Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2017. június 28, szerda, Levente és Irén napja van. Holnap Péter és Pál napja lesz.

Csurka István: A keresztényellenesség

E-mail Nyomtatás

Az idei Húsvét a választások előtti vasárnapra esett és a keresztényellenesség tüskéjét következetesen benne hagyták a hírekben az egész Nagyhéten. Nem múlt el nap, hogy a fő hírek közt meg ne emlékeztek volna a New York Times, a világ legnagyobb ultraliberális lapja kezdeményezéséről, amelynek sugallatára és valószínűleg a szervezésében kicsiny csoportok tüntettek XVI. Benedek pápa és az egyház ellen. Az ok: állítólag ír és német papok 30-40 évvel ezelőtt a pedofília rút bűnébe estek, s ezt akkor mind az ír, mind a mai pápa által kormányzott német egyházrész felszámolta ugyan, de eltussolta. Tessék bevallani, tessék elszámolni, követelte a különböző tereken, sajtóértekezleteken összegyűlt legfeljebb kéttucatnyi amerikai társulat. Amelyik elsöprő világnyilvánosságot kapott a magyar híradók állítása szerint. A New York Times felségjelű magyar szerkesztőségek csak ehhez a világjelentőségű nyilvánossághoz csatlakoznak – mondták. Most, éppen Húsvét előtt.

A keresztényellenesség „palack tintája” tehát bele lett öntve a magyar ünnep „tányér levesébe”. A kétszer két idézőjelbe tett szó, a kép gróf Széchenyi Istváné. Az 1844-es rendi országgyűlés emancipációt tárgyaló vitájába dobta bele a legnagyobb magyar, attól óva nemzetét, hogy ezt az egyenlősítést, felszabadítást korlátlanul megadja a hazába akkor már veszélyesen nagy rajokban érkező zsidóknak, akik ezzel megerősödve meghódítják és leigázzák a még gyenge nemzeti öntudatú magyarságot. A nyugat-európai, nagy lélekszámú, erős nemzetek, elsősorban a nagy angol nemzet – amelynek életét Széchenyi a legjobban ismerte, és amelynek a viszonyait alaposan tanulmányozta, mielőtt nemzetváltoztató munkájába belefogott volna – hatalmas nemzet-tavában semmi bajt nem okoz a palack tinta, ellenben a levest a magyar tányérban ehetetlenné teszi.

A látnoki szavakat ma a középiskolákban nem tanítják, az egyetemeken elérhetők, a kutatók elől nincs elzárva, a történészek természetesen nem kerülhetik meg, ám ha idézik és magyarázzák, legalább egy gyanúsító vagy kicsinyítő jelző erejéig a kétely sárga tintájába kell mártaniuk a tollukat. Különben a sajtóirányítás, a cenzúra, a rektori hivatal, az IMF rosszallásával kell számolniuk, amelyeknek aztán egzisztenciális következményei szoktak lenni. Ez tény. Ezért a becsületes hajlandóságú, a kérdést világosan átlátó tudósok, írók a liberális meggyőződés önkéntes vakságába, egy tőlük a lelkük mélyén mindig egy kicsit idegen szemlélet, felsőbb hatalmak által rájuk kényszerített voltába menekülnek, és a „dolgot magát” – ez Bocskai István-idézet – saját legjobb demokratikus és feltétlenül liberális meggyőződéseként adják elő. Mert a magyar társadalomban több mint száz éve egy sajátságos öncsalás lelki nyomása működik, amely kifele, nyilvánosan mindig a liberalizmust igazolja, befele, összehajolva a borfoltos abrosz felett pedig a magyarságot temeti. Ez nem vád, ez csak sajnálkozás a magyar értelmiség igazi árulása felett.

S az volt a modern korban is a középrétegek, az alkotó értelmiség, a történelmi vezetőosztály egyes alakjai számára is, mert üldözték őket a múltjuk miatt. Azért, mert megírták azt, amit legjobb tudásuk szerint gondoltak, megfestették, és szoborba öntötték látomásaikat, amelyek később bűnös látomásoknak nyilváníttattak. Semmilyen fennálló törvényt nem sértettek, elítélni csak új törvények alapján lehetett őket, visszamenőleges hatállyal. Egy egész történelmi vezetőosztály és egy gazdag irodalom és művészet tűnt el így a süllyesztőben, s a liberális akarnokok, a helyzetet kihasználók gondoskodtak róla, hogy a széles közönség, s az ifjúság mindmáig ne ismerje meg és ne is jusson hozzá ezekhez az értékekhez. Akik pedig nem akartak úgy járni, mint társaik, akiket hasonló mondatokért kivégeztek, azok szemlesütve várakoztak, kéz közé szorított csajkával.

Sok árnyalata van tehát a megalkuvásnak. Még felmentések is adhatók voltak – eddig. De a liberalizmus intézményeinek világszerte hallható recsegése-ropogása közepett már nem adható felmentés semmilyen gyávaságra, el kell utasítani a VI. Benedek és a Húsvét elleni apró, de galád, alantas támadásokat, az eszelősség határát átlépő chicagói kártérítési követeléseket, mert annak a korszaknak a küszöbén állunk, amelyben a lehetőségeket többé nem csak a liberalizmus felkent híve porciózza. Benne még nem élünk, s a választással nyomban nem is ugrunk bele, de már itt van. Már rajtunk múlik. Ezért itt az ideje, hogy leszámoljunk a magunkban lakozó könnyelműséggel, gyávasággal.

A liberális cenzúra eltörléséről, illetve elsősorban a kialakult öncenzúra magunkban történő kérlelhetetlen felszámolásáról van szó. Szabadon cselekedni csak a belsőleg felszabadult, nem örökösen a felsőbbség előtt hajlongó és igazolást és menedéket kereső, érzelmeit elhallgató ember képes.

Világosan kell látnia mindenkinek, hogy a magyar kultúra visszaszerzéséről, sőt a teljes magyar kultúra újjáépítéséről van szó. A liberális hatalom csak a kultúránk aláásásával, rombolásával, átírásával, hőstelenítéssel és keresztényellenességgel, a nemzeti öntudat bemocskolásával tudott a változásokban is állandó Rákosi–Gerő-, Kádár–Aczél- és a rendszerváltás után MSZP–SZDSZ-rendszereket feltőkésíteni magának. Mindegyik rendszerük a kultúra korlátozására és rombolására alapult. Forradalmunknak csak a politikai zsarnokság lerázására volt ereje és ideje, a kultúra visszaszerzésének igényét éppen csak bejelentették a felkelők, elénekelve a Himnuszt a magyar zászlóval letakart elesett fölött. Most azonban választások révén szerződik vissza a politikai hatalom, s ez szükségképpen azt jelenti, hogy a kultúra visszaszerzése a politikai hatalmat a szavazatával visszaszerző népre és e nép értelmiségére vár. Ezt sem párt, sem kormány önmagában nem tudja visszaszerezni, ehhez állandóan működő, tevékenykedő, követelő és bátran takarító akarat kell. Önművelés, az értékek befogadása, széttekintés a világban, s azután a saját kultúra megteremtése, ez a sorrend.

Az iskola nem maradhat sem nemzetközi, sem elhallgatásos, sem liberális, hanem az egész magyarságot kell, maradéktalanul és minden árnyalatában átadnia az alsó-, a közép- és a felsőoktatásban. Az iskolában tanulni kell és a fegyelmet is meg kell tanulni. Egyetlen mozdulattal félre kell dobni minden liberális, soros kacatot, minden gyermekjoginak mondott cuclit, ugyanakkor nem tűrhető egy percig sem a korgó gyermekgyomor. Enni kell adni rendesen minden gyermeknek, hogy tudjon mozogni. Meg kell szüntetni az alsó értelmi szinthez igazodást. A nép legjobbjait külön kollégiumokban a legmagasabb célok és posztok elérésére kell nevelni. A magyarságnak új magyar vezető réteg kell. Népi és Árpád-házi, s keresztény. Az nem kérdés, hogy mit mond erről Jákob, mert Bajcsy-Zsilinszky, a fajvédő ezt mondta:

„…a magyar nemesség óriási nagy többségét a köznemesség alkotta, a kurtanemesek, már századokkal ezelőtt is élet-színvonalbeli tőszomszédságban a magyar jobbágysággal. Ki fogja ma már kielemezni, hogy a magyar parasztságban mennyi a honfoglaló elem, mennyi a nemesi vér, s mennyi az idegen – árja – beütés. Egyet azonban bizonyossággal érzek: a magyar nemességnek, az ősi, honfoglaló magyarságnak nagyobbik fele, talán fajilag is értékesebb része, a magyar parasztságba omlott bele és ott őrződött meg. […]

Ami úri vonás, ami lelki előkelőség, ami eredendő hajlam és törekvés a magasabb szellemi színvonal felé, legjobb fajta ősi magyar nemességben, utoljára a 19. század elejének nagy reformmozgalmában jelentkezik, az mind ott él, mint minden pillanatban megnyilatkozó hajlam, a mi parasztságunk lelkivilágában és életében.”

Ezt 1938-ban írta Bajcsy-Zsilinszky, amikor még élt ez a magyar parasztság. Azóta a kommunista és a bolsevik szétverte, de ez nem jelenti azt, hogy közös nagy munkával, képzelőerővel és kitartással nem teremthető újjá. Földet kell adni, földbirtokba, földbe kell telepíteni azt az új magyar nemes-parasztságot, azt a családalkotó új magyar közösséget, amelyre a magyar megmaradás rendszere felépülhet. Egyszerre kell a család, az iskola és a magyar vezető réteg, a magyar jellegadó törzs megteremtése. Nem egy nap alatt, nem egy választással, hanem a kultúrateremtés hosszú távú elhatározásával.

A választással csak a kultúránk visszaszerzésének előfeltételét teremtjük meg. A kultúrát sem egy párt, sem egy kormány nem tudja visszaszerezni és főként újjáépíteni, hanem csak a felkelt, közös akaratú és önmaga gyávaságából kiemelkedett nemzet. Mert a kultúránktól való megfosztásunk sem egyik percről a másikra történt. Sem a 45-ös, sem az 56-os szovjet megszállás nem fosztott meg a kultúránktól, csak a feltételét teremtette meg. A kultúránktól a liberálisok és a marxisták fosztottak meg bennünket, céltudatosan, szívósan, évtizedes konoksággal. A kultúránktól azok a marxisták fosztottak meg bennünket, akik hamar belátták, hogy Marx tévedett. A munkásosztály semmilyen forradalmat nem akart, sem világforradalmat, sem oroszt, sem semmilyet, s ahhoz, hogy a kicsiny rablócsapat mégis a többség fölé kerekedjen, a kultúráját kellett elvenni tőle. Meg kellett szállni az intézményeit: az iskoláját, a tájékoztatását. Közös egymást dicséréssel a színházat, a mozit, a rádiót és később a sokkal hatékonyabb televíziót domesztikálni, a hagyományőrző intézményeket ellehetetleníteni, a keresztény egyházat, ellenségeket begyurmázni a politikai életbe, és terjeszteni az én-kultuszt és minden elferdülést. A melegfelvonulástól a kábítószer élvezetéig minden meg van engedve és fizetve. Rámenni a családra és mindent „mássá” tenni. A polgáriasult országokban a polgári erkölcsöt kell a mértéktelen szerzésvágy és az élvhajszolás erkölcstelenségével felváltani, a nagy agrárországokban pedig a hit- és hagyományőrző, megtartó parasztságot kell szétverni, földönfutóvá tenni.

A liberalizmus utolsó csatlósai, a Gyurcsány–Bajnai-félék bukását követő visszaszerzés alapfeltétele most tehát az, hogy végre egészben lássuk a múltunkat. A meséknek és a mentegetőzéseknek vége. Vereségeink valódi okaival, a saját mulasztásainkkal és ellenünk törő erők aljasságával, gonoszságával és céljaival egyaránt tisztába kell jönnünk. Nem véletlenül történt így! A kultúránk megszállása, lerombolása és átírása fő cél volt. Kezdettől fogva, állandóan és céltudatosan. Ellenségeink tudták, hogy a kultúrát kell elvonni. Ma pedig a lehetőség fenntartása a fő célja a kommunista, bolsevik bandának. Ők jobban tudják, mennyire állnak vesztésre. Nekik a politikai hatalom megőrzésére alig van esélyük, ellenben a kultúra további rombolásának a lehetőségét mindenképpen fenn kívánják tartani, és ehhez toboroznak most kisszerű gyávákat, nagyhangú semmihez nem értőket. A beszéd már csak obszcén lehet, a hanglejtés magyartalan és szövegfordulataiban alattomosan magyarellenes, lekicsinylő. Kétségbeesetten tolják előre, beszélik bele a tudatokba roggyant, önherélt sztárjaikat. Szigorú következetességgel hallgatnak el mindenkit, pocskondiáznak le írókat, gondolkodókat, akiben magyar érték leledzik. Mindenki bunkó, aki magyar? – Amíg hagyjuk.

Az első mozdulata az kell, hogy legyen a magyar értelmiségnek, hogy elkezd tájékozódni az eddig tiltott irodalomban, az éppen csak kiadott, de soha sehol nem méltatott gondolkodásban. A magyar irodalomban és a történelem tudományában, a kirekesztett, elhallgatott, földbe vert, megölt magyar irodalomban és ugyanígy a megfelelő világirodalomban is. A kormány csak a jogállam eszközeivel dolgozhat. A kormányt megválasztó hatalmas többségnek kell finom, de erős nyomást gyakorolnia, hogy legyen új jogrend, alkotmány, amelyben a liberális hazudozás és a magyar kultúra tönkretételének eddigi programja nem folytatódhat.

Az időben, amit most élünk, tele boldogság mellett veszély is van. A láthatatlan kezek külföldi gazdái már élesztik fel a most mindent azonnal türelmetlenségét, a vakon követelőzőket, akik munka helyett is követelnek. Pedig most a Bajcsy-Zsilinszky által is körülírt magyar tempósságra és a tempósságban határozottságra van szükség, mert egyszerre mindent elérni lehetetlen.

 

De most mégis minden elérhető.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség