Több ezer éves történelmünkben csupán két olyan esztendő, esemény van, amelyek jelölésére két számjegy elegendő: ’48 és ’56. Az utóbbinak mi – elmenőben levők – még megélői voltunk. Fiatalon, forrófejűén, sokszor a következményekre nem gondolva. Az utóbbit példázza az alábbi két történet.
Az elsőnek négy osztálytársunk volt a szereplője. A Népakarat és a Lánctalp alatt napja után, november egyik esti szürkületében társaink szeme a városi tanács déli falán levő „ÉLJEN KÁDÁR!” feliratára szegeződött. A csínytevésekben csúcstartó V. G. – valószínű – előre megfontoltan szedte rá S. J.-t, hogy a hazaárulót dicsőítő jelszó elé írjon egy – a jelentést alaposan megváltoztató – F betűt.
A sok mindenre rávehető – egy ideig – padtársam ezt megtette, majd sietve távoztak a tett színhelyéről. A „FÉLJEN KÁDÁR!”-t – feltehetően – csak néhány óráig lehetett látni. A négyek szerencsésen megúszták, veszedelmes szemtanú nem vette észre őket. Ellenkező esetben a forradalom névtelenjeiből annak nevesei lehettek volna: halál a kiötlőre és az elkövetőre, börtön a tett megakadályozását elmulasztó másik kettőre (S. I. és T. J.) …
Valamivel később történt, hogy bennünket, zrínyiseket a város akkori mozijának termébe tereltek – „agymosásra”. Egy magas rangú szovjet katonatiszt magyarázta nekünk: örüljünk, mert az itthoni forradalmi erők az ő segítségnyújtásukkal úrrá lettek az ellenforradalmárok fölött… Érdekes módon kérdezni is lehetett. Az egyik bátrabb, felsős diák (a nevére pontatlanul emlékszem) azt kérdezte: az elmondottak ellenére mégis, miért menekültek százezrek, és miért nem Keletre, hanem Nyugatra… A felelet az volt: Magyarországon akkora volt a zűrzavar, hogy az emberek egy része azt sem tudta, merre van Kelet, merre meg Nyugat… Nem véletlenül válaszoltunk erre a „válaszra” hatalmas füttyel, nevetéssel. A kérdezőnek pedig maradt a „választása”: a Haza helyett a Nyugat…
Szakál István
