Forradalmi séta

Amikor e sorok írásához fogtam, arra gondoltam, hogy a nagy történelmi események felidézéséhez talán fennkölt stílus illenék, benne természetesen kiemelve becses személyemet is és a hőstetteimet, hogy mit tettem, mint tettem és hogyan lettem hőssé a forradalom napjaiban.

Azután rájöttem, hogy vissza kell magamat fogni, semmi nagyzási hóbort, semmi ciráda nem kell e kis írásban. Hiszen jóformán semmit sem tettem. Nem lettem hős, csak egy kis apró résztvevője, tanúja voltam a nagy dolgoknak, amire viszont jó visszaemlékezni.

Másodikos gimnazista voltam 56-ban. Az egri hős kapitányról, Dobó Istvánról elnevezett iskolában próbálták belénk plántálni a tudományt, több-kevesebb sikerrel.

Sok Eger környéki társammal együtt a Foglár utcai kollégiumban laktunk, étkeztünk, veszekedtünk vagy verekedtünk, ahogy ez már egy nagy csapat serdülő fiúhoz illik.

Reggelente, az iskolába induláskor mindig arra akart rávenni a kollégium igazgatója, hogy katonás rendben, négyes sorokban, énekelve menjünk a néhány percre lévő jó öreg Dobóba. A fejünkre pedig tegyük fel a szovjet mintájú tányérsapkát, amit nagyon utáltunk.

Minden ebbéli erőlködése a dirinek kudarcba fulladt. Mire észbe kapott, addigra már vidáman, nevetgélve, félúton voltunk a kolesz és a suli között, ahol éppen Cicero nagy beszédét próbáltuk ízekre szedni: ,,Meddig élsz még vissza türelmünkkel, óh, Catilina…” mintha éreztük volna e régi vádbeszéd időszerűségét.

Október 23-án rendkívül izgatottan hallgattuk a rádióból a híreket. A nevelőtanárnak csak nagy nehezen sikerült bennünket ágyba parancsolni.

Reggel pedig, mintha egy láthatatlan jó tündér átvarázsolta volna a zajongó, zsibongó csapatot, szó nélkül négyes sorokba rendeződve indultunk az iskolába, közben harsány hangon énekeltük a Kossuth nótát. Ha még egyszer azt üzeni!

Eger város polgárai pedig, ennek a kedves, szép vidéki településnek a lakói, ahol a hősök vérével megszentelt kövek még őrzik a dicső múlt emlékét, csillogó szemmel néztek bennünket, ahogy a Fő utcán végigmasíroztunk, helyesebben, hogy végig mertünk menni és közben a szabadság dalait énekeltünk.

Talán ez a néhány percnyi esemény ébresztette rá az egrieket, hogy valami nagyon nagy dolog történt, hogy valami nagy esemény van kialakulóban. Lehet, hogy ekkor tudatosult bennük, hogy forradalom van.

Hogy így volt-e igazából, nem tudom biztosan. De hatvan év távlatából visszaemlékezve nagyon jó azt képzelni, hogy én is, hogy mi is, vásott, csibész egri diákok, egy kicsit részesei voltunk a nagy eseményeknek, a forradalom elindításának.

És lettünk volna, lehettünk volna, ha mertünk volna, hősök lenni, mint Mansfeld Péter vagy mártírokká válni, mint Tóth Ilonka.

Pár nappal ezek után az iskolát hosszú időre bezárták, a kollégiumból pedig hazaküldtek bennünket. Így az egyik falumbeli társammal, mivel a közlekedés már országszerte megszűnt, kalandos úton értünk Kömlőre, a szülőfalunkba. Ott az özvegy édesanyám aggódva várt engem, a legkisebb gyermekét haza.

Azután sajnos elmúlt a néhány diadalmas nap, eltiporták a forradalmat. Jött a félelem, a megtorlás ideje. Ekkor került vizsgálati fogságba az én ártatlan bátyám is. Fél évig volt börtönbe zárva azért, mert egy rövid ideig nemzetőr volt.

Csak hosszú szünet után indult újra a tanítás a gimnáziumban, új, párthű igazgatóval az élen, fagyos légkörben.

Néhány társunkat kirúgták az iskolából, néhányan disszidáltak, néhányan pedig beálltak az új rendszert dicsőíteni.

Mi pedig tovább gyötörtük magunkat a latin nyelvvel és a másodfokú egyenletekkel.

De a szívem még mindig gyorsabban kezd dobogni, amikor az a pár percnyi diadalmas menetelés eszembe jut a Foglár utcától a Dobó Gimnáziumig. Igaz, ennek már hatvan éve, de azért szép volt, Istenem, de szép!

Körömi Ferenc