Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2024. március 28, csütörtök, Gedeon és Johanna napja van. Holnap Auguszta napja lesz.

A mi ’56-unk II.

E-mail Nyomtatás

„1956. november 19-én reggel búcsúzott el tőlem bátyám azzal, hogy anyámnak mondjam el, ő disszidálni fog, mert itthon ki tudja mi vár rá. Biztosan tudom és állítom, hogy eskü alatt vallomást tett az ENSZ úgynevezett „magyar üggyel” foglalkozó bizottsága előtt. Nagybátyám, Dr. Kardos Béla tette lehetővé a vallomástételt, mert ő magas rangú amerikai kormánytisztviselő volt Washingtonban. Ő intézte bátyám Egyesült Államokba történő kiutazását Ausztriából. Vele együtt tett vallomást többek között Pongrátz Gergely és Király Béla” – írta szerkesztőségünknek Ecsődi László. Múlt héten az ő visszaemlékezését vehették kézbe olvasóink, ezúttal bátyja, Ecsődi Gábor ENSZ-ben elhangzott tanúvallomását adjuk közre Ecsődi úr jóvoltából.

E világot megrázó forradalom előzményei a legsötétebb Rákosi-uralom idejére vezethetők vissza, amire átmeneti enyhülés volt Nagy Imre 1953-as programbeszéde a magán- és kiskereskedelem, illetve a kisipar bizonyos keretek közötti felszabadításáról. Ez azonban rövid időn belül Nagy Imrével együtt indexre került. A közvetlen előzmények közé tartozik, mint egy elvi kiindulópont, Rákosi leváltása, valamint Rajk László és társai rehabilitációja. Annak a Rajk Lászlónak, aki ugyanannak a kommunista diktatúrának volt a tagja, amely őt kivégeztette és ugyanez a rendszer rehabilitálta. A temetés több tízezres tömege nem a temetés miatt ment el, hanem „néma tüntetésként a kommunizmus ellen”. Az elhangzott beszédek közül soknak az volt az értelme, hogy „nem felejtünk”. Másképp értette a tömeg, és másképp, aki mondta. Az ezután következő időkben egyre többet lehetett hallani, olvasni a különböző újságokban a rendszer egyes területein mutatkozó és személyes hiányosságokról. A Petőfi Kör is – élén a most letartóztatott Tardos Péterrel – mind jobban hallhatta a magyarság hangját. Ilyen körülmények között, pattanásig feszült légkörben virradt ránk 1956. október 23-a, a legdicsőbb magyar forradalom napja.

Jómagam, sorköteles korban lévén, a Magyar Néphadsereg kötelékébe tartoztam. A forradalom éppen a budapesti helyőrségi fogdában ért, ahova két héttel a forradalom kitörése előtt vitetett be a pol. tiszt. Még hat nap volt hátra, de október 24-én a felkelők elfoglalták a fogdát és mindenkit kiengedtek. Így kerültem én is közvetlen kapcsolatba a nép forradalmával, amely az én forradalmam is volt, amelyben az én egyéni elszámolnivalómat is törleszteni akartam a kommunistákkal szemben (Apámat 1945. április 14-én az Andrássy út 60. pribékjei végezték ki.)

Első aktív részvételem a Székesfehérvárról Pestre törő orosz egységek feltartóztatása volt. A környék népfelkelőinek és a velem együtt szabadult katonáknak – kik közben fegyverrel rendelkeztünk – sikerült is egy időre megakadályozni, hogy a Rádiónál bennrekedt ÁVH-sok segítségére legyenek. Az éjszaka folyamán rendszerint szüneteltek a harcok, vagy csak riasztó lövések voltak. Másnap, október 25-én a Boráros térnél és a Soroksári út elejénél voltam, ahol a mi csoportunk feladata az volt, hogy a tököli orosz repülőtér felől Pestre özönlő orosz egységeket feltartóztassuk. Az oroszok harcmodorára mindvégig jellemző volt (különösen a második orosz támadás után), hogy a szabadságharcosok lövéseire válaszképpen a békés lakóházakat lőtték széjjel minden ok nélkül. Ezzel igen sok család vált hajléktalanná, sok asszony özveggyé, sok gyerek árvává. A szűkebb utcákban viszonylag könnyebb volt a harc a nehézkes orosz páncélosokkal szemben, különösen akkor, ha a magyar csoport egy jó helyre befészkelte magát. A nép lelkesedése és odaadása határtalan volt. Mindenki részt akart venni, és részt is vett a forradalomban, ki-ki a maga módján. Én időközben mint katona jelentkeztem a Zrínyi katonai akadémián, amely Márton András ezredes vezetésével fuzionált a VIII. kerület felkelőivel. Ennek során először a fóti lőszerraktárhoz mentünk ki – részben őrséget adni (kb. 2 km-re egy ÁVH-laktanya volt), részben egy kocsikaraván lőszert hozni a VIII. kerület részére. Ahogy Budapestről kimentünk Fótra és vissza (mindig csőre töltött fegyverrel), alig győztük fogadni a sok üdvözlést a házak ablakaiból és az utca járókelőitől. Dunaharasztiban egyenesen cigaretta és almazáporral fogadtak, mikor a legújabb pesti győzelmekről beszámoltunk. Mindenki egységes volt abban, hogy az oroszt kiszolgáló régi kormányzat és az orosz kommunista rendszert ellenezték.

1956. október 28. Körülbelül erre az időre tehető az új „csodafegyver”, a Molotov-koktél megjelenése, mely újabb lökést adott a forradalomnak. Én ekkor a József telefonközpont és környéke védelmére voltam 18-ad magammal kirendelve. Ehhez jöttek még a helyi szabadságharcosok, mert én csak a katonákat számoltam. Ekkor volt a Bérkocsis utcában egy három magyar halálát okozó összeütközés az oroszokkal, akik elevenen kettétéptek egy kislányt. Azon a részen ugyanis megsérült a központi világítás, és a lányka petróleumot vett egy boltban az otthoni lámpához. Az utcán menve találkozott egy orosz járőrrel, akik azt hitték, hogy „Molotov-koktélt” visz, és félelmükben szabályszerűen kettétépték. Az anyja őrjöngve jött segítséget kérni, és ebből lett egy majdnem 3 órás harc, amely rengeteg anyagi veszteség mellett három hős magyar életének a végét is jelentette. Sajnos a Köztársaság téri események idején újabb lőszerszállítmányért voltam Fóton, de később láttam is a döntő győzelmet jelentő ütközetet.

November 1-jén visszamentem ütegemhez Érdligetre, ahol épp aznap választották meg a forradalmi bizottságot Szabó László őrnagy parancsnok helyett. A bizottságban én is helyet kaptam. A katonák egyhangú véleménye volt, hogy mint újoncok, a népre, a nép védelmére esküdtek fel, és nem hajlandók olyan egyén parancsát végrehajtani, aki nem áll szívvel, lélekkel a forradalom mellé. Ilyen körülmények között, újjászervezve, a rég óhajtott, de mégis újnak tűnő eszmékért lelkesedve vártuk Maléter Pál honvédelmi miniszter parancsait, melyek végrehajtása tényleg a magyar nép érdekeit szolgálja.

Ekkor következett be a nemzeti tragédiát jelentő november 4-i második orosz támadás. Maléter Pál, Nagy Imre elfogva, s az immár jobb jövőt remélő nemzet magára hagyatva vette fel a harcot a sokszoros túlerőben lévő orosz hadosztályokkal szemben.

S a sírt, hol nemzet süllyed el

Népek veszik körül

S az ember millióinak

Szemében gyászkönny ül.

Minket is körülvettek, de csak gyászkönnyekkel.

Könnyű kézi fegyverekkel kellett harcolni az igát újra a népre tenni akaró orosz páncélosok és nehéz egységek ellen. Gigászi harc folyt egy magyar ember és egy orosz páncélos között. Az én ütegem mélységes megdöbbenéssel fogadta a támadás hírét, és válaszunk a tököli repülőtér részbeni szétlövése volt. Ez tőlünk légvonalban kb. 4 és fél, 5 km volt, ezt a távot nem volt nehéz a 85 mm-es légvédelmi ágyúkkal bemérni. Ekkor hírnök jő s pihegve szól, hogy a szomszédos nagytétényi üteget alávaló módon fehér zászlóval elfoglalták az oroszok. Fehér zászlóval közeledve az üteghez – miközben az orosz és magyar parancsnok egymással tárgyalt –, az orosz katonaság lerohanta a technikai berendezéseket, mindenkit lefegyvereztek és fogságba ejtve elvitték őket Tökölre, kényszermunkára. Későbbi értesülés szerint legtöbbjüket hazaengedték. Egységünk ekkor határozta el, hogy gépkocsi és egyéb jármű nem lévén – riasztólövések leadása után az összes technikai berendezést használhatatlanná tesszük, és kisebb csoportokban megpróbálunk bejutni Pestre. Hétfőn, november 5-én hajnalban a mi csoportunk (5 fő) be is jutott a Gellért térig, de az összes híd orosz megszállás alatt volt. Nem tudtunk átjutni Pestre, ahol az igazi harcok folytak. Ekkor jött segítségünkre a véletlen. A Boráros téri hidat megtámadta egy magyar egység, és a Gellért téri Szabadság híd orosz védői átmentek a Boráros téri hídhoz segíteni az ottani orosz csapatnak (bölcs logika). A híd felszabadulván, rögtön megindult rajta a forgalom mindkét irányban. Így jutottunk el a Semmelweis utca és Kossuth Lajos utca sarkán levő Kisgazdapárt székházához, ahol csatlakoztunk a védőkhöz és próbáltuk tartani magunkat az oroszokkal szemben. A harcok ezen szakasza sokkal öldöklőbb volt, mint először. Az oroszok most már szigorúan zárt 2-es, 3-as csoportokban, páncélos egységekben közlekedtek, és most is lakóházakat, templomokat, sőt kórházakat lőttek. Voltak időszakok, mikor inkább csak saját megnyugtatásukra lőttek, és nem védekezésképpen (lelki megtörtség, félelem??). A Rókus kórházban 800, az Uzsoki utcai kórházban 600 beteg halt meg különböző orosz belövések következtében. Az oroszok a Rákóczi úton végighaladva szisztematikusan belelőttek minden második-harmadik házba. Így égett le a Divatcsarnok is.

November 5-én este sikerült hazajutni egy élelmiszerszállító kocsival Zuglóba. Az öcsém azzal fogadott, hogy a Százados úti kenyérgyárnál a sorban állókra is rálőttek az oroszok, pedig azok legnagyobb része asszony és öregember volt. Két halott és nyolc sebesült volt ott. Kedden, november 6-án Zuglóban volt a legnagyobb harc, amely részleges győzelemmel kezdődött, de teljes vereséggel végződött. Jómagam még az éjjel besiettem a Bosnyák térre (Zugló központja), hogy segítsek, ahol lehet. A védelem részben a háztetőkön, részben a téren lévő piaci bódék között, részben a villamos kocsiszínben már meg volt szervezve. Villamoskocsikból és felszedett járdakövekből barikádot emeltünk, és ezzel biztosítottuk magunkat a város felé. Volt egy 85 mm-es ágyúnk és két páncéltörőnk. Ezeket a Csömöri útnál előző nap megvert orosz egység hagyta hátra, mert rosszak voltak. Az éjszaka folyamán megjavítottuk a Danuvia Szerszámgépgyárban a rossz ütőszeget és csappantyúrugókat, de a záremelő szerkezetet és az optikai irányzék függőleges részét nem sikerült megjavítani. A reggeli próbalövésnél minden rendben volt, csak a zárat kellett kézzel emelni, ami a percenkénti 14-16-os tűzgyorsaságot 1-re csökkentette. Az ágyút Bánk Konráddal és Bóka Dezsővel hárman kezeltük, a páncéltörőt pedig 2-2 katonaviselt férfi. Az első támadást 9 és 10 óra között kaptuk, amit visszavertünk. 12 órakor azonban egyszerre három oldalról vettek minket tűz alá, amit nem bírtunk viszonozni, különös tekintettel a kevés és hiányos nehéz fegyverre. A támadás lényege orosz részről itt is abban állt, hogy a tankágyúkkal nem is annyira a barikádokat vagy piaci bódékat lőtték, hanem a téren lévő házakat, üzleteket. A végén – amivel csúfos győzelmüket biztosították – az volt, hogy gyújtó lövedéket használtak. Így égett le az egyik legnagyobb zuglói élelmiszerüzlet is. Magyar részről 5, orosz részről 27 emberélet, egy tank és egy nyitott páncélos veszteséggel záródott le a 8 órás harc. Az első harcnál láttuk, hogy honnan jönnek az oroszok, és előre célba vettük a helyet. Amikor odaért a páncélos, lőttünk. A lövés jó volt, a lánctalp elszakadt, a páncélos harcképtelen lett. Sajnos csak acélmagos lövedékünk volt, nem robbanómagos. A második orosz támadásnál részben a három oldali támadás, részben a rossz irányzék és a lassú tűzgyorsaság miatt nem volt eredményes lövésünk. A különböző helyen lévő könnyű fegyveresek ott és úgy „kaszálták” az oroszokat, ahogy tudták.

Hazatérve láttam, hogy a közvetlen szemben lévő kis családi házat és a szomszédos utcában összesen 4 családi házat lőttek szét csak azért, hogy félelmet keltsenek az emberekben. A mi családi házunk 6 db ablakkárt szenvedett. Azon a részen (villanegyed) egyetlen lövés sem volt, az oroszok mégis „büntettek”.

A forradalom utolsó tűzfészkei a Kilián laktanya, Csepel és Kőbánya voltak. Részben a kilátástalan harc okozta fizikai és szellemi fáradság, részben az utánpótlás egyre nagyobb gyengülése meghozta a magyar vérben fürdő vörös fegyverek terrorisztikus győzelmét. Megkezdődött a Kádár-kormány dicstelen korszaka, melynek bevezetője a deportálások megkezdése volt. Az ország népének egyetlen fegyvere az általános sztrájk volt. Az embernek még világos nappal is félve kellett mennie az utcán, nem tudva, hogy mikor, és hogyan kaphatják el. Közel lakván a rákosrendezői pályaudvarhoz, magam is láttam, amikor orosz fegyveresekkel megerősített szerelvények haladtak át a pályaudvaron. Egy ilyen alkalommal 5 ilyen szerelvény állt bent, mellette két oldalt egy-egy páncélos cirkált. Telefonon értesítettem a VIII. kerületben lévő, immár illegális harcostársakat, és ennek eredményeképpen az éjszaka folyamán négy vagont sikerült feltörni és a benne lévő 18-24 éves fiúkat kiszabadítani. Közöttük volt Sipos Tibor, a XIV. kerületi Forradalmi Bizottság tagja is.

November 15-én kenyérért álltam sorban Angyalföldön. Biciklivel mentem haza, és láttam, hogy Rákosrendezőnél három vagon áll bent, és egy negyediket tolnak hozzá. Megint felhívtam a VIII. kerületi illegális egységet, akik megígérték, hogy estére adnak segítséget. Este fél tízkor találkoztunk, tízen voltak, mind fegyverrel, sőt nekem is hoztak egy pisztolyt. Két fiú nagy kerülővel átment a vágányok túlsó oldalára, ahol egy fatelep és a Szőnyi úti sportpálya volt. Mivel az őrség számával nem voltunk tisztában, nem mertünk nyílt támadást indítani. A két fiú kézigránátokat dobált a vagonok felé, majd a levegőbe lőttek visszavonulva. Az oroszok viszonozták a tüzet. Közben mi a vagonok másik oldala mögé lopóztunk és elkezdtük a marhavagonok ajtaját géppisztolyaggyal feltörni. Ugyanekkor három fiú készenlétbe helyezkedett a kocsik között, hogy fedezzen minket. Ahogy az oroszok abbahagyták a tüzelést, hátba támadták őket, s ezzel az oroszok elmenekültek a fatelepre. Ez sajnos csak időnyerés volt, már a visszavonulásra kellett gondolnunk, az ötödik vagont nem sikerült feltörni. Kb. 70-90 fiú menekülhetett meg, pontos számot nem tudok adni, mert ahogy kiszabadultak, rögtön eltűntek a sötétben. Közülünk sokan megsebesültek, de nem haltak meg, az oroszoknál nem tudom, mi volt az arány, mert nem láttam semmit.

Sajnos egyre több és több deportálásról érkeztek hírek, amikor november 17-én bemondta a rádió, hogy minden csapattestétől távol lévő katona 18-án este 7-ig köteles bevonulni. Ez az én esetemben egyenlő lett volna a deportálással. Vállalva minden kockázatot, 19-én nekivágtam a nehéz útnak, amely a szabad világba vezetett. Vonaton, traktoron, teherautón eljutottam 20-án reggel Pápára, ahol az igazoltató orosz hatóságok bevittek a helyi magyar rendőrségre, mert nem voltak orosz bélyegzős papírjaim. A rendőrségen mindent elvettek tőlem, de amikor az orosz tiszt kiment, Soós rendőrhadnagy mindent visszaadott. Nem szólt egy szót sem, csak a hátsó kijáratra mutatott. Nagy szerencsével értem el még aznap az osztrák határt, s előtte kb. 200 méterrel összeakadtam egy magyar járőrrel. A kezdeti visszatoloncolás helyett a végén még ők igazítottak útba, mondván, hogy átérve a határon, mindig balra tartsak. A határ ott visszakanyarodik, és nem akarják a vesztemet okozni. A rendőrségen és a határon is mindezt csak azért csinálták, mert gyűlölték és gyűlölik a szovjet elnyomók terrorját.

Kiérve a szabad világba, tanulni, képezni szeretném magamat, hogy ezen keresztül is hozzásegítsem közvetve vagy közvetlenül az elnyomott nemzeteket, elsősorban a hazámat a szabadság és egy boldogabb korszak eléréséhez.

Fent leírt tények a valóságnak megfelelnek, ezeket bármikor hajlandó vagyok esküvel megerősíteni.

Ecsődi Gábor

 

1957. február 9.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség