magyarokat. Szinte minden olimpián volt olyan birkózónk, aki a csúcsra ért, és olimpiai aranyéremmel érkezett haza. Ki ne emlékezne Kozma István, Hegedűs Csaba, Növényi Norbert, Sike András, Farkas Péter, Repka Attila vagy éppen a legutóbbi bajnok, Majoros István ragyogó győzelmére? A magyar csapat ezúttal is szép eredményekre
törekszik. Különösen a legnehezebb súlycsoportban (120 kg) rajthoz álló Deák Bárdos Mihály és a 84 kg-os Fodor Zoltán tekinthető pontszerzésre esélyes versenyzőnek.
A Magyar Fórum a felkészülés legvégső fázisában beszélgetett az FTC színeiben versenyző Fodor Zoltánnal, aki az elsők között kvalifikálta magát az olimpiára.
– Kérem, mondja el, hogyan került a szőnyegre, miként lett birkózó Önből?
– Családi hátteremben kell keresni az indíttatást. Édesapám, Fodor János a Ferencváros elismert birkózója volt, így az ő példája nyomán, tulajdonképpen őt követve mentem le én is a birkózóterembe. Nyomban megtetszett a dolog, rövid időn belül én is birkózni kezdtem. Tekintve, hogy máig Pestszentimrén élek, helyben, a SZAC színeiben ismerkedtem meg a sportággal, majd átigazoltam a Ferencvároshoz.
– Az előrelépés érdekében volt szükség a klubváltásra?
– Igen. Nem szabad elfelejteni, hogy a Ferencváros birkózószakosztálya nagyon erős, talán a legerősebb az országban. Kitűnő szakmai munka folyik a Népligetben. Mivel korábban édesapám is ennek a klubnak a versenyzője
volt, így pontosan tudtuk, hogy biztosítva lesz a megfelelő szakmai képzésem.
– Az eredmények maximálisan igazolják döntésük helyességét…
– Igen, ez valóban így van. Amikor az FTChez igazoltam, Széles József lett az edzőm, aki egészen junior korom végéig az edzőm maradt. Szakmailag igen felkészült, kiváló trénerről van szó, akinek keze alatt kész versenyzővé
értem. A Fradinál már az első évben megnyertem életem első korosztályos bajnoki aranyérmét, és utána 2003-ig minden évben sikerült megvédenem a címemet. Később is nagy szerencsém volt az edzőm személyével,
hiszen amikor 2005-ben felkerültem a felnőttek közé, Sike András vette át a felkészülésem vezetését. Őt pedig – mint az 1988-as szöuli olimpia aranyérmesét – azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek…
– Mit tart pályafutása eddigi legnagyobb sikerének?
– 2002-ben ifjúsági Európa-bajnok lettem Odesszában. Ez életem második nemzetközi versenye volt, ezért elmondható, hogy kissé talán meglepő is volt a győzelmem. Mivel ezt követően több ízben is komoly sérülés hátráltatta a felkészülésemet, azóta sem sikerült világversenyt nyernem. Emiatt kicsit elkeseredett, de ezzel együtt elszántabb is vagyok. Immáron a felnőttek mezőnyében szeretnék kiemelkedőt produkálni.
– Gondolom, hogy édesapja kiemelt figyelemmel kíséri pályafutását…
– Édesapám nem az a dicsérgető fajta, úgyhogy ha esetleg örül egy eredménynek, vagy sikeremnek, azt többnyire anyutól tudom meg. Ennek ellenére a szívem mélyén érzem, sőt, tudom, hogy büszke rám! Én pedig el is
követek minden tőlem telhetőt, hogy legyen oka büszkének lenni.
– Most már alighanem kivívta az atyai elismerést az olimpiai részvételi joggal. Nehéz volt megszerezni
a kvótát?
– Más sportágakhoz képest talán nem annyira, mert a múlt év őszén megrendezett világbajnokság első nyolc helyezettje automatikusan kvótát kapott Pekingbe. Ugyanakkor van az éremnek egy másik oldala is. Több olyan
súlycsoport van – köztük az enyém, a 84 kg-os is –, ahol igen nehéz a mezőny. Nem ritka, hogy az ex-szovjet köztársaságok négy-öt komoly tudású versenyzőt is delegálnak súlycsoportonként.
A 84 kilósok mezőnyére is igaz ez az állítás, így semmiképpen nem nevezhető gyerekjátéknak bekerülni a legjobb
nyolcba egy vb-n.
– Lassan már itt a kiutazás ideje, elégedett az elvégzett munkával?
– Összességében igen, bár tavasszal volt egy bordatörésem. Mi tagadás, ez a sérülés jöhetett volna az olimpia után is. Azonban a folyamatos edzőtáborok jóvoltából sikerült utolérnem magamat. Ez elengedhetetlenül fontos, hiszen az olimpián olyan erős mezőny gyűlik öszsze, hogy ott félig felkészülten, vagy rossz erőállapotban esélye sem lehet egy sportolónak.
– A felkészülés során visszatért ifjúkori sikere helyszínére?
– Igen, de természetesen nem nosztalgiázni, hanem edzeni, felkészülni mentünk ki a Fekete-tenger partjára. Az
ukrán és orosz edzőpartnerekkel kitűnő meccseket vívtam, de hagytam meglepetést Pekingre is.
– Egyedül utazik Kínába?
– Igen. A menyasszonyom, a szüleim, a testvérem és a családom többi tagja itthonról izgulnak értem. Szeretném
megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek a felkészülésemhez nyújtott segítségét. Edzőimnek, a menyasszonyomnak, Vikinek, a szüleimnek, versenyzőtársaimnak. Külön köszönöm Pestszentlőrinc-Pestszentimre önkormányzatának a nekem nyújtott felkészülési támogatást. Remélem, szereplésemmel sikerül büszkévé tennem mindenkit, aki bízott bennem!
– Milyen eredményt szeretne elérni?
– Ez lesz életem első olimpiája, így nekem már a kvótaszerzés és a részvétel lehetősége is egy álom beteljesülését jelenti. Azonban ez nem jelent elégedettséget. Szeretném bizonyítani, hogy nem érdemtelenül és nem is a véletlen folytán kerültem oda! Ami biztos: van négy kiemelkedő tudású versenyző a súlycsoportomban. Ez a négy fiú – egy orosz, egy grúz, egy svéd és egy török versenyző – elméletileg mindenkinél jobb, ám ők sem verhetetlenek. Ha eredményben kellene kifejezni a vágyaimat, akkor azt mondanám, hogy nagyon szeretnék felállni az olimpiai dobogóra!
– Arra is gondolt, hogy az utolsó nap is haza lehet jönni egy olimpiáról?
– Az aranygépre céloz? Dehogyisnem. Szerintem minden sportoló álmodik erről, aki kijut egy olimpiára! Én sem vagyok kivétel.
Kovács Attila
