Őszintén, kerülve a felszínes alkalmazásokat

E-mail Nyomtatás

Szomorú, hogy a külföldi négykötetes művészettörténeti könyvben Munkácsyt meg sem említik

Sok felkérést kaptam egyházi vonatkozású művekre. Rendszeresen kiállítok a Kecskeméti Ikonográfiai Biennálén, és mindig meghatározott tematikában. A Székesfehérvári Keresztény Képtár reprezentatív gyűjteményébe is meghívtak, ahol egy alkotásom látható.

Gonda Zoltán festő- és grafikusművész 1943-ban született Nyíregyházán. Általános és középiskoláit Debrecenben végezte, bölcsész diplomát Budapesten szerzett. Művészete megfelelően tág teret ad a nézőnek az önismerethez, illetve annak elmélyítéséhez. Ez a tér egyszerre három dolgot is jelent. Sokféle technikában és műfajban, illetve témában mozog otthonosan. Festőként indult, 1965-től egyéni és csoportos kiállításokon mutatta be műveit, aztán mintegy két évtizeden keresztül csak a grafikát művelte. Számtalan hazai folyóiratban, napilapban jelentek meg alkotásai. Hétévnyi hallgatás után újra ecsetet vett kezébe, és ezzel párhuzamosan a grafikai kifejezésben is a megújulást kereste. Azóta debreceni művészként sok elismerést szerzett külföldi kiállításokon és művésztelepeken.

Díjak, elismerések: 1965-ben az egyetemek, és főiskolák képzőművészeti pályázatának I. és III díja; 1978-ban az országos „Alkotó Ifjúság” pályázat III. díja grafikai sorozatáért; 1979-ben országos kitüntetés rajzpedagógiai munkájáért; 1997-ben, 2000-ben és 2006-ban a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíja; 1997-ben a debreceni Megyei Őszi Tárlat nívódíja; 1999-ben Téglás város „Sorozatok” pályázatának I. díja; 2003-ban a Vajai Nemzetközi Művésztelep nívódíja; 2009-ben a Honvédelmi Minisztérium képzőművészeti pályázatának I. díja; 2010-ben a Debreceni Tavaszi Tárlat nívódíja; 2010-ben Münchenben nemzetközi kiállításon alkotása az UNESCO program emblémája; 2012: Holló László díj; 2017: Debreceni Tavaszi Tárlat díja.

Rendszeres szereplője hazai és külföldi kiállításoknak. Ezek közül néhány: Ezüst Négyszög Nemzetközi Triennálék – Lengyelország; Négy Nemzet kiállítás – Toyama (Japán) ill. Korea, Debrecen; Négy Nemzet kiállítás – Shenyang (Kína); Nemzetközi Grafikai Triennále, Bitola (Macedónia); Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálék Kecskeméten; Országos Nyári Tárlatok – Debrecen; Tavaszi és Őszi Tárlatok – Debrecen;

Rendszeres kiállítások: Kolozsváron és más erdélyi városokban; Nemzetközi Pasztell Biennálék – Nowy Sacz (Lengyelország); Nemzetközi Grafikai Biennálék – Aiud (Nagyenyed – Románia); Nemzetközi Grafikai Biennálék – Skopje (Macedónia).

Művei megtalálhatók itthon és külföldön, múzeumokban, képtárakban, magángyűjtőknél egyaránt – Lengyelországban, Litvániában, Angliában, Hollandiában, Romániában, Kínában, Kanadában, Németországban, az USA-ban, Szlovákiában, Macedóniában.

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, az Ajtósi Dürer Grafikusművészek Egyesületének és a Pasztellfestők Országos Egyesületének tagja.

Belecsempészek a művekbe egy apró konkrétumot, ami segítség a megértéshez.

Pályafutása három szakaszát különböztették meg. A fiatal, lázadó festőművészét, majd egy időben elcsendesedett, s most újra a termékeny időszakát éli. Miben nyilvánult meg lázadása?

– Nem is tudtam akkor, hogy lázadó vagyok. Saját „szemüvegemen” keresztül szerettem volna ábrázolni a világot, úgy, hogy közben nagyon tiszteltem mestereimet és a kortárs képzőművészeket. Számomra a magyarok közül a legnagyobb Kondor Béla, a festők közül pedig Kokas Ignác határozta meg gondolkodásomat. Tehát nem volt bennem lázadó szándék. Tanultam, portrékat, aktokat rajzoltam. A figurális alkotásaimon kívül erősen átfogalmazott munkákat is készítettem 20-22 éves koromban, és ha visszatekintek rájuk – ezek egy könyvben meg is jelentek – megdöbbentő, hogy ugyanazt a festői felfogást képviseltem, mint jelenleg. Pedig fiatalon azt hittem, az enyém a világ legszélsőségesebb, legmodernebb, legavantgárdabb művészeti hozzáállása. Mégsem ez történt, hanem akkor úgy alakult ki saját alkotói szokásom, hogy arról nem is tudtam. Erre szerintem születni kell. Sosem határoztam el tudatosan, hogy modern művész leszek, mert ugyanúgy szeretem a teljesen figurális, mint az elvonatkoztatott munkákat, s mostani festészetem a kettő határát érinti. Nem akarom túl direkt módon megfogalmazni a témát, arra törekszem, hogy a nézővel elhitessem: a világ ilyen, és így is lehet látni. Viszont mindig belecsempészek a művekbe egy apró konkrétumot, ami segíti a megértést.

Korábban azt nyilatkozta, hogy nem akar megfelelni a nézői igényeknek, és most itt nem a giccsre gondolok. Ne vegye rosszmájúságnak, de nem ezért üresek a galériák, kiállítótermek, mert többen is így gondolkodnak?

– Azért nem akarok megfelelni a túlzottan realista elvárásoknak, mert a különböző stílusokban, korokban elődeim olyan fantasztikus alkotásokat hagytak az utókorra, hogy soha nem fogok a nyomukba lépni. Viszont nekem van egy külön világom, gondolkodásmódom, mert ez a társadalom szocializált. Saját érzelmeimet szeretném színben, formában megalkotni. De nem azért üresek a galériák, mert többen nem akarnak a nézők igényeinek megfelelni, hanem, mert nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy festményt megvásároljanak. Nagyon sokan írtak eddig nekem, hogy szeretnének tőlem egy képet, de nincs rá pénzük. Én meg nem engedhetem meg magamnak azt, hogy azért, hogy lelkemnek talmi örömöket szerezzek, levigyem a képek árát minimális szintre.

Ugyan már, egy galériába bemenni nem olyan drága mulatság.

– Nem utcai, kis galériákra gondolok, hanem olyan kiállítóhelyekre, ahol nagy és igényes kiállításokat rendeznek. Túlzás, hogy ezek üresek lennének. Több fővárosi nemzetközi kiállítást tekintettem meg – lépésben lehetett csak bemenni.

Több kortárs művész panaszolja, hogy a kiállításmegnyitó után még egy-két napig be-betérnek a látogatók, aztán csak a teremőr van ott egyedül. Az oktatást hibáztatják ezért.

– Nem alaptalanul. Irodalmat, zenét már óvodás korban is tanítanak, sőt vizuális nevelést is. Az utóbbit később alig. Művészettörténetet a gimnáziumokban nagyon kevés óraszámban oktatnak. Amikor nekünk kötelező volt bemagolni a latin klasszikusokat, énekórán szolmizáltunk, népdal feldolgozásokkal foglalkoztunk, addig a vizuális neveléssel nem törődtek. Tény, hogy nem mindig megfelelő az a pedagógusgárda, amely rajzzal és vizuális neveléssel foglalkozik. Nagyon sok amatőr művész szabadon kiállíthat, közülük sokan oktatnak. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: hol állunk az oktatással, ha egyszer a mester ilyen színvonalon alkot – mindig hozzáteszem: tisztelet a kivételnek.

Maradjunk az oktatásnál. Ha még a történelemben sem jutnak el a rendszerváltásig, vagy igencsak kapkodva, akkor hogyan gondolja, hogy 18 éves korig megismerik a mai képzőművészeket, irányzatokat? Továbblépve, amennyiben 12-13 éveseket elvisznek egy olyan kiállítóhelyre, ahol a képeknek szinte nehezebb címet adni, mint megrajzolni, akkor azt mondják a gyerekek, hogy ha ez a kortárs művészet, akkor inkább maradok a klasszikusoknál.

– Felvetése sajnos jogos. Történelemoktatás közben néha megemlítik a kor művészeit, de mégis gond van a kronológiával. Tapasztalom, hogy mikor Mátyás korát veszik, nem tudják, hogy az a reneszánsz. De ez nem az ő hibájuk. Régebben megjelent a Művészettörténeti ABC, amelyben a történelmi eseményeket hozzáfűzik az adott kor művészetéhez.

Az internet korában élünk, aki akarja még az eszkimók művészetét is megismerheti.

– Viccel? A Facebookon több mint 3000 ismerősöm van, s több százan a világ számos pontján – Kínában, Indiában, Koreában, Kubában – élnek. Megosztják alkotásaikat. De az nem jelenti azt, hogy több ezren kíváncsiak rájuk. Kínában és Kubában is jártam. Az utóbbi helyen csodás a képzőművészeti élet. Kínában fura módon próbálják utánozni a Nyugaton elfogadott művészetet. Ezáltal a szép, kalligrafikus kínai művészet átcsap a nonfiguratívba.

A magyarok talán nem utánzók?

– Furcsát mondok: a művészek mind „utánzók” – ne az epigonokra gondoljanak. Ha nem lett volna az ókori, a klasszikus, a barokk, a reneszánsz, az impresszionista – s még sorolhatnám – művészet, akkor vajon hol tartanánk? Olyan nincs, amit már meg ne festettek volna. Viszont a hogyan a kérdés. Mióta létezünk a földön, emberközpontú a művészet. Az emberre pedig jellemzők az olyan tulajdonságok, mint a szeretet, a gyűlölet, a gondolat stb. Ezeket már mind megalkották. Nekünk ezeket másként kell. Sokan kérdezik, hogy minek ennyi művész? Úgysem tudnak megélni. Azt nem tudják, hogy mikor Michelangelóék dolgoztak, volt rajtuk kívül 2-3 ezer más művész. Fennmaradt belőlük 50-60. A többiekről semmit sem tudunk… Magyarországon körülbelül 3 ezer képzőművész tevékenykedik, és ki tudja mennyi marad fenn az utókor számára. Sokat elárul, hogy egy négykötetes külföldi művészettörténeti könyvben Munkácsyról egy szó sem esik.

Azért kaptam közepest rajzból, mert a festésnél „kimentem a vonalból”

Szomorú… Menjünk vissza az időben, no de nem Munkácsyig. Amikor a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban járt, mi alapján döntötte el, hogy képzőművészettel szeretne foglalkozni?

– Említettük az oktatást, nos, én nyolcadikos koromban azért kaptam közepest rajzból, mert a festésnél „kimentem a vonalból”. Már akkor csak színfoltokat helyeztem el a papíron – de még akkor nem akartam festő lenni. Első gimnáziumban Debre czeni Tibor magyar tanárom kiírt egy képzőművészeti pályázatot; Petőfi-költeményt kellett illusztrálni. Többen készítettek rajzokat, festményeket, míg én semmit. Ránéztem ezekre az illusztrációkra, és nagyképűen azt mondtam, ilyeneket én is tudok csinálni. Szavamon fogott, s a képem nagyon tetszett neki. Dr. Tóth Ervin művészettörténész – aki Holló László Kossuth-díjas festő életét dolgozta fel – szintén ott tanított-, és ő javasolta, hogy akinek ilyen látásmódja van, az képezze is magát. Így kerültem a képzőművészeti szabadiskolába. Veress Géza Munkácsy-díjas festőművész arra kért, hogy hozzam be otthoni rajzaimat. Én pedig fotóalbumból rajzoltam ki portrékat. Természetesen azonnal rájött, hogy ezek másolatok. Megbocsátott, és ezután virágot, csendéletet, gipszfigurákat, élő embert is kellett rajzolni. Tanáraim, és én is észrevettem, hogy jól megfigyelem a formákat. A másik tanulságos eset, amit mindig elmondok a művésztelepeken, Félegyházi László Munkácsy-díjas festő, másik mesterem portrérajzolásra kért fel. Három alkalommal azt mondta, nem jó ez, dobjuk el. Azt felelte, az a gond, hogy mindig a pozitív formákból indulok ki. Nézzem meg a negatívot. S akkor döbbentem rá hiányosságaimra. Remek közösségnek voltam a tagja. Egy iskolában tanultam többek között Aknay Jánossal, Almásy Aladárral, Józsa Jánossal, akik profi művészek lettek.

Attól, hogy nincs művészeti diplomája, még hivatásos művész lehetett?

– Ahhoz, hogy valaki hivatásos művész lehessen, a Képzőművészeti Alapba kellett jelentkeznie. Csak azokat vették fel, akik képi anyagukkal megfelelnek a főiskolai követelményeknek. Szerencsére, felvettek.

Azért, mert huszonéves korában, az 1965-ös debreceni őszi tárlaton két munkával is szerepelt a Déry Múzeumban?

– Nem, ez sokkal korábban volt. Nagy megtiszteltetést jelentett számomra, hogy az élvonalba tartozó művészekkel együtt állíthattam ki. Majd, amatőrként csak lektorátusi jegyzőkönyvvel állíthattam ki.

Egy mesterről nem beszéltünk, Menyhárt Józsefről, aki remek grafikákat készített.

– Menyhárt József a Déry Múzeumban restaurátorként dolgozott, s ő tanított meg a linómetszésre.

Akiket eddig említett, azokról nem nagyon lehet hallani.

– Egyszerű az oka: vidékiek vagyunk. Azok a debreceni művészek, akiket ismernek, mind feljöttek Pestre vagy az agglomerációba. Hiába vagyunk jelen országos kiállításokon.

Tehát grafikus lett.

– A Naplóban, az Alföldben megjelenő metszeteimet esernyővégből készítettem. Az Alföldnél Tóth Endre, a Naplónál Bényei József újságíró karolt fel, biztatva, rajzoljak országos lapokba is, így kerültem az ÉS-hez. Ahol Nagy László költő azt mondta nekem: legközelebb a rajz legyen nagyobb, ne az aláírás. Azóta szinte csak eszközként használom az aláírást. Nagyon sok országos lapban jelentek meg akkoriban grafikáim.

A lányát egyedül nevelő apa

Tehát ez volt pályafutása első szakasza. A másodikban miért kellett elcsöndesednie?

– Első házasságom, amiből fiam született, felbomlott. Válás után újra megnősültem, kislányom született. Egy éves volt, mikor feleségem meghalt. Lányomat egyedül neveltem. A Kölcsey Központ művészeti csoport vezetője voltam, mint művelődésszervező. Feleségem halálát követő 6-7 évben annyira le voltam sújtva, hogy egy munkát sem alkottam. Mígnem a jelenlegi párom, és tudtom nélkül kollégák, ismerősök, barátok megszerveztek számomra egy kiállítást. Hiába közöltem velük, hogy nincs új munkám, nem érdekelte őket; kevesebb, mint egy évet adtak nekem, hogy elkészüljek. Életemben még nem készítettem el annyi csapnivaló munkát. A megnyitón Debrecen teljes művésztársadalma jelen volt. Sokan dicsértek, mígnem jó barátom, Szilágyi Imre grafikusművész, bevitt a terem hátsó részébe, ahol egy 80×70-es képem volt. Azt mondta: „őszinte leszek hozzád, ezen a képen körülbelül 5 centis rész, ami jó.” S ez a kis pici rész megmutatta az egész jövőmet. Rá egy évre rendeztem egy nagy kiállítást, ami már valóban sikeres volt.

Mi jellemzi színvilágát?

– Amikor elkezdtem az új művészeti életemet, akkor majdnem monokróm voltam. Kevés színt használtam, inkább csak a vonalak és foltok játéka dominált. Barátaim mondták, hogy jó lenne, ha színesebben festenék. Ez a sötét, tragikus hangvételű festészet fokozatosan átalakult színes művészetté, s ezt művelem a mai napig.

Ez mindig sikerül?

– Dehogyis! Egyszer nekem szegezték a kérdést: „mit szeretnék még elérni az életben?” Azt feleltem: „egy nagyon jó képet szeretnék festeni”. Egyet, amire emlékeznek. Amire ha ránéznek, akkor tudják, ez Gonda-kép.

Hiúságból?

– Ha nem lennék hiú, akkor minek alkotnék? Az a belső mozgatóerő, hogy saját magam „túllicitáljam”. És az így született képet lássák, elismerjék.

Amennyiben leszámítjuk a sötét korszak utáni kiállítására készült képeit, a többit mind a magáénak vallja, egyiket sem szégyelli?

– Képeimet magaménak vallom. Nagyon sok művésztelepre járok, és a legjobb munkáimat hagyom ott. Szigorúan ragaszkodom hozzá, hogy megítélésem szerint a lehető legjobb alkotásomat adjam másnak. Olyan képet el sem adok, ami nekem nem annyira tetszik.

Mi adja a kép értékét, az ára?

– Fogós kérdés, hiszen nagyon sok ócska munkát is felértékelnek. Az eladásra kínált kép árát nem a festék, a vászon adja, sem a bele fektetett szellemi munka hanem általában a galériások határozzák meg.

Művei megtalálhatók külföldön – Lengyelországban, Litvániában, Angliában, Hollandiában, Erdélyben, Kínában, Kanadában, Németországban, az USA-ban, Felvidéken, Macedóniában –, múzeumokban, képtárakban, magángyűjtőknél egyaránt. Direkt kivitte oda őket?

– Amennyiben nemzetközi pályázatra adunk be alkotást, akkor megkérdezik, felajánljuk-e a munkát a múzeum számára. Én pedig legtöbbször hiúsági szempontból megteszem ezt, de nem csak külföldön, hanem idehaza is. A Kecskeméti Múzeum és Képtár tulajdonában legalább 5-6 munkám van, de többek közt Székesfehérváron, Balassagyarmaton, Csurgón, Baján és Mátészalkán is. A magángyűjtők pedig vásárolnak tőlem.

Már beszéltünk arról, hogy 1990 előtt hogyan lehetett valaki hivatásos művész. Manapság bárki mondhatja magát művésznek?

– Sajnos igen, és ez vezetett a szakma felhígulásához. Naponta 60-70 kiállításmeghívót kapok. Nem nézem le az amatőröket, mert én is és a legnagyobbak is úgy kezdték. A legnagyobb problémám, hogy megszűnt a szakmai nívó. Ha valaki megegyezik egy galériással, minden szakmai kontroll nélkül bármit kirakhat.

Leginkább önmagának szeretne megfelelni?

– Igen. Nem is szoktam mostanában másként vállalni kiállítást, csak ha jó helyen van, ha biztosítják a szállítást, megfelelő a propagandája. Akárhol nem állítok ki. Igen, tudom, nagyképűségnek hangzik. Persze, fiatalon örültem minden lehetőségnek, de akkor az önkontroll még nem annyira erős.

A nagy klasszikusokkal már nem tud kiállítani, de megfigyeltem művészi vonzódását Rembrandt iránt. Honlapján két alkotásával találkoztam: egy Rembrandt-rézkarc, és A jó öreg Rembrandt is láthatta volna. Miért éppen ő, és miért nem más?

– Akkor volt az évfordulója, amikor Mozartnak és Bartóknak. Hollandiában még nem jártam, nem tudtam megtekinteni a nagy klasszikus Rembrandt-műveket, csak más múzeumokban. De nem minden évfordulóra adok be munkát. Rembrandt nagyon közel áll hozzám, mint minden művészhez, szerintem a világ egyik, ha nem a legnagyobb festője – Giotto mellett –, aki grafikusként is kiválóakat alkotott. Csontváryban pedig az tetszik, hogy hatalmas méretekben tud gondolkodni.

Naponta 12-13 órát dolgozom

Egyedül él. Ez azt jelenti, hogy a munkájának él?

– Igen, és a családomnak. Lányomnak gyermekeit, ha csak tehetem, meglátogatom, fiamnak két fia van, de távol élnek tőlem. Hozzátartozóim, a társam, aki évtizedek óta támogat, és lelkileg erősít, Pesten élnek. Debrecenben egyedül dolgozom, de soha nem vagyok magányos.

Hogyan osztja be a napját? Felkel 8 órakor, és nekilát festeni?

– Nyáron fél ötkor kelek, s a műteremben kijavítom a hibát készülő képemen. Előfordul, hogy napi 12-13 órát dolgozom, míg máskor egy hétig semmit. Hogy miért? Nem tudom. De az tény, hogyha egy profit álmából felkeltenek, akkor is tudnia kell dolgozni, persze nem mindig lehet ugyanazt a minőséget produkálni. Ez egy szakma, amit meg lehet tanulni, de ahhoz, hogy valaki művésszé váljon, arra születni kell. A művészi alkotásokban benne van a lélek.

Pasztelleken ábrázol bibliai történeteket, ünnepi meneteket. Istenhívő?

– Hívő, katolikus vagyok, de nem sűrűn járok templomba. Másként élem meg hitem. Nagyon tisztelem az egyházat, hiszen nélküle nem létezne a művészet. Nagyon sok felkérést kaptam egyházi vonatkozású művekre. Rendszeresen kiállítok a Kecskeméti Ikonográfiai Biennálén, és mindig meghatározott tematikában. A Székesfehérvári Keresztény Képtár reprezentatív gyűjteményébe is meghívtak, ahol egy alkotásom látható.

 

Medveczky Attila

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség