Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2021. augusztus 2, hétfő, Lehel napja van. Holnap Hermina napja lesz.

Két szál deszka, szenvedély és a tiszta szó

E-mail Nyomtatás

A magyar nyelv szeretete és a magyar kultúra értékeinek ápolása és továbbadása közös küldetésünk

Talán a legfontosabbnak ezeket a rendhagyó irodalmi órákat tartjuk, hogy élményszerűen átadjuk a magyar költészet kincsestárának egy-egy darabját a diákoknak, s úgy érezzük sikerül megszólítanunk őket, s a fiatalokkal való találkozás bennünket is sok energiával tölt fel. Az ’56-os műsorunk kapcsán tapasztaltuk, hogy nagyon megérintette őket az a drámai forma, ahogyan ezeket a verseket átadtuk, de az is kiderült a beszélgetésekből, hogy sokan nem ismerik a forradalom eseményeit, az ötvenes évek korszakát, volt, aki azt sem tudta, mi az az ÁVO.

Lázár Balázs színművész, költő, a ferencvárosi Pinceszínház irodalmi referense 1975. július 1-jén született Szolnokon. 1997-ben végzett a Színház és Filmművészeti Egyetemen, színész szakon. Az egyetem alatt, kétéves színházi gyakorlatát a Vígszínházban töltötte. Ezután három évig a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, ahol 1999-ben Közönség-díjat kapott. 2000-től egy évig a kaliforniai Dell Arte International School of Physical Theatre-ben tanult. 2001-től szabadúszóként a Vígszínház mellett több színházban és társulatban is játszik. 1997-től rendszeresen publikál verseket irodalmi lapokban, 2000-ben jelent meg Szárny angyal nélkül című első, 2006-ban második, Nézd, Lear papa című kötete. 2007-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjas, 2009-ben látott napvilágot Emlékrestaurátor, 2012-ben Szívucca című verseskönyve. Ez évben NKA alkotói ösztöndíjat nyert és Takáts Gyula Irodalmi Díjat kapott. Irodalmi beszélgetések, könyvbemutatók rendszeres moderátora, fellépője. 2015 decemberében jelent meg Bomlik a volt című, válogatott és új verseit tartalmazó verseskönyve. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen védte meg 2016-ban doktori disszertációját, melyben maszkos kurzusainak elméleti hátteréről és gyakorlati anyagáról írt, a semleges maszkoktól a karaktermaszkokon át a commedia dell’arte nagy stílusáig. Dolgozata Maszkaland címen jelent meg 2016-ban. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság előadó-művészeti alelnöke, az Örkény István Drámaírói Ösztöndíj kuratóriumának tagja. Feleségével, Tallián Mariann színművész-hegedűssel 2008 óta versszínházi előadásaikkal járják a Kárpát-medencét.

Művészházaspár a színpadon

A Negyed évszázad a könyvkiadásban Lakiteleken rendezett konferencián arról beszélt, hogy az előadó-művészet segítségével miként lehet eljutni az olvasókhoz. Sok színész azt mondja, más műfaj a színészet és az előadó-művészet. Egyetért velük?

– Valóban a filmszínészet, a színházi és az előadó-művészet különböző technikákat igényel. Különböző műfajokról van szó, de szerintem egy színésznek mindegyiket ismernie kell, érteni kell hozzájuk. A színház inkább közösségi játék, melyet meghatároz az erős rendezői koncepció, az előadó-művészetnél, konkrétan a versszínháznál pedig elsősorban a kortárs szövegnek rendeljük alá egyéniségünket, azokat szeretnénk átadni magunkon, mint médiumon keresztül a közönségnek. S a műfaj sajátja, hogy bár természetességet követel, de a modorosság mellett az áltermészetes pongyolaság is veszély lehet. A verstan sok mindenre megtanít minket különleges anyanyelvünkről – hogy például egyszerre lehet a magyarban hangsúlyos és időmértékes verset írni- és ennek a színészmesterségben is hasznát vesszük.

Úgy emlékszem, Major Tamás mondta egykor, ha egy verset túlzottan prózaian mondanak el, hatalmas hiba.

– A versnek ritmusa, zeneisége van, és azt sem tartom jónak, mikor a színész személyisége túlzottan dominál, s a művész akar érvényesülni szavalás közben. Szerintem a vers anyagából kell kiindulni, a színész pedig interpretátor lehet az alkotási folyamatban, saját hangját, kifejezési bázisát, érzelmeit kölcsönözve az adott műnek. A nagy, jelentős színészegyéniség úgyis átüt a versen keresztül.

Feleségével kilenc éve versszínházi előadásokat játsszanak hazánkban és a határon túl. Honnét az ötlet?

– Mindketten színészek vagyunk, és nekem színészdiplomám kézhezvételének hónapjától, 1997 júniusától jelennek meg irodalmi publikációm is. Tehát pont húsz éve. Benne éltem, élek is a kortárs költészetben, és Bertók László Kossuth-díjas pécsi költőbarátom – akit Oláh János Babérkoszorú-díjas költő mellett mesteremnek tartok a költészetben – verseiből 1999-ben szerkesztettem egy önálló estet. Nem sokkal rá, hogy összeházasodtunk lett 70 éves Bertók, és erre az alkalomra felújítottam az estet. Arra gondoltam, mi lenne, ha ketten adnánk elő ilyen produkciókat, mert Mariann zenésznek készült, konzervatóriumot végzett, ennélfogva remekül hegedül is. Így együtt újítottuk fel a Bertók-estet, kibővítve az addig megjelent új kötetek anyagaival s azóta nemcsak az életben, hanem a versszínházban is alkotótársak vagyunk. 2010-ben a Magyar Békeszövetség felkért minket egy verselőadás létrehozására a pécsi Pro Pannónia Kiadó jóvoltából megjelentetett Békesség-óhajtás című könyv válogatása alapján. A Békesség-óhajtás című előadásunkat ötszáz év magyar szakrális verseiből állítottuk össze és adtuk elő számos templomban az országban. Ez annyira jól sikerült ebben a versszínházi keretben – amiben klasszikus és kortárs költők versei hangoznak el zenei kísérettel színpadi szituációban –, hogy ennek a sajátos műfajnak a szerelmesei lettünk, s ma már úgy érezzük, hogy a magyar nyelv szeretete és a magyar kultúra értékeinek ápolása és továbbadása közös küldetésünk.

Miként képzeljünk el egy versszínházi produkciót? 15-20 verset összegyűjtenek egy témáról, és azokat korabeli ruhákban, jelzésszerű díszletek előtt elszavalják, és közben szól a zene?

– Nem a verset, hanem a szituációt játsszuk el versben beszélve sokszor zenei kötőanyaggal, valóban jelzésszerű díszletben és ruhában. Ez akkor egyértelműbb, ha költőházaspárok életét dolgozzuk fel. Piros ruhában, szerelemben című előadásunk például a Weöres Sándor–Károlyi Amy házaspárt idézi meg, míg a Bicskám és szívem kinyitva összeállításukban a Nagy László–Szécsi Margit házaspár kissé viharos életét próbáljuk megjeleníteni. Az első versszínház a költőket megismerkedésüktől egészen a halálukig mutatja be. A versek jellege mindig meghatározó, így például szürreálisabb költészet és szürreálisabb előadás a Nagy László–Szécsi Margité idő és térugrással. A Ketten a versben című műsorunkat pedig magyar klasszikus és kortárs költők szerelmes verseiből szerkesztettük. Emellett klasszikusabb irodalmi összeállításaink is vannak – idén az Arany János-emlékév alkalmából már be is mutattuk az Arany-balladákból szerkesztett zenés-irodalmi estünket.

Tavaly pedig a forradalom évfordulójára készítették el az Arccal a földön a Huszadik Század! című 1956-os emlékműsort.

– Ebben a műsorban, melyet az 1956-os Emlékbizottság támogatott, az úgynevezett „füveskerti” költők verseit adjuk elő. A „füveskertiek” legismertebb tagjai – akiknek a versei elhangoznak – a forradalom későbbi mártír költője Gérecz Attila, valamint Tollas Tibor, Kárpáti Kamill, Szatmáry György, Béri Géza és Tóth Bálint. Ők az ötvenes években a diktatúra börtönében sínylődtek Vácott. A műsor Rózsássy Barbara József Attila-díjas költőnek köszönhető, aki elmélyülten foglalkozott a „füveskertiek” költészetével – ő állította össze az estet. Mivel ezek börtönversek, így adta magát a börtönszituáció. A kellék pedig egy szál kötél, amely a börtönt, a diktatúrát és az akasztást szimbolizálja. S amint már kérdésében felvetette, a díszletek, kellékek jelzésértékűek, s amennyiben van rá lehetőségünk, akkor használunk lámpákat, fényeket a színházi hatás kedvéért, de mindig a költészet és a szöveg az első. Az ’56-os műsorban én egy olyan embert játszok, aki a börtönben raboskodik, míg Mariann többnyire az angyalt, az anyát, a szeretőt, de néha az ávóst alakítja – olyan éteri figura, aki a börtönlakó képzeletében születik meg, de nagyon is valóságos.

Amikor versszínházzal kezdtek el foglalkozni, nem volt állandó játszóhelyük. A Pinceszínház irodalmi referense, tehát ez a fix helyük?

– A Pinceszínházban is játszunk néha, de nincs állandó játszóhelyünk. A bemutatókat a Magyar Írószövetség székházában tartjuk. Az Írószövetség támogatásával valósultak meg az elmúlt évek előadásai. Sőt még abban is segítenek, hogy a műsorainkat iskolákba, és a határon túlra is elvigyük néhány alkalommal. Azután persze nekünk kell egyengetni előadásaink sorsát…

Iskolákban 1956-ról

Reklámozzák a versszínházi produkciókat?

– A reklámra nincs sok energiánk, ezért „klasszikus” módon, szájról-szájra terjed a hírünk, és így hallanak estjeinkről. Ha újságokban írnak rólunk, az is figyelemfelhívás s azért használjuk az internetet és a közösségi oldalakat is. Az egyiken van egy Ketten a versben című oldalunk leírásokkal, képekkel, kritikákkal előadásainkról. És pályázunk, főleg ha iskolákba szeretnénk eljutni – bár ebben két-három alkalommal segít az Írószövetség –, s felvesszük a kapcsolatot az oktatási intézményekkel is. Talán a legfontosabbnak ezeket a rendhagyó irodalmi órákat tartjuk, hogy élményszerűen átadjuk a magyar költészet kincsestárának egy-egy darabját a diákoknak, s úgy érezzük sikerül megszólítanunk őket, s a fiatalokkal való találkozás bennünket is sok energiával tölt fel. Az ’56-os műsorunk kapcsán tapasztaltuk, hogy nagyon megérintette őket az a drámai forma, ahogyan ezeket a verseket átadtuk, de az is kiderült a beszélgetésekből, hogy sokan nem ismerik a forradalom eseményeit, az ötvenes évek korszakát, volt, aki azt sem tudta, mi az az ÁVO.

A diákokat nem igazán lehet lekötni órákon keresztül versekkel. Erre is ügyeltek?

– 35-45 perces műsorokat készítünk, és arra is ügyelünk, hogy utána jusson idő a beszélgetésekre, mert az interakciót alapvető fontosságúnak gondoljuk, hogy megbeszélhessük a látottakat-hallottakat, kérdezzenek, mondják el a véleményüket. S ha már a diákokat említettük, Ferencvárosban vezetek egy ifjúsági programot. A Ferencvárosi Ádámok és Évák program szakmai vezetője vagyok, és a Magyar Kultúra Napja alkalmából nagy sikerrel mutattuk be Arany János Toldi című elbeszélő költeményét a költő születésének bicentenáriumára is emlékezve, hét ferencvárosi iskola ötvennégy diákja és hat felkészítő tanára részvételével Szabó Gyenes Szilvia munkatársam projektkoordinálásában. A fiatalokkal végzett munkáimban azt tapasztaltam, hogy ha partnerként szólítjuk meg őket, akkor nagyon nyitottak.

A határon túli közönség másként viszonyul estjeikhez, mint az anyaországi?

– A határon túl tartott esteknél a magyar nyelvnek plusz ereje, kisugárzása van. A Békesség-óhajtás című, szakrális estünkkel egyszer Magyarkanizsán, Délvidéken léptünk fel. Ott és akkor más dimenziót kapott az előadás. Könnyes szemekkel figyelték játékunkat, hallgatták a költeményeket, hiszen valamilyen módon mindenkit érintett a harmadik délszláv háború s megérintett a békesség elementáris óhajtása. Az ’56-os műsorral Partiumig jutottunk, de például Nagybányán vagy Aradon, ahol ma már csak 10%-ot tesz ki a magyarság aránya rendszeresen fellépünk s mindig valódi ünneppé emelkednek estjeink. Arccal a földön a Huszadik Század! című estünk kapcsán készültünk a forradalom erdélyi vonatkozásaiból is, s az előadás utáni nyilvános beszélgetésekben személyes történetek, tragédiák, fájdalmak is kiszakadtak a nézőkből.

A legfiatalabb korosztálynak is állítottak össze műsorokat? Ide kapcsolódik, hogy a lakiteleki konferencián Szakolczay Lajos művészeti író, aki lapunkban is publikál, az Óvodában kezdődik címmel tartott előadást.

– Mivel kaptunk ilyen felkérést is, ezért elkészítettük az 5-8 éves korosztály számára az óvodai és kisiskolás anyaghoz kapcsolódva a verses-zenés Barangolót, s az interaktív előadásban együtt barangolunk a gyerekekkel a négy évszakon át. A nagy felvidéki mesemondóra, Pósa Lajosra emlékezve pedig a halálának századik évfordulójára meghirdetett emlékévben a Furfangos csizmadia című verses meséjét dolgoztuk fel és játsszuk ma is.

Egy versszínházi produkcióról nem igazán írnak kritikát. Mi jelenti ilyenkor a visszajelzést?

– Figyelünk a közönség és a kollégák észrevételeire, tanácsaira. Amikor a Kommunizmus áldozatainak emléknapján előadtuk az Arccal a földön a Huszadik Század!-ot, akkor egy néni, akit 1956 után bebörtönöztek, a műsort párás szemekkel nézte végig, majd azt mondta; nagyon hiteles volt az estünk. Az ilyen visszajelzések megerősítenek bennünket. A már említett Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténészről – aki többek között Nagy László életművének kiváló ismerője is, s nagyon tisztelünk, szeretünk – jut eszembe most, hogy amikor megnézte a Bicskám és szívem kinyitva című összeállításunk próbáját, az nagyon tetszett neki, de figyelmeztetett, hogy Nagy László Versben bujdosó című költeményét nem mondhatom Mariannak, azaz Szécsi Margitnak, akármennyire is szeretnék vele kommunikálni, csak magamnak, belső költői monológként, különben félreviszi a mondanivalót. A vers tehát lerázza magáról a testidegen ötletelést.

Színművész és költő. Verseit előadják a műsorokban?

– A szerelmes és szakrális tematikájú estünkbe egy-egy versemet beleszerkesztettük. Mariann pedig hegedül is mindkettőben a versmondás mellett, így valóban összművészeti produkcióról beszélhetünk.

Színész mint költő

Minden, ami kortárs, arról igencsak megoszlanak a vélemények. Egyesek élből elutasítják az ilyen költeményeket, alkotásokat, mondván, értelmezhetetlenek, mások pedig rajonganak értük. Mekkora kihívást jelent az, hogy egy költemény a mához szóljon, ne legyen megbotránkoztató, ritmussal bírjon, és megértsék a mondanivalóját?

– Sajnos a kortárs kifejezés pejoratívvá vált, mert sok blöfföt próbáltak eladni, elfogadtatni. Viszont a művészet mindig kortárs, hiszen az adott korra reflektálunk, még akkor is, ha klasszikust dolgozunk fel. Az örök érvényű klasszikus egyben mindig kortárs is. Nem akarunk mindenáron trendik lenni, direkt egy bizonyos irányzatot követni, önazonosak próbálunk maradni, s a versek világának igazságát megmutatni. A versírás közben ugyanúgy a hitelesség fontos számomra, mint a színpadon, ez adja meg az adott formát és mondanivalót is. Nagy dicséretnek érezzük, mikor azt mondják, hogy az előadásunkban értettek meg bizonyos verseket.

Honnan meríti az ihletet?

– Az első sort, szót valahogy föntről kapom, a többiért meg kell „dolgozni”. Lehet ez akár egy ötlet is vagy egy felszínre tört életérzés. Az is előfordul, hogy többféle hatás ér, és ezek hirtelen egy versben születnek meg. Mivel nagyon sok kortárs költeményt szavalok, olvasok, ezek is bizonyosan belém ivódnak, és tudattalanul is impulzusokat váltanak ki. Ihletet adhatnak, segítenek, hogy rátaláljak saját formámra, nyelvezetemre, úgy, hogy senkinek se legyek epigonja.

A társadalmi események valamilyen módon befolyásolják versei hangulatát?

– Biztosan, de sosem direkt módon. Nem olvasom állandóan a híreket, de értelmiségiként fontosnak tartom, hogy tudjak a hazai és a külföldi eseményekről. Sosem írtam, és nem is szeretem a szándékosan politizáló verseket. A Nézd, Lear papa kötetemben viszont olvasható szatirikus társadalomkritika, és a világnézetem is felsejlik, de csak áttételes formában. Mindezt ugyanis a Bolond mondja. Hiszen az udvari bolond elmondhat olyat is, amit másnak nem szabad vagy nem áll jól… Így itt is egy színházi szituációból kiindulva fogalmazom meg gondolataimat, a színház és a költészet szimbiózisában élek.

Tavaly jelent meg doktori disszertációja Maszkaland címmel. Ebben a maszkos színjátékokról írt?

– A maszkot mint az emberiséggel egyidős mágikus eszközt próbálom értelmezni a színház szemszögéből, a színház számára. A könyv elején azt vizsgálom, hogy miként alakultak ki a maszkok, s azokat mire használták. Majd azt: a maszkok hogyan váltak a színházi kultúra részévé, s én ezt a maszkos kurzusokban miként használom. Számomra a legérdekesebb a maszk kettős tükörtermészete. Tehát, mikor a maszk felkerül a színészre, miként alakítja át a játszó személy és a néző lelki világát. Mindennapi létezésünkben is maszkokat használunk – legalább hármat. Egyet, amiről azt hisszük, hogy viseljük, egyet, amit mások látnak rajtunk, egyet pedig, ami valóban elfedi arcunkat. A maszk megvéd minket, de ugyanakkor fel is fed. A színész arcát elfedi a maszk, ugyanakkor felfedi a testét. A költészetemben, amikor maszkot húzok, és egy „szerepbe bújok”, akkor hirtelen felfed az álarc olyan dolgokat, amiket egyes szám, első személyben szemérmes lennék kimondani.

Ez a kötet oktatási segédanyag is lehet?

– Egy része tankönyv jellegű, mert leírtam benne az általam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen vezetett maszkos kurzus gyakorlati, elméleti hátterét. Tehát konkrét gyakorlatokat, s azok alapján lehet egy maszkkurzust vezetni.

Ma, amikor csodabogárnak nézik azokat, akik vonaton, buszon verset olvasnak, mennyire nehéz kortárs költeményekkel megszólítani a közönséget?

– Tény, hogy nem sokan olvasnak kortárs verseket, egy kortárs verseskötet ötszáz, de inkább háromszáz példányban jelenik meg, harminc-negyven éve több ezer volt az átlag példányszám. Egy verseskötet kiadása szenvedély a részemről. Szükségem van a versírásra, versmondásra – talán nem is tudnék létezni nélkülük. Talán egzisztenciális igazolás ez a számomra. A technika változásával bárki felteheti az internetre a verseit, és bárki kiadhat köteteket. Ez szabadságot ad a költőknek, de fennáll a szabadosság veszélye. Én egyébként csak papíron, papírra tudok, szeretek verset olvasni, írni. Szükségem van a papírral való fizikai kontaktusra. Lehet, hogy naivnak hisznek, de éppen a civilizációs fejlődéssel, mikor már robotok veszik át a munkákat, akkor egy olyan dolog, mint a versírás hozzá segíthet minket ahhoz, hogy megmaradjunk embernek, megőrizzük emberi arcunkat. Már vannak olyan programok, melyekkel kiváló hexametereket lehet írni, de mégis hiányzik ezekből az a komplexitás, ami az emberi idegrendszer sajátossága, ami a verset valódi verssé teszi. Paradox módon a 21. században a konzervativizmust tartom a leghaladóbb eszmének, hiszen itt értékek megőrzéséről van szó. Nekünk pedig a jelenlegi világhelyzetben meg kell őrizni szellemi, épített, környezeti örökségünket fiainknak, unokáinknak is úgy, hogy azokat folyamatosan megújítjuk, újragondoljuk. Nap mint nap újjáteremtjük azokat. A modern konzervativizmus tehát nem a régihez és a poroshoz való csökönyös ragaszkodást jelenti, hanem az állandó innovációt, hogy megőrizhessük identitásunkat.

Az élő hit megélése

Említette az újjáteremtést. Jól tudom, hogy Istenhívők?

– Sosem tagadtuk, hogy hívő házaspár vagyunk. Református vagyok, mint édesapám, Mariann katolikus, édesanyám evangélikus. Úgyhogy teljes az ökumené! Két gyermekünk, anyjuk után, katolikus. Mindennapjainkban szeretnénk méltóak lenni azokhoz az emberi, erkölcsi normákhoz, melyek hitünkből fakadnak. Sokszor a világ elvárásai ellen is. Ez nem könnyű, és az élő hiten állandóan „dolgozni” kell.

Istenes versei is vannak?

– Kimondottan nincsenek. Szerintem minden őszinte, igaz, jó vers, istenes vers – még akkor is, ha szerzője ateistának mondja magát. Sőt az ateista bizonyítja legjobban Isten létezését, mert csak azt lehet tagadni, ami van. Az istenes vers talán akkor születik, mikor megpróbáljuk lelkünket kinyitni a világegyetem felé s rácsodálkozik a mikrokozmosz a makrokozmoszra…

A költő is teremt, újjáteremt – nem univerzumot, hanem műveket?

– Nem csak a költőkben, művészekben, hanem mindenkiben ott rejtőzik a teremtés iránti vágy. A kisgyerek felépít valamit játékkockákból, a felnőtt már épületeket vagy tárgyakat készít, és még sorolhatnám. A művészet és különösen a színészet ennek a gyermeki létállapotnak a kiterjesztése.

Nem csak versszínházi műsorokban lép fel, hanem szabadúszóként kőszínházakban is. Szükséges, hogy többszereplős produkcióban is színre lépjen?

– Azért jó, hogy színészként három színházban is játszom és Mariann is rendszeresen színpadon van, mert ez segít ahhoz, hogy a versszínházban is érvényes produkciókat hozzunk létre. A színészet olyan hivatás, szakma, amit gyakorolni kell, és nem érzem azt, hogy ellentmondana egymásnak az, hogy a versszínház mellett kőszínházi előadásokban is fellépek.

A Török Pál utcai Pinceszínházban beszélgetünk. Mi az irodalmi referens feladata?

– Segít megtervezni az évadot, s mellette színházi kísérőprogramokat szervez, rendez, moderál. Így irodalmi felolvasó esteket, versszínházi előadásokat, verskoncerteket. Most éppen egy fiatal íróközösségnek szervezünk estet. Szeretnék a színházon belül egy irodalmi „inkubátorházat” létrehozni. Közben részt veszünk – mert az önkormányzat tartja fenn a színházat – a kerület kulturális rendezvényein, emlékműsorain. Most színészként is játszom, játsszunk a Pinceszínházban; február 24-én mutattuk be Háy János A Gézagyerek c. darabját Soós Péter művészeti vezető rendezésében nagy sikerrel, mely számunkra azért különleges, mert házaspárt alakítunk benne Mariannal.

Nagyon sokan temették már a színházakat. Először a film megjelenésekor. Hogyan látja, korunkban, amikor ötéves gyerekek már tableteznek, van igény a színházakra?

– Hogyne lenne! A magyarok nagyon szeretik a színházakat. És a színházi nevelési programok, mint a már említett Ferencvárosi Ádámok és Évák, éppen az említett igényt erősítik. A színháznak nem a tabletekkel, vagy a filmek világával kell versenyezni. Bár fantasztikus díszlet- és jelmeztervezőink vannak, éppen a színház az, amihez elég két szál deszka, szenvedély és a tisztán elmondott szó.

 

Medveczky Attila

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség