Örömmel látom ’56 hatvanadik évfordulóján, hogy több sajtófórum kéri, várja azok visszaemlékezéseit, akik tudták, tudják, mi történt akkor Magyarországon, Magyarországgal, és ezt a tudást nem írhatták felül sem a könyörtelen megtorló gépezet megfélemlítő brutalitása, sem a Kádár korszak legrafináltabb hazugságai. E sorok írójának tizenhárom éves miskolci lakosként meghatározó élménye volt, amiről a Magyar Fórum szeptember 8-i számának Kabdebó Lóránttal készült interjújában olvashattunk (Szabó Lőrinc neve összeforrott Miskolcon az 1956-os forradalommal). Igen, „1956. október 23-án este városunkban tartózkodott Illyés Gyula és Szabó Lőrinc.” Mindmáig hálás vagyok pedagógus szüleimnek azért is, hogy engem és két évvel idősebb bátyámat elvittek a két költő felolvasóestjére. Világosan emlékszem rá, hogy Szabó Lőrinc Barátaimhoz című versének záró sorait („Mint erős érc, Zengett bennem a hit: / hogy csinálunk mi itt még valamit!”) szűnni nem akaró, tomboló tapsvihar követte. Mennyire más volt ez a tapsorkán, ez a szívből jövő lelkesedés, mint Rákosi elvtárs tapsoncok által való „éltetése”, amelyről egy évvel később olvashattam is Illyés Gyulának a november 2-ai Irodalmi Újságban megjelent versében (Egy mondat a zsarnokságról). Akkor kaptam meg, 1957-ben, mert ezek az ’56-os versek titokban kézről kézre jártak, és azonmód meg is tanultam az egészet. „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben…”
Nem tudom, hány óra lehetett akkor, amikor Szabó Lőrinc verse elhangzott. Az is lehet, hogy már eldördültek az első lövések Pesten a rádió előtt, de erről az extázisban tomboló, a két költőt ünneplő közönség aligha tudhatott bármit is. Egyszerűen a hangulat volt olyan pattanásig feszült, a légkörben izzott a tenni akarás. Ezt visszhangozta a költő egyébként 1937-ben írt versének kiválasztásával (Csinálunk mi itt még valamit), és ez visszhangzik bennem azóta. Gyakran jutott eszembe olyankor is, amikor éppen a tettekre, a cselekvésre nem volt lehetőség.
Bátyám az Örök barátaink műfordítás-gyűjteményt dedikáltatta Szabó Lőrinccel, nekem pedig a Nyugat kiadónál 1937-ben megjelent Rend a romokban című Illyés kötetet adta kezembe apám. Meg is kérdezte Illyés, hányadikos vagyok, mondtam, hogy nyolcadikos. Máig is büszke vagyok erre a dátumra, és arra, hogy van benne egy 1980-as aláírás is. (Két év múlva a költő fejedelem már nem volt közöttünk, csak halhatatlan szelleme.) „Ez már egyszer alá van írva” – mondta. – Igen, éppen ezért kérem… Ráesett a szeme az október 23-ai bejegyzésre és szótlanul aláírta még egyszer. (Eben a kötetben találtam meg A nagy kérdés című, 1934-ben írt epigrammát is, amely sajnos, a rendszerváltás után, mind a mai napig nem vesztett időszerűségéből. Sőt…)
Talán ebből a kis epizódból is kitűnik, hogy mit köszönhetünk költőinknek magyarságunk, emelt fővel vállalt azonosságtudatunk, nemzeti érzésünk megtartásában, mint ahogy sok minden másban is. Ahogyan Dsida Jenő, csodálatos erdélyi lírikusunk írja: „tiszteld a költőket, akik / veled vannak, bármerre mennél, / s több életet adnak neked / tulajdon emberéletednél.”
Kiss István Béla
