Csurka István: Kitört a béke

E-mail Nyomtatás

Amikor 1945 áprilisában, több mint egy hónapi menekülés után egy vak muraközi ló vonóerejével, a felmálházott szekerünkön, amelyen a legnagyobb érték a hatalmas, teli zsírosbödön volt, amelyet még bihari tájakon töltöttünk meg, megérkeztünk a bajorországi Lichting nevű községbe, amely mindössze tízvalahány házból állt, másnap reggel az elöljárótól apám megkapta számunkra a kenyér- és burgonyajegyeket, amelyekre még május nyolcadika után is kaptuk a krumplit és a kenyeret. A történet további része most nem ide tartozik, apámat elvitték amerikai fogságba, ahonnan ötven kiló súlyveszteséggel, kiéhezve, a halál elől szökött meg, s később hazajöttünk.

A történet az élelmiszerjegyek, azaz a rend okán kerül ebbe az írásba, miként az emlékezetembe is. Egy képtelen rendetlenség közepén, a káosz mélyén írom ezeket a sorokat, amikor semmi sem működik, de lehet, hogy egynémely szegény ember számára ismét bevezetnek bizonyos élelmiszerjegyeket, amelyekre nem biztos, hogy lehet majd kapniok azt, amire adják nekik.

Akkor is egy képtelen, iszonyatos, kegyetlen háború végén jártunk. Mi, a szüleimmel egy hadsereg – a vörös – elől menekültünk, miként most is százezrek menekülnek más hadseregek elől, de akárhová érkeznek meg, nem találnak rendet. Nyolcszáz kilométert tettünk meg egy vak lóval, amely azonban szívós és erős volt. De amikor megérkeztünk a kijelölt helyre, ott nem fogadtak se ellenségesen, se szívélyesen, hanem tudomásul vették, hogy ott vagyunk, és kiadták, ami jár. Mindenki tudta a gyermeki környezetemben, hogy elvesztettük a háborút. A bajor paraszt is tudta, akihez beszállásoltak bennünket. A vesztesek nem mondták azt, hogy győztek, a győztesek azt, hogy nem győztek. Nem humanitárius segítséget kaptunk, hanem kenyérjegyet. Tudtuk, hogy szenvednünk, bűnhődnünk kell, de ott, Lichtingben, abban a bajor paraszti világban senki sem volt kivetkőzve emberi mivoltából, és rend volt. Ma az a vidék Európa leggazdagabb része. Régen jártam ott, de szerintem ott most is rend van.

Ma, itthon és Európában a zűrzavar a leginkább elviselhetetlen. Elég elmondani egymás után az eseményeket, a történteket és ezzel kapcsolatos kijelentéseket, elég egymás után felsorolni a belpolitikai jelenségeket, állításokat, és ellenállításokat, és ugyanakkor hozzáilleszteni a tényeket, a népélet tényeit, a mindennapok sivárságát és nyomorúságát, s mindjárt kiderül, hogy Európa, s benne különösen mi, szerencsétlen magyarok, valami képtelen borzalom, felrobbanás, összeomlás, tragédia felé haladunk. A szavak elvesztették eredeti értelmüket. Önként és dalolva tesszük meg azt, ami miatt sírnunk kellene, a veszteséget győzelemnek hazudjuk, a GDP növekedése közben gatyára szegényedünk.

Tőkéczki László írta, igen találóan, a szombati Magyar Nemzetben, hogy ma Magyarországon van egy párt, a szocialista, amelyik azzal az állításával rombolja leghatásosabban a kormányt és a Fideszt, hogy azt állítja róla: pontosan olyan rossz, korrupt, csaló, mint ő maga. Ebben nem az a világraszóló képtelenség, hogy nem igaz, mert a Fidesz, ha hibái vannak is, számosak, mégsem a mátés, hujberos MSZP, hanem hogy ez lehetséges: azzal kívánok sikert elérni, hogy azt állítom magamról, hogy rossz vagyok, pontosabban az ellenfelemről azt, hogy ugyanannyira züllött, mint magam. Ma tehát hatásos lehet egy állítás, amely önmaga mellé húz le egy másik erőt, pártot, szervezetet, kormányt, és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy önmagáról jót mondjon, hogy különbnek tüntesse fel magát. Megvon magától is minden eszményit, minden nép- és nemzetszolgálatot, minden transzcendenciát, és az igazságért való küzdésnek minden ethoszát elhárítja, és mindössze annyit állít, hogy az új, a másik nem különb: az is rossz. Ez maga a fertőzet. Ilyen még nem volt a történelemben. Eddig Nabukodonozortól Napóleonig a politikai erők mindegyike, a királytól a hadvezérig, a cézártól a néptribunig, Dzsingisz kántól Leninig mindenki különbnek, a közösség számára értékesebbnek mutatta fel magát, és jólétet, újat, Paradicsomot ígért. A világot az utópia mozgatta. Ahogyan a korszakos jelentőségű magyar filozófus, Molnár Tamás írja Utópia című művének bevezetőjében: „Az emberiség történetében időről időre lábra kap az a vélekedés, hogy az eszményi társadalom a valóságban is megteremthető.”

Most a magyar, úgynevezett szocialisták és egypetéjű ikertársaik, a szabaddemokraták fennen hirdetve saját gyarlóságukat, lemondanak minden eszményiről, és a hatalomba való visszakerülés érdekében csak annyit állítanak, hogy éppen annyira rosszak, korruptak, cél és jövő nélküliek, mint ellenfeleik. Mindenki lop. Ti is ugyanúgy loptok, mint mi, tehát mi is ugyanúgy lehetünk kormányon.

Aki ilyet képes állítani magáról, annak szükségképpen rosszabbnak kell lennie annál, akivel összeméri és egyformán rossznak állítja magát. A saját alávalóságunk meghirdetése egyben minden érték tagadása. Nihilizmus. így minden célért, jobbért, emberiért, az életért való küzdelem értelmét ki lehet húzni a társadalomból. A pártnak, amely ekkora cinizmussal van megrakva, soha nem volna szabad hatalomra kerülnie. Ez minden kezdeményezést, minden értelmes gondolatot és vállalkozást kiolt. Csak a napról napra való létezést, a vegetáció értelemnélküliségét kínálja a tömegnek.

Tetézi a képtelenségeket, hogy a szocialisták ugyanezzel a nihilista alapállásukkal még vádolnak is. Vádolják a kormányt és vezető pártját, hogy a hozzá közel álló cégek is kaptak pénzt az ő maguk által irányított és többször feltöltött Postabanktól. A Grál-lovagok tisztaságával akarnak kikerülni a megfigyelési botrányból azok, akik korábban azt irányították, minden megfigyelésről hivatalból kellett tudniok. Maguk is tudják, hogy senki nem hiszi el nekik ártatlanságukat, de ez mellékes számukra. Ezzel arra tanítják a társadalmat, hogy az igazság nem számít, a tény mellékes. Ha el tudod hitetni ártatlanságodat, ha van elég erőd, fölényed, ököljogod a saját büntethetetlenséged elismertetésére, akkor az igazsággal, a becsülettel már nem kell törődnöd. Ha megúszod a büntetést, igaz vagy. Ha kivéded, hogy rád bizonyítsák a bűneidet, akkor igaznak nyilvánított ember maradhatsz. Vagyis minden viszonylagos. Minden csak erő és ravaszság, kapcsolódás kérdése. Bátran a szemébe kell és lehet hazudni az egész társadalomnak.

De hát ugyanezt teszik a legnagyobb hatalmak és a vezetőik is. A NATO győzelemről és egy nép megmentéséről beszél, holott a kulcs, a pristinai repülőtér az oroszok és általuk gyakorlatilag a szerbek kezén van, az albánok pedig tömegsírokban nyugszanak. Milosevics az újjáépítésről szónokol, de a megállt szerb életben képtelen hiányok vannak, nemhogy kenyeret, kenyérjegyet sem tud adni, és most megint vérei, a szerbek menekülnek. Népe szenvedéseit ő okozta, de ő még szónokolhat.

A NATO pontosan ugyanúgy és ugyanazért vesztette el a koszovói háborút, mint ahogyan és amiért a központi hatalmak 1918-ban az első világháborút. Nem a hadszíntéren, hanem a hátországban. A bombázást sürgősen abba kellett hagyni, mert Európa társadalmai megelégelték az értelmetlen pusztítást, és két hónapnyi értelmetlen rombolás után már nem látták az értelmét annak, aminek kezdetben sem volt semmi értelme. Ennek a bombázással vívott háborúnak elindítói egy pillanatig sem tudták a tisztességes életű emberek által is elfogadható célját és értemét adni, mert amit megadtak, azt csak a legkényelmesebb lelkű emberek hitték el. A Nyugat kormányait összerántotta a félelem, hogy ha még sokáig eltart a bombázás, megbuknak. Egy-két hazaküldött koporsó is a végüket jelentette volna. Most majd jönnek a koporsók, de már béke van: a kormányok mossák kezeiket. A lelepleződéstől való félelem fejeztette be a NATO-val a bombázást. Elfogadta Milosevics színlelt, félig-meddig való kivonulását, és bement katonáival Koszovóba – szembekerülni az oroszokkal. Lehet választani: megalkuvás Miloseviccsel, csőd Koszovóban és egy csomó újabb kiadás, vagy orosz–angolszász egymásra lövöldözés, azaz a világháború. Kína ez esetben ellenfele, Oroszország mellé sorakozik fel. Az amerikai politika eléri azt, amit el akart kerülni, aminek megakadályozásáért mindent elkövet: Kína és az oroszok egy gyékényen áruljanak.

Az ellentmondások halotti torát éljük. Immár nincs semmi, aminek legalább az ellenkezője igaz volna.

Az ostor megint a magyarokon fog csattanni. Az északra, a Bácskába, Bánátba felhúzódó szerbek kiszorítják a magyarokat ősi lakhelyükről, kivetik őket a vagyonukból anélkül, hogy annyi tömegsírt ásatnának velük, mint Koszovóban. Gyilkolás lesz, golyó van, de életben lehet maradni, ha valaki kitakarodik a saját házából. Ez ugyanolyan népirtás lesz, elűzés, mint amilyen ellen – állítólag – a NATO fellépett. De ez ellen már nem fog fellépni. Mert elfáradt. Az európai hátország kimerült. Mert Európán mindig a kimerültség jelei mutatkoznak, amikor nem ért valamit. Ez az egész történet pedig úgy, ahogy van, érthetetlen.

Ezt az érvelést az is alátámasztja, hogy miközben az egész európai nyilvánosság telítve van az európai egyesülés gondolatával, és amikor bevezették az új európai pénzt, az eurót, akkor az Európa parlamentjére szóló választások iránt ekkora közöny nyilvánul meg. Összesítve: a választásra jogosultak fele sem ment el szavazni. Az eddig többségben lévő szociáldemokraták megbuktak. Az Európai Parlament kereszténydemokrata-néppárti többségű lett. Kormányok buktak, és egyes helyeken előretörtek olyan kaméleonok, akik eleddig más színben villogtak. Dániel Cohn-Bendit például, aki eddig trockista és hatvannyolcas, De Gaulle ellen vitézkedő, anarchista vagy mifene volt, most mint zöld lett képviselő az Európai Parlamentben. Nesze neked, Európa!

Itt az idő, hogy abbahagyjuk a csatlakozási ábrándokat és a tárgyalásokat is. Mihez akarunk csatlakozni? Ahhoz, ami már régen nincs?

 

1999. VI. 17.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség