Égtájunk emberének lelkében az őszvégi természet télre való felkészülése megindítja a megnyugvás és elcsendesedés állapotát. E természeti s azzal emberi elcsendesedés idején a szívünkben rejtező hitünk hívásától vezérelve Mindenszentek ünnepén s az azt követő halottak napján magunkba fordulva emlékezünk elhunytainkról. A jelenség, mely ilyenkor kivezérel bennünket a temetőkbe, sírkertekbe, vagy arra ösztönöz, hogy legalább gyertyát gyújtsunk az ablak párkányán elhunyt szerettünkért, nem egyházi parancs, sem társadalmi szabályrendelet és nem is a földgolyón átívelő üzleti reklámcsíny, de a szívünkben rejtező érzés általi kapcsolatteremtés elhunytainkkal, melynek e napon van meg a természet a hit és a társadalom által nyújtott s kiforrott legméltóbb kerete.
E november eleji, ünnepi elcsendesedés hozza fel emlékét gyermekkorom falusi életének azon szokásával kapcsolatban, amikor falunkbéli, utcánkbéli idős öregasszonyok, kik már-már közös nagymamáink voltak, amikor érezték, hogy földi pályájuk befejeződőben van, üzentek szüleinknek, nekünk, gyerekeknek, hogy szeretnének még utoljára látni bennünket, szeretnének elbúcsúzni. A megannyi így ágyban lábadozó, hajdan vajas kenyérrel, almával kínáló, imára, dalra tanító nagymama, nagynéni, azaz mányi, mányika, ahogy nálunk őket neveztük, ha üzent, hogy menjünk, akkor azt nem tette oktalanul.
E végbúcsúk alkalmával mindegyik arcában az élet megfogyatkozását, tekintetében pedig egy sejtelmes csillogást lehetett érzékelni. S mindannyian úgy búcsúztak, hogy megjövendölték távozásukat. Megdöbbentő tapasztalat, de ahogy anyám e jelenséget szokta volt magyarázni: „Gyerek, ő már látta, tudta…” Természet közelibbek voltak ez akkor eltávozó mányikák, mert ők még azon paraszttársadalom utolsó köztünk élő tagjai voltak, kiknek a fölös tudás nem fedte be a természettel egyensúlyban élt életük folyamán a világ rendje szerint fejlődő érzékeiket. Az utca a falu halottjai voltak eme öregasszonyok, kiknek kopjafa állandóságát idéző viseletes formája, ha eltűnt az utcából, az a falu közösségi lelkében teremtett hiányt. Nagyszüleim, édesanyám falujában Barslédecen, ha elhunyt valamelyik falunkbéli azzal nyugtázták az öregek az eltávozását, hogy most ő őrzi Szent Péterrel a kulcsokat a mennyország kapujánál, s ha utána nem sokkal szintén volt elhalálozás, akkor hozzátették, hogy bizony nem sokáig őrizte az előtte elhunyt a mennyország kapuját, mert most őt váltja az újonnan eltávozott.
Kultúrkörnyezetünkben az üzleti haszonnövelés céljából terjesztett angolszász halottak napi népszokás, a halloween külsőségeivel minden évben erősebben találkozhatunk. A marketing világa viszont elfelejtkezik arról, hogy a töklámpásban pislákoló fény a fényhordozó, évszázados középkori európai szokásvilágra mutat vissza, mely a hosszabbodó téli esték idején a néphiedelem világának részét képezte a középkori Magyarországon is. A halloween gyökereit, értelmét mellőző üzlet- és kultúrstratégák egy homlokegyenest eltérő halotti kultuszt alkalmaznak társadalmunkban. A halloween embere csontváz jelmezt ölt magára, netán élőholtnak öltözik – divatos nevén ez a zombi –, vagy gyomorforgató, felkoncolt, emberi belsőségeket bemutató jelmezben díszeleg. A halálról különösebb érzés nélkül szól, úgymond modern cinizmussal koponyákkal, koporsókkal ékes kriptafekete diszkókban pókhálóba burkolódzva ünnepli a halált és a holtak világát. Ennek ellenében az ősi hit gyámolta bensőséges elhunytainkra való megemlékezés, azokkal sírjuknál a gyújtott gyertya lángjának fényében való bensőséges párbeszéd a bizniszhalloween kínálta műkoponyák és fantomsírokkal szemben őszintébben, „valósabban” közelíti meg számunkra a másvilágot s ott reánk váró szeretteinket. A halloween kiforgatott piaci változata emberünknek hamis másvilágképet nyújt.
A halállal járó külsőségek panoptikuma. A halált nem úgy közelíti meg, mint az élet velejáróját, mint az élet részét. Ezért ha tehetjük Mindenszentek napjának alkalmával fogjuk meg kisgyermekünk kis unokánk kezét és vezessük szeretteink sírjaihoz. Gyújtsunk gyertyát, mondjunk el egy imát, emlékezzünk méltóan, mint egy család, közösen a gyermekünkkel. Beszéljünk eltávozott szerettünkről, emlékezzünk a vele eltöltött kedves pillanatokra, és ne feledjük elmondani, hogy onnan fentről szerettünk néz minket és vigyáz ránk. Nem lesz a későbbi életben olyan halloweenes rángatódzó műcsontváz, mely jobban megértetné vele a másvilág fogalmát mint a mivelünk elmondott őszinte közös ima és családi megemlékezés. Hitünk, kultúránk, társadalmunk nyújtotta méltó lehetőség e nap arra, hogy gyermekünk elől ne zárjuk el az élet azon egyik alaptörvényének megértését, hogy egyszer mindannyian el kell távozzunk.
Jancsó Badacs Károly
