Modern korunk utóbbi fázisait a nagy krízisek jellemzik. A 18-ik század vége felé az amerikai függetlenségi háború, a francia forradalom, majd a napóleoni korszak krízisei után a Szent Szövetség uralma, a 19-ik század közepén kitört forradalmak, majd a polgáriasodás s ezzel egy időben a kapitalista társadalmi rendszer kibontakozása okoztak válságokat.
A 20. század még nagyobb kríziseket hozott: az első és a második világháború, koncentrációs és haláltáborokat, genocídiumokat, forradalmakat, diktatúrákat, rossz békéket, meghasonlottságot, új útkereséseket és Európát kettészelő vasfüggönyt, szögesdrót kerítést, őrtornyokat és betonfalakat.
I. Mindezen kataklizmák között a nyugati ember szellemi-lelki válságba is került. „Inter arma silent musae” (Fegyverek közt hallgatnak a múzsák) – mondta a latin. Nyomor, szenvedés, tragédiák, devalvált és elértéktelenített vallás nyomán tömegek ábrándultak ki Istenből, vallásból és egyházból. Nem csoda, hiszen a halálos ellenségek ugyanazon istenhez imádkoztak a végső győzelemért.
A Felvilágosodás óta lappangó hitetlenség, amely korábban csak az uralkodó osztályt rontotta meg, most már lehatott a tömegekig. Keleten a kommunizmus istentelensége, nyugaton a kozmopolitizmus, a minden erkölcsi normát megvető szkepticizmus, nihilizmus és anarchizmus alapján állt és elment egészen az egyházüldözésig.
A megvezetett tömegek észre sem vették, hogy mindeközben az ősi teremtési rendet hágták át – melynek helyébe a minden élet alapját – a rendet – vetették meg és csodálkoznak, hogy a világ az őskáosz felé zuhan. Így lett a modern ember önmagát-vesztő, önmaga célját, életének értelmét feladó és létét nyugtalanul vonszoló lény, aki a liberalizmust a libertinizmussal cserélte fel, s ezzel önmagát és világát veszítette el, amelyben idegenként, nyugtalanul bolyong. Ide vezetett az erkölcsi értékek tagadása, a vallás felcserélése valamilyen tetszetős, önmagát és világát veszítő ideológiákra.
Korunkban mindezen krízisekhez jön – mint derült égből a villámcsapás: a harcias iszlám újbóli megjelenése a nyugat kapuinál, melynek elözönlésére törekszik. Mióta az iszlám létezik a 7-ik század közepétől a kereszténység és a judaizmus ellenfele, sőt ellensége volt: meghódítani szándékozott és szándékozik térítéssel, erőszakkal vagy fegyverrel.
A Kisázsiában és Észak-Afrikában lévő virágzó keresztény egyházakat könnyen kipusztította. Az ibériai félszigetet évszázadokra meghódította. Az ellene indított számos keresztes hadjárat végül is nem tudta a Szentföldet véglegesen visszahódítani. Konstantinápoly (Bizánc) 1453-ban történt eleste után egész Európa meghódítására törekedett ezúttal délkeletről. Magyarországon 150 évig uralkodott. Mátyás király (1458-1490) négymilliós magyar országából 1686-ra csupán másfélmillió maradt. Nyilvánvaló, hogy most Nyugat-Európa elözönlésével az iszlám kitölteni akarja azt a vákuumot, amit a kereszténység hagyott maga után.
II. Az iszlám Európába való betelepedése jó néhány évtizede csendesen folyt. Főleg a volt gyarmattartó országokból jöttek. Mintegy két éve azonban nagy számban és szervezetten folyik Európa elözönlése. Európa válasza előbb a multikulturalizmus volt, azaz beépíteni a befogadó országok társadalmába az újonnan jötteket.
Ez csakhamar megbukott, mert a migráns százezrek nem beépülni akartak, hanem párhuzamos kultúrát építeni maguknak, azaz olyan bázisokat, ahonnan idővel átvehetik az őshonos befogadó nép feletti uralmat. Mindez nem látszik lehetetlennek tekintve harcias magatartásukat, kemény sária törvényeiket és magas szaporodási arányukat. Egyszóval Európa népei, kultúrája, törvényei belátható idővel megszűnnek és mindezt a 7-ik századi iszlám társadalma, törvényei, vallása és kultúrája váltja fel.
Lehet, hogy a „Willkommenkultur”-t valló nyugati vezetők nem ismerhették a valódi iszlámot. Egyszerűen egy primitív vallásnak vélhetik, s úgy gondolják, ha a kereszténységet immár majdnem kiiktatták a nyugati kultúrából, illetve azzal együtt – sokkal könnyebb lesz majd az iszlámmal elbánni. Míg bizonyos vezető nyugati politikusok főleg csak vitatkoznak a problémák felett – aközben az invázió zavartalanul folyik tovább.
Ebben a helyzetben nem kizárt, hogy a keresztény egyházak megmaradt hívei megmozdulnak s kiállnak keresztény hitük, mivoltuk, értékeik mellett és felelősségüktől inditattva egy új ébredés megindítói lesznek, mely végisöpörhet a világon, hitbéli, erkölcsi és egyházi megújulást hozva. Megtörténhet az, hogy milliók döbbennek rá arra: az eddigelé komolyan nem vett keresztény hitük elvetése végül is milyen esszenciális és egzisztenciális transcendens értékektől fosztaná meg őket – s ezen értékek elvetése helyett ezek felismerése történne meg és az ahhoz való elszakíthatatlan ragaszkodás! Mindebből a kereszténység győzedelmes renaissance érkezhet meg. Megismétlődhet az a háromezer éves csoda amit a pátriárcha József a fáraó udvarában álnok testvéreivel való találkozáskor mondott: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani!” (1Móz. 50:20).
III. Kétségtelen hogy az egyetemes egyháznak, ha meg akar maradni, akkor „in capite et in membris” – vezetésében és tagjaiban – sürgősen meg kell újulnia. Ehhez legalább a következőket kell megtenni:
Felhagyni minden liberális teológiával s visszatérni a Biblia alapvető teológiájáoz. Az egyháztörténet tanúsítja, hogy minden egyházi megújulás alfája és ómegája a Bibliához való visszatérés volt. A Bibliát nem demitologizálni (mitológiátlani) kell (Rudolf Bultmann), hanem mitoszait megfejteni! Mivel a mítosz a teológia egyik nyelve, ami örök igazságot rejt és hordoz, s így átmenti korokon át.
A mindenkori ember amint körülnéz világában minden korban szükségszerűen szembesül helyzetével, amely filozófiailag így foglalható össze: az ember egy olyan világrendszerbe került születése révén, amely egy zárt, immanens rendszer, melynek megvannak a saját áttörhetetlen fizikai törvényei, amelyben rövid életét kénytelen élni. Mindenestől fogva glebe adstricti, azaz röghöz (földhöz, anyaghoz) ragadt egzisztenciája van, saját törvényekkel. Bárhova is menne a világegyetemben, alapjában véve ugyanazon törvények alatt élne. Ebből a helyzetből nem látszik kitörés. Ezt legkorábban Archimédesz (287-212 BC) a szicíliai Siracusában élt görög filozófus fogalmazta meg, amikor ezt mondta: „Adjatok egy fix pontot és én kifordítom sarkaiból a világot“. Tehát az immanens világon túli transzcendens világban létező fix pont kell a kimozduláshoz, megszabaduláshoz az embert fogva tartó immanens világból.
Ilyen nagy kísérlet volt a Gnoszticizmus. Ez az ókori világból származó kísérlet a „gnózis” – a tudás – révén igyekezett az embert kiszabadítani az immanencia fogva tartó világából. Ez a mai világunkban mint leszűrt bölcsesség van jelen: „A tudás hatalom” elvében. Ez részben igaz immanens világunkra nézve, mert ez biztosítja a tudomány hasznát az élet megmaradásához, de a veszélyt is az élet elpusztítására. Ám az emberi tudás visszapattan és nem tud behatolni a transzcendensbe a fix pont keresésére.
A másik nagy kísérlet szintén az ókortól kezdve az embernek az immanens világból való szabadulására az ún. Misztérium-vallások voltak. Az ókori kelet ontotta ezeket: Dionüszosz-kultusz, Eleusysi misztérium, Isis és Ozirisz kultusz, Mitrász kultusz, Orpheus kultusz, a Tammuz kultusz vagy éppen a ma is divatos Gea és Sátán kultuszok. Ezek mindegyike misztikus beavatási szertartásokon át, titokzatos gyakorlatotokban élte ki magát s kápráztatta a résztvevőket a magasabb érzékfeletti szférákba jutással a transzcendens ponthoz jutáshoz és annak birtokba vételéhez.
IV. Mindezekkel szemben a keresztény teológia filozófiailag kifejtve valóságos megoldást ajánl az immanensből való kitörésre és a transzcendens fix pont megtalálására. Mindenek előtt azzal, hogy nem immanens eszközöket vesz igénybe, hanem a transzcendesből az ember rendelkezésére bocsájtott eszközöket, amilyen az isteni reveláció speciális, ami a Biblia két részében van előttünk. Ami ebben van az elégséges traszcendens pont az üdvösség megtalálására. Továbbá nem az embernek kell a transcndenst áttörni, ezt Isten tette meg a Megváltó emberi formában való elkülése révén. Aki elvégezte a megváltás művét és visszatért a transcendens (mennyei) világba, ahova benne hivőket, kővetőit várja és Szentlelke révén odasegíti.
A teológusoknak legalább két dolgot kellene sürgősen elvégezniük. Az első: ki kell dolgozniuk a modern keresztény világ-és-emberképet, amely evilági s egyszersmind kozmikus és örökkévaló távlatokban mutatja fel a keresztény ember-és-életideált. A második: ki kell dolgozni plauzibilis feleleteket a teológia állításainak elérhető, a gondolkodás határait feszegető kérdésekre, amelyek felmerülnek a hit útjára tért emberek előtt. Csak ezekkel tudhat az egyház eredményesen szembeszállni az embert megrontó, egzisztenciáját messze ki nem elégítő materiális vagy éppen nihilista ember- és életfelfogással vagy éppen a teljes közömbösséggel.
A „mozaik” igehirdetések ideje lejárt, mert ezek soha nem állnak össze egy keresztény ember-és-világképpé, amit pedig az ember kétségbeesetten keres, de a mai egyházban nem találja. Ha ezek a magasan tanult és képzett új generációk kérdéseikre feleletet nem kapnak, akkor ne csodálkozzunk, ha templomaink kiürülnek. Igaza volt Ágostonnak: „Fides querens intellectum – a hit értelmet keres”.
E vonatkozásban modern igehirdetők beszédei segíthetnek, mint amilyen Ravasz László püspök, Joó Sándor, Gyökössy Endre és a nemrég elhunyt Cseri Kálmán református lelkészek igehirdetései. Katolikus részről Prohászka Ottokár püspök és Tóth Tihamér teológus többségében klasszikus művei is iránymutatóak. Mindezekben felcsillannak a modern keresztény ember minden más életkép feletti győzelmes és vonzó vonásai. Az egyház évszázadok óta az elpusztítására törő filozófiák, ideológiák rejtett vagy nyílt támadása alatt áll, amelyhez ma egy rivális vallás, az iszlám is csatlakozott. Legfőbb érdeke egyházainknak megújulni teológiában és igehirdetésben.
Korunkban sok hívő ember fájdalommal látja az egyház meggyengülését, elerőtlenülését, megtagadását, befolyása elvesztését, minden oldalról támadását, lassú fogyását, félelemmel tekintenek jövője felé. Ebben a elyzetben újra meg kell hallanunk az Eyház alapíóják és urának bátorító szavait, aki azt monda: „Ne féljetek .., a pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” (Máté 16:18). A földi egyház midig is „Ecclesia militans” (Harcos egyház) volt. Az ma is és a jövőben is az lesz: filozófiai, ideológiai és fizikai üldőések között. Éppen úgy mint ura – megvetést, üldöztetést és mártíromságot szenved – és mégis, mint Ura végül győzedelmes lesz.
Legyen a Protestáns egyházak 500 éves jubileuma az egyház megújulásának döntő ideje!
2017 jubileumi év, Montreal, Kanada.
Dr. Pungur József, lelkész, egyetemi professzor, közíró.
