A négynapos hétvége, az ünnepek alatt visszafogottan érkeztek a hírek, viszont a legutóbbi hetekben nagyon sok közéleti esemény történt, és terjedelmi okokból nem sikerült minden témát kimerítenem. Ezért most néhány kiegészítést fűzök a közelmúlt történéseihez. Állandósult ügy Magyarország és Lengyelország uniós bizottsági leckéztetése, amelynek keretében az Európai Parlament különféle hivatalnokai a sajtószabadságot, a jogállamiságot és a demokráciát féltik a magyar, illetve a lengyel kormánytól. És olykor arcátlan stílusban üzengetnek, fenyegetőznek, továbbá rágalmazó médiakampányt működtetnek. A múlt hétvégén éppen a német Spiegel-Online közölt cikket Magyarországról azzal a címmel, hogy A neonácik tombolnak, Orbán hallgat. Ez már önmagában vérlázító, ráadásul a „tudósításnak”
álcázott szövegben olyan állítások szerepelnek, mint például az, hogy Orbán Viktor egy radikálisan militáns, szélsőjobb szubkultúra kiépítésén ügyködik. Persze, persze… Csak azért, mert a kormányfő azt állította, hogy déli határaink megvédéséhez, a megjósolhatatlan kimenetelű migránsválság kezeléséhez ütőképes nemzeti haderőre van szükség. Hiszen Jean-Claude Juncker és Martin Schulz szerint mindenki fasiszta, akinek nem tetszik, hogy Merkelék a harmadik világot áttelepítik az első világba, vagyis Európába, azután önkényesen szétkvótázzák a tagállamok között. Mindeközben a brüsszeli gépezet a varsói kormányt is mindennek beállítja, csak tisztességes emberek testületének nem. Francia és német alkotmánybírák nyilatkozgatnak nyugati balliberális sajtótermékeknek arról, hogy „rettentően aggódnak a lengyel és a magyar demokrácia gyengülése miatt”, és legfőbb ideje lenne „emlékeztetni Budapestet és Varsót a jogállamiság szabályaira”. Érdekes módon a francia alkotmánybírákat az nem aggasztja, hogy egyes francia településeknek bíróságilag megtiltották a helyi népszavazást migránsok befogadásáról. A szabad véleménynyilvánítás megakadályozása nyilván nem sérti a francia demokráciát, az nyilván a jogállamiság magasiskolája…
Két héttel ezelőtt beszámoltam egy európai parlamenti vitanapról, amelyet a lengyel abortusztörvény tervezetének szenteltek. Nem mellékesen teljesen jogtalanul, mert az EP-nek nincs hatásköre egy tagállam még meg sem született törvényéről dönteni, abba beleszólni. Ezen a jogalap nélküli vitanapon, amelyen habzó szájjal védelmezték volna a demokráciát, két magyar EP-képviselő is felszólalt. Szanyi Tibor elvtárs szerepléséről két hete már írtam – korántsem meglepő módon Orbán Viktort szidta, és a magyar kormánytól meg Kaczynskitól féltette az európai értékeket. A korlátozott terjedelem miatt arról csak most számolhatok be, hogy az ülésen Molnár Csaba gyurcsányista képviselő is szólásra emelkedett, egy kis nemzetgyalázás céljából. Végül is a Demokratikus Koalíció azért küldte őt Strasbourgba, hogy ott Orbán Viktort gyalázza, és Molnár igazán lelkes munkaerő, megdolgozik a gázsiért. Roppant építő beszédében sietve leszögezte, hogy a lengyel kormány még a magyarnál is konzervatívabb és maradibb. Hűha, ez aztán nagyon szellemes mondat volt, biztosan elégedett volt magával. Majd e szavakkal folytatta: „Mind a lengyel szélsőjobb, mind a magyar kormány őszinte hívei azoknak az életbölcsességeknek, hogy egy nőnek a konyhában a helye, és a pénz számolva, az asszony verve jó.” Egyrészt ez egy otromba rágalom, aljas hazugság, hiszen kormányzati szinten soha senki nem buzdított a nők elleni erőszakra. Ha valakinek bizonyítéka van az ellenkezőjére, álljon elő vele! Másrészt gyalázat, hogy a Demokratikus Koalíció képviselője a magyar kormányt pocskondiázza egy Lengyelországgal foglalkozó vitanapon. A gyurcsányista és egyéb elvtársaknak teljesen mindegy, mi a téma: ha az űrkutatásról vagy a mélytengeri élővilágról lett volna szó, ők akkor is belerúgnak egyet a saját hazájukba.
Október 9-én érkezett a szomorú hír, hogy kilencvenévesen Varsóban meghalt Andrzej Wajda, az Oscar-díjas filmrendező. A család eredetileg szűk körű búcsúztatást akart, de végül beleegyeztek, hogy nyilvános legyen a gyászmise. A domonkosok varsói templomában tartott búcsúztatáson közszemlére tették a rendező arcképét és a hamvait tartalmazó urnát. A család azt kérte a gyászolóktól, hogy ne vigyenek virágot vagy koszorút, hanem az erre szánt pénzt ajánlják fel a rákbetegek hospice otthonának. Érdekesség, hogy Wajda nem sokkal halála előtt fejezte be az utolsó filmjét, Emlékképek címmel. A lengyel filmintézet ezt az alkotást nevezte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára, tehát megtörténhet, hogy Wajda a halála után kétszeres Oscar-díjassá válik.
A mai lengyel–litván határ mellett fekvő Suwalki városkában született. Katonatiszt édesapját 1940-ben a szovjetek kivégezték Katynban. Az árván maradt Andrzej munkásként dolgozott, segédkezett templomok kifestésében, 1942-től pedig harcolt a nácik ellen. A háború után festészetet tanult a krakkói képzőművészeti akadémián, és 1952-ben szerzett rendezői diplomát a lódzi filmfőiskolán. A klasszikus lengyel irodalom számos művét filmre vitte, mindamellett előszeretettel fordult közéleti témákhoz. Lengyelország sztalinista múltját elemezte az 1976-ban forgatott Márványember. A Szolidaritás szakszervezeti mozgalom színre lépése után Wajda a nemzeti ellenállás fontos személyisége lett. Az 1981-ben készült Vasember már a Szolidaritás születéséről szólt – a cannes-i filmfesztiválon megkapta a fődíjat, de a Jaruzelski-féle hadiállapot bevezetése után az összes szocialista országban betiltották. A múlt század második felének lengyel történelméről, a lengyelországi munkásság és értelmiség küzdelméről szóló Ember-trilógia lezárása a több mint három évtizeddel később, 2013-ban forgatott Walesa – A remény embere, amelynek főhőse természetesen Lech Walesa, a Szolidaritás Nobel-békedíjas alapítója, a későbbi lengyel államfő. Nyolcvanadik életévén túl, 2007-ben Katyn címmel Wajda megrázó erejű mozifilmet forgatott a 22 ezer lengyel tiszt életét kioltó kommunista vérengzésről. 2009-ben pedig Márai Sándor egyik novellájának felhasználásával készítette el Tatarak (Kálmos) című filmjét, amely az elmúlásról szól. Művészetét világszerte számtalan díjjal elismerték. Életművéért a velencei mustrán Arany Oroszlán-díjat, a berlini filmfesztiválon tiszteletbeli Arany Medvét, a prágai Febiofesten Kristian-díjat vehetett át. A lengyel rendezők közül elsőként ő kapott Oscar-életműdíjat. 2011-ben Lengyelország legmagasabb állami elismerésével, a Fehér Sas Rend a kék szalaggal, a következő évben a Magyar Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozatával tüntették ki. Idén Gdansk díszpolgárává választották.
