar himnusz?! Felállni és vedd le a sapkádat, ha a magyar himnuszt hallod!« Aztán csak úgy vicckézzel meglegyintette, leütötte fejéről a sapkát. A himnusz hallatán a nagyterembe lévők is felálltak és énekeltek. Kihallatszott az utcára is. Onnan is lehetett hallani kiáltásokat, hogy éljenek a magyarok. Pár nap múlva jöttek hozzám a titkosok, hogy mondjam el mi történt. Kik voltak ott? Ki kezdte a himnuszt? Ki ütötte meg a kommunista elnököt? De én azt mondtam, nem tudom, hogy nem láttam, csak hallottam, hogy éneklik a magyar himnuszt. Nékem felszolgálni, inkasszálni kellett egyik helyiségből a másikba járni. Vigyázni, hogy valaki el ne menjen fizetés nélkül. Többet aztán már nem jöttek, nem kérdezgettek.

Hallottam, hogy másokot is faggattak, kérdezgettek.”

Özvegy Slovák Józsefné Balkó Anna 83 éves koloni lakós: „Ma már nem nagyon emlékszem, de valamikor Mindenszentek után volt. Délután, úgy estefelé a szomszéd Dezső bácsi jött megmondani, hogy ne várjam haza Józsit, mer elvitték a csendőrök. Jaj, de megijedtem! Az uram suszter volt, meg Dezső bácsi is az volt és egy helyen dolgoztak Nyitrán. Hát mér vitték el? A himnusz miatt – mondta.

És Istenem, most mit fogok csinálni! Magamra maradtam három picinyvé, egy nyolc éves lánka, egy három meg egy egyéves gyerek. Rajtunk a tél és még tüzelő sincs. Bizony sokat rítam, de az emberek vigasztaltak, segítettek. Lacino bacsi egy szekér fát is hozott tüzelőnek. Teljesen ingyen. A gyerekek még nem fogták fel mi történt, nem keresték apjukat. A lánka, Rózsi, az már kérdezgette hol az apja, de mondtam, hogy munkába van. Bizony, mikor hazajött a börtönbő, a gyerekek féltek tőle. Nem ismerték meg. Hát olyan nagy bűn az, hogy énekelték a magyar himnuszt? Az volt az a nagy államellenes cselekedet? Nagyon le volt soványodva. Azt mondta, hogy egy hétig nem tudott enni abbó a rozsdás csajkábó, amibe az ételt kapták.”

Vranák Erika, Vranák Károly unokája ennyit mondott: „Sajnos, én nem mondhatok semmit az eseményekrő, hiszen ’56-ba még a világon sem voltam. Boldogult apámtú hallottam emlegetni, hogy mikor nagyapám hazajött a börtönbő, nagyon le volt soványodva, sokáig nagyon idegesen viselkedett. Elolvastam a bírósági periratot, abból tudom, hogy mi történt 1956-ban. Apám szlovák nemzetiségű volt, anyám magyar. A magyar himnuszt én is megtanultam, hiszen az olyan szép, mint egy imádság. Miért kell egy imádságért valakit elítélni.”

Özvegy Balkó Teréz, 66 éves koloni lakós, Balkó József lánya: November 17-én jött a körzeti csendőr a nemzeti bizottság titkárával Lacika Janko bácsival, hogy elvigye apámot a börtönbe. A csendőr jó beszélt magyarul, úgy tudom bédi lakós volt, Bede Lajosnak hívták. Azt kérdezte apámtól, hogy el-e megy véle önként ellenállás nélkül, vagy meg-e bilincselje? Erre nagyon jól emlékszek. Mi kilencen vagyunk testvérek. Hat fiú és három lány. Én akkor 16 éves voltam. Anyám nagyon sírt. Engem is megríkatott.

A legkisebb testvérem, Rózsi, még csak olyan karonülő kisbaba volt. Csak ez a kis angyalka vigasztal, ahogy rám mosolyog – mondta anyám. Apámat Nyitrára vitték a börtönbe, de ott csak nagyon rövid idejig volt. Onnan Zselízre vitték. A gyerekek má nagyok voltak. A ház körüli munkát és az állatokot is el tudták látni. Engem anyám még a szilveszteri és fassangi mulatságra sem engedett. Legrosszabb volt, hogy karácsonkor nem lehetett velünk. Három hónapot vót a börtönbe. Februárba jött haza.”

Balkó István 74 éves koloni lakós, Balkó József legidősebb fia: „Apánkat az oroszkai cukorgyárba dolgoztatták. A vagonokból kellett nekik a répát, cukorrépát kidobálni. Valójában nem is tudom, hogy honnan tudtuk meg ezt, hiszen levélbe nem írta meg, hogy ott van. Az öcsémmel, Lacival januárban motorbiciklivel lementünk Oroszkára. A cukorgyárba minden nehézség nélkül bejutottunk, de a rabokra vigyázó őr má közelükbe sem engedett, hiába könyörögtünk neki. Köztünk és az őr között voltak a kisvasút sínei. Éppen akkor jött a répás szerelvény, minket eltakart az őr elől. Ez csak olyan kicsi vonat, ami a földekről hozza a répát. Fölugrottunk a mozdonyvezető mellé. Úgy jutottunk egészen apánkig és hála Istennek, beszélhettünk vele. Az őr nem látott meg minket. Ezzel a jó érzésű mozdonyvezetővel jöttünk is ki a gyárból.”

Balkó Ferenc 54 éves, koloni lakós, Balkó József legfiatalabb fia: „Én akkor még csak négy éves voltam. Arra emlékszem, hogy mikor jött haza apám, ott voltam a kert mögött az iskolánál és nem ismertem őt. Ő kapott fel a karjaiba, hogy ő az apám.”

Balkó Jenőné Bencz Mária 68 éves koloni lakós, Bencz Mihály lánya: „57-be november 24-én mentem férjhez, a nővérem, Ilon szintén. Kettős lakodalom volt nálunk. Előtte egy héttel november 17-én jött hozzánk a körzeti csendőrparancsnok, Bede Lajos. Bencz bácsi, tudja mi újság? Le kell magát tartóztatnom. Eljön velem önként, vagy hívjak segítséget? Hát, ha el köll menni, vigyen, nem ellenkezem. Ne adjak tromfot a kommunista bandának ellenkezésemmel – mondta apám. Anyám nagyon rívott, meg mink is. Azt mondta, hogy most má nem lesz lagzi, hogyan volna az apátok nélkül? Apánk azt mondta, hogy má minden el van készítve, a lagzit meg kell tartani. Majd ha hazajövök, újra csinálunk… A lagzit megtartottuk, de anyám a cigányokat elkergette, nem engedte muzsikáni. Apánk nem hitte el, (hogy) a himnuszéneklésért be lehet csukni valakit. »Nem öltem, nem raboltam, nem lehetek bűnös!« Mikor vagy két hónap múlva kiszabadult, összehívta mindazokot, akik lagzisak voltak és megismétlődött a lakodalom. Hát már azt az egy heti halasztást se lehetett megadni, hogy az apánk is ott legyen két lánya esküvőjén? Bencsek, a felvásárló, aki a kontingenteket hajtotta jó érzésű, tisztességes szlovák ember volt. Annyit járt Kolonyba, hogy már magyarul is megtanult egy kicsit. Mingyig mosolyogta apánkat: No Bencz bacsi, Bencz bacsi! Kellett azt a magyar himnuszt magának énekelni? Apám Lipótváron volt becsukva, aztán mindig mosolyogva emlegette, hogy ő Huszákkal volt egy börtönbe. Nővérem, Ilon 1979-be halt meg 42 éves korában.”

Akkoriban a Huszák elvtárs el volt ítélve, később köztársasági elnök lett belőle.

Tóthné született Sándor Borbála, 54 éves, Sándor István lánya: „Idén már ötven éve annak, hogy az 56-os forradalom nagyon sok magyar család életébe a szabadság helyett gyászt, bánatot és félelmet hozott. Az én családomat is érintette a bánat és félelem édesapám által. Sándor Istvánnak hívták. 1909-be született Kolon falujába. Világéletében az erős magyar öntudata vezérelte és mi is így nevelkedtünk. Azért köszönet és hála neki. A falu férfijainak találkozóhelyén, a helyi kocsmába rádión keresztül követték a forradalom eseményeit. Valamit tenni akartak és szolidaritásként elénekelték a himnuszt. Természetesen ez nem maradt megtorlás nélkül, mert besúgók és árulók mindig voltak és lesznek, ezt tapasztaljuk a magyarság történelme során. Ők is ennek áldozatai lettek. Letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték őköt, mint a hazára veszélyes elemeket. Édesapám két hónapot töltött a zselízi börtönbe. Mondani se kell, hogy négy gyereke és felesége ezt az időszakot nagyon megsínylette. Én, mint akkor alig négyéves kislány vissza tudok emlékezni. Az emlék a mai napig megmaradt bennem. Egy napon két csendőr jött apámér és elvitték. Azután édesanyámat csak sírni és intézkedni láttam. Egyedül maradt támasz és pénz nélkül. Miután apám hazakerült, többé nem beszéltünk erről a családba. Éltük tovább a magunk egyszerű életét. Édesapám azért úgy sem tudta magát meghazudtolni, de óvatosabb lett. Minden nap az igazmondó külföldi rádiót a Szabad Európát hallgatta. Lelke mélyén várta a csodát. Magyarország és hazánk szabadságát. A bársonyos forradalmat már sajnos nem élte meg, 1986-ba édesanyámmal egy napon távoztak az élők sorából.”

* A hitelesség érdekében tájnyelvi jellegzetességeivel együtt közöljük a beszédet.

 

Jancsó Badacs Károly

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség