Közép-Európa és 1956 – Írók a forradalomban
Bíró Zoltán: elsősorban Csurka István, Csóri Sándor, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár, művei, közéleti megnyilvánulásai, Lezsák Sándor lakiteleki szervező munkái keltettek újabb és újabb vihart és váltották ki a kádári hatalom dühét.
A Közép-Európa és 1956 – Írók a forradalomban című rendezvényt a Magyar Országgyűlés, a Magyar Írószövetség és a Lakiteleki Népfőiskola szervezte az Országház Felsőházi termében október 29-én. Köszöntőjében Lezsák Sándor az Országgyűlés elnöke elmondta, hogy a 60. évforduló ünnepi történései sokunk számára reményt adnak arra, hogy nemzetünk tudatában méltó helyen és tartalommal éljen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Ezért is jelentette meg az Antológia Kiadó a RETÖRKI Könyvek sorozatában az Írók az Írószövetség történetéről (1982–83) c. kötetet.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke megnyitó beszédében kihangsúlyozta, hogy 1945 után a „magyar írástudók” közreműködése is szükséges volt a hazai kommunista rendszer megszilárdításához, ahogy az írástudói hűség kellett az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzeti tudatosságához és eszmei örökségének megóvásához is. „Hatvan év távlatából nyilvánvaló, hogy a magyarországi kommunista zsarnokság, amivel ’56-ban a szabadságharcosok szembeszálltak, nem csak a nagyhatalmi megállapodások és a szovjet katonai erőfölényen alapuló kommunista hatalom következménye volt, ahhoz hozzájárult az azt kiszolgáló értelmiség magatartása. A történelemben sokszor előfordul, hogy az adott helyzet választásra kényszerít mindenkit, ilyen volt, amikor nem az írástudók és nem a politikusok, hanem a magyar társadalom ereje, elfojtott és elemi erővel kitörő szabadságvágya állította egymással nyíltan szembe a bűnt és az erényt, és ebben a helyzetben a politikusoknak és írástudóknak egyaránt dönteniük kellett arról, hogy melyik oldalra állnak. 1956 forradalmában ezért tükröződik élesen az írástudói hűség és az árulás is. Kegyelmi állapotnak mondható a bűn és az erény szembeállása 1956-ban, és 21. századi valóságunkban újra megtapasztalhatjuk ezt” – fogalmazott a házelnök, majd Weöres Sándort idézte: „a bűn nem akkor legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát és megfertőzi a felismerő érzéket.”
Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek Márai Sándort idézte közénk, mikor az író – tőle szokatlan áhítattal – betért a Szent Péter Bazilikába, miután megtudta, hogy leverték a forradalmat. „Minthogy az emberek e napokban nem tudnak válaszolni, az Istennel beszéltem. Ezt mondtam: »Mindenható Isten irgalmazz nekik, és könyörülj rajtuk.« A nagy templomban csend volt. A római Szent Péter-templomban mondottam ezt, Michelangelo Pietája előtt. A kora reggeli órákban úgyszólván senki sem volt a templomban. A felső világítás fénye a szobor női arcát világította meg. Ez az arc komoly, indulatmentes. Van egy foka a fájdalomnak, amikor az emberi öntudat úgyszólván kikapcsol. Michelangelo ezt a pillanatot mintázta meg az arcban. Az Anya, aki halott Fiát térdén tartja, nem sír, nem sopánkodik. Komolyan néz, figyelmesen. Minthogy könyörgésemre senki nem felelt, nem tehettem mást, mint én is figyelmesen nézelődtem és vártam. Akkor reggel, a római Szent Péter-templomban, Michelangelo Pietája előtt, úgy hittem, megértettem valamit. Az Isten mindig felel, de mi, emberek, ezt nem értjük rögtön. Nem véletlen, hogy ebben a templomban állottam, és Michelangelo Pietája előtt. Ez a komoly, szenvedélymentes arc, amelyet Michelangelo így mintázott meg, válasz volt. Ezt mondotta az arc: »Nincs más megoldás, csak az irgalom.« És a néma kőarc indulatmentesen, csaknem közömbösen mondotta ezt. Megértettem, hogy nem segíthet rajtunk többé más, csak a szeretet. De nem a sopánkodó, lelkendező szeretet, hanem a szakszerű, gyakorló, szívós irgalom.”
Schmidt Mária, az 1956-os Emlékbizottság kormánybiztosa arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar forradalom azért emelkedett ki a történelem 1956. évi fontos, nemzetközi eseményei közül, mert a célja tiszta volt. „Szabadságot és függetlenséget követelt”. Leszögezte, hogy a győztes forradalmat nem hagyhatjuk kisajátítani, mert azt nem a kommunisták robbantották ki. Akkor a színtiszta hazaszeretet munkált a szívekben, és ez teremtett hősöket, akiknek nevét oly hosszú ideig nem ismerhettük, és nem tanulhattuk meg.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egyetemi tanár a közép-európai írószervezeteknek a diktatúrában lévő társadalmi hatásáról tartott előadást. Elmondta, hogy bolsevikok a propaganda kiszolgálóiként számítottak az írókra, s ennek fejében privilegizált helyzetet biztosítottak nekik. „A lélek mérnökeinek fontos szerepet szántak az alattvalói tudat kialakításában. Szovjet mintára születtek az írószövetségek térségünkben. Magyarországon már 1945 februárjában megalakult a Magyar Írók Szövetsége, amikor még számos más írószervezet is működött. 1949-ben teremtett új helyzetet a diktatúra. Csehszlovákiában és Lengyelországban is ebben az évben hozták létre a felülről irányított írószervezeteket. Más ilyen szervezet nem működhetett. Különös módon az értelmiségi elitnek ez a kasztja lett a kritikus gondolatok megfogalmazója.” Az írók egy része azonban 1956-ban és később is időről időre felemelte a szavát. Például, mikor 1968-ban a Magyar Írószövetségben valaki felvetette, hogy támogassák a csehszlovákiai változásokat eltipró szovjet katonai beavatkozást, a szövetség elnöksége ezt egyöntetűen elvetette – mondta Kiss Gy. Csaba.
Sergius Sterna-Wachowiak, a Lengyel Írók Egyesületének elnöke előadásában – melyet Zsille Gábor fordított – felidézte, hogy az 1956-os magyar forradalom napjaiban a lengyel–magyar szolidaritás jegyében lengyel újságírók jöttek Magyarországra, hogy hírt adjanak a magyar forradalom igazságáról. Beszélt a kádári konszolidációról is. Ez alapozta meg Kádár legendáját. „A boltokban, a piacokon bőséggel volt árucikk, de a lelkek, az emberek személyisége belefulladt a Trabantokkal és kolbászokkal teli kis jólétbe… 1956-ban azonban hidat, új reménnyel dobogó, láncként egybekapcsoló szívet alkottak a magyarok és a lengyelek között a magyar himnusz szavai, Kölcsey Ferenc tollából. E nemzeti imádságot Józef Waczków fordításában ismerték meg a lengyelek. Nekünk, Közép-Európa lakóinak 1989 után megadatott, hogy az »áldás, a jókedv, a bőség« éveiben éljünk, létezzünk. E boldog napok nem valósulhattak volna meg népeink bátor helytállása nélkül”.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke felhívta a figyelmünket, hogy: „nem mindegy, hogyan sáfárkodunk 1956 örökségével”. Szerinte ebben az oktatásnak, a művészetnek nagy a jelentősége. Kiemelte, hogy a Bajza utcai székház a forradalom egyik bástyája lett. Az Írószövetség már 1956 szeptemberében háttérbe szorította soraiban a pártkatonákat, a forradalom napjaiban az írók műveikkel, kiállásukkal hatottak a szabadságharcukat vívó diákokra, munkásokra és a forradalom leverése után is kitartottak a végsőkig. Ezért oszlatták fel 1957-ben az Írószövetséget, indították el nemzetközi tiltakozást is kiváltva az írók elleni pereket – mondta a Magyar Írószövetség elnöke.
Mács József 86 éves felvidéki magyar író személyes hangú előadásban idézte fel, hogy élte át Csehszlovákiában huszonévesként az 1956-os forradalom időszakát. Megtudtuk tőle, hogy a csehszlovákiai sajtó 1956 őszén kivétel nélkül a kommunista állampárt álláspontját hirdetve írt a Magyarországon történtekről. A forradalommal szembeni propagandagépezet szerves részét képezte a magyar nyelvű Új Szó is, amely az állampárt hivatalos lapja volt. Ebben az Új Szóban dolgozott Mács József is, de mivel szimpatizált a magyar forradalommal, ezért kirúgták. Dénes Ferenc főszerkesztő azt is mondta neki: „Ha itt is forradalom lenne, te lennél az első, aki ránk lőnél.”
Rózsássy Barbara költő a füveskerti költőkről és a Rákosi börtöneiben született irodalomról beszélt. A váci fegyházban 1954-ben a Nagy Imre-féle politikai vezetés jóvoltából szabadabban összeülhettek a börtönkápolna melletti füves tisztáson azok a költők, akik munkája alapján öt kézzel írt Füveskert antológia látott napvilágot. Kiemelte, hogy a füveskertiek – Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint – szabad gondolkodók voltak, akik felismerték, hogy a túlélésre csakis a belső szabadság megteremtésével és minden körülmények közötti megtartásával lehet esélyük… „Ahogy az évtizedek felszámolták a politikai börtönöket, úgy kell felszámolni a diktatúra maradék árnyait az irodalomban, a költészetben” – figyelmeztetett Rózsássy.
Erős Kinga az Írószövetség elnökségi tagja a szabadságharc romániai vonatkozását taglalta. Így szólt az 1956. november 5-ei bukaresti tüntetésről és a magyar forradalommal szimpatizáló román írókról, így Alexandru Ivasiucról és Paul Gomáról. Elmondta, hogy a romániai diákok figyelemmel kísérték a magyarországi eseményeket, és az egyetemeken arról tárgyaltak, hogy hasonló kezdeményezéseket indíthassanak. Mivel tudták, hogy megfigyelhetik őket, ezért nem alakítottak bizottságokat, hanem a karokon akciócsoportokat hoztak létre. A perek során 74 diák nevét sorolták fel. Az egyik első megmozdulás a filológiai kar diákjaitól indult el, akik felszólították Iosif Chisinevschit, a minisztertanács alelnökét, hogy válaszoljon a hallgatók által összeállított kérdéssorozatra. A kérdések nem tartalmaztak ideológiai jellegű problémákat, hanem gazdasági jellegűeket, pl.: „Miért adják jegyre a kenyeret egy mezőgazdasági jellegű országban?” Az akció célja az volt, hogy a diákok megtudják, szóba áll-e velük a hatalom. Jól sejtették, nem kaptak választ, ezért tovább szervezkedtek. 1956. november 2-án az Alexandru Ivasiuc és Mihai Victor Serdaru által vezetett akcióbizottság elhatározta egy nyilvános diákgyűlés összehívását. A november 3-ai nap túl közelinek tűnt, semhogy a mozgósítás hatékony lehetett volna, ezért a gyűlés napját november 5-ére tűzték ki, az Egyetem térre. A Filológiai Kar és a Jogi Kar hallgatói feliratokat készítettek elő, például „Le az orosszal és a marxizmussal”, „Az egyetemen tudományt, nem politikát akarunk”, „Kövessétek a magyar és lengyel egyetemisták példáját”. A kiáltványok bemutatták követeléseiket és felszólították a lakosságot, hogy csatlakozzék hozzájuk. A november 4-ről 5-re virradó éjszakán a belügyminisztérium csapatai elfoglalták az Egyetem teret. A közlekedést teljesen leállították, és az egyetem előtti úttest egészén gépfegyverekkel felszerelt katonákkal teli teherautók álltak. Az egyetem épületét és a környező épületeket rohamcsapatok szállták meg. A tüntetésen részt venni szándékozók már a térre való belépéskor szembesültek a helyzettel, de nem álltak meg. Ez lett később sokuk veszte, mert nem tudták, hogy a tér bejáratainál a különböző karok párttagjai álltak, akik feljegyezték mindenkinek a nevét, aki áthaladt a zónán. A pártszervek pedig azonnal elkezdték a megtorló intézkedéseket. A letartóztatottakat 1-6 évnyi börtönbüntetésre ítélték, a szervezőket pedig kényszerlakhely-kihelyezéssel is sújtották.
Szakolczay Lajos irodalomtörténész, a forradalom nemzetközi visszhangjáról tartott előadásában úgy fogalmazott: „1956 októberének fáklyája nem csak a magyaroknak, hanem az egész világnak is biztos pont volt”. Ha a nemzetek nem is, de a szellem emberei fejet hajtottak a magyarok véráldozata előtt. „Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Ausztrália, Ázsia (Malajzia, Vietnam), Afrika (Algéria, Nigéria, Kenya) és a vasfüggöny mögötti országok költői, mert egyenes volt a gerincük, és hittek az igaz szó erejében, olyan áttörhetetlen védőbástyát alkottak, amelyről visszapattant a forradalmunkat besározni igyekvő minden gyalázat. A klasszikus nevek értékirányulást és magatartásformát is jelölnek, hiszen a francia Jean Cocteau, Jules Supervielle, Pierre Emmanuel, a lengyel Czeslav Milosz, Zbigniew Herbert, a norvég Arnulf Overland, a spanyol Salvador de Madariaga és az amerikai Edward Estlin Cummings életműve magában hordozza a szinte kozmikussá váló szabadságeszmény minden formáját” – szögezte le Szakolczay.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke a korszak kutathatóságáról és ezen belül a naplók szerepéről beszélt. Szerinte a korszak kutatását egyszerre jellemzi a fájó hiányok és a bőség zavara. Hiányoznak például olyan adatok, amelyek alapján kiderül, hogy kik, hogyan és milyen parancsok alapján vezényeltek sortüzeket. Ezzel szemben számos olyan forrás áll rendelkezésre, amelyek azt az illúziót keltik, hogy a történelem ezen szakasza teljesen feltárt, csak minimális részletek hiányoznak – mondta. Arról is beszélt, hogy az 1956 utáni megtorló pereknek majdnem 60%-a koncepciós volt. Ráadásul az ’56-os hősökből köztörvényes bűnözőket kreáltak. Ezzel beszennyezték a forradalom tisztaságát – mutatott rá elnök asszony.
Bíró Zoltán irodalomtörténész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatója 1956 irodalmi utóéletéről tartott előadásában kifejtette, hogy a megtorlásokat követően a hatalom abban bízott, hogy véres tanulság, és a félelem örök időkre kedvét szegi a lázadásnak, és idővel a nemzeti gyász is beleszürkül a kiegyezéses mindennapokba és a sorvadó emlékezetbe. De ezek nem voltak elegendők ahhoz, hogy a szabadságvágyat, a szellem érvényesülését felszámolják. Kádárék ezt tudták, ezért számoltak a leírt, vagy kimondott szó erejével. „Ezért a Kádár-rendszer különös figyelmet fordított az írókra, az irodalmi szövegek nyilvánosságára, az irodalom minden intézményére. Az írók pedig tisztában voltak a magyar irodalmi hagyományokkal, a maguk nemzet iránti kötelezettségével, és ahogy lehetett, igyekeztek ennek eleget tenni. Jöttek újabb és újabb 1956 forradalmához személyükben és szellemükben kötődő, és az irodalmi életben már rangot szerző írók; Fekete Gyula, Sánta Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit, Csurka István, Csoóri Sándor és mások.” A ’60-as években megindult valami erjedés a közéletben és ebben kitüntetett szerepe volt az irodalomnak. „Elsősorban Csurka István, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél művei, közéleti megnyilvánulásai, Lezsák Sándor lakiteleki szervező munkái keltettek újabb és újabb vihart és váltották ki a kádári hatalom dühét. A nemzeti, demokratikus ellenállás csak erősödött a tiltásoktól, szilenciumoktól. A forradalom szelleme a tiltások ellenére is élt és munkált az irodalomban” – fejtette ki Bíró Zoltán professzor.
M. Kiss Sándor, történész, a RETÖRKI főigazgató-helyettese rámutatott, hogy akkor is 1956-ról beszéltünk, amikor nem ’56 volt a téma, mert „minden a forradalom következménye volt”. Elmondta, hogy mindenkinek megvolt a maga ’56-os élménye, de sokan hallgattak ezekről. Nem feledésről volt szó, hanem arról, hogy Kádárék megteremtették a „csend Magyarországát”, ami nem jelentette azt, hogy ’56 bizonyos körökben ne lett volna a közbeszéd tárgya – szögezte le. Majd azzal folytatta, hogy korosztálya a ’60-as években került egyetemre. Az Eötvös Kollégiumba járók, mikor beszélgettek egymás között, mindig megemlítették a forradalmat. 1966. október 22-én Tóth Gábor, a Kollégium igazgatója behívatta irodájába a hangadó diákokat, és figyelmeztette őket arra, hogy a BM házkutatást tart, és ezért tüntessék el az 1956-os anyagokat. „Később olyan baráti körök alakultak ki, melyek majdan a politikai életben is meghatározóak voltak. A Kádár-rendszer végéig nem az volt a lényeg, hogy miben nem értettek egyet a változást akarók – tehát az információcsere kötötte össze ezeket a társaságokat.”
Salamon Konrád történész az 1956 az iskolai tankönyvekben c. előadásában kifejtette, hogy bár a forradalom története a rendszerváltás után tananyaggá vált, mégis voltak olyan kollégák, akik a forradalmárok kegyetlenségeit hangsúlyozták, mások pedig egyszerűen nem is tanították az 56-os eseményeket. Összehasonlította az 1994-ben és a 2005-ben megjelent tankönyveket. Az első a forradalom győzelméről, míg a második a hatalom meghátrálásáról ír. Arról is beszélt, hogy létezik vörös ellenforradalom is, ilyen volt a Kádár-rendszeré.
Ezt követően a 80 esztendős Buda Ferenc költő szavalta el három, a forradalomhoz kapcsolódó költeményét. Az emlékesten fellépett Faragó Laura énekművész, aki több, a témához kötődő népdalt adott elő.
A konferencián hiányérzetem támadt, mert arról egyik előadó sem beszélt – ha már egyszer az Írók a forradalomban volt a rendezvény címe –, hogy Csurka István az 1956. október 23-ai tüntetés egyik szervezője volt a Színművészeti Főiskolán. 1956. október 28-án az akkori Vorosilov u. 97. szám alatt lévő diákszálláson pedig ő szervezte meg a nemzetőrséget és annak parancsnoka lett.
Medveczky Attila
