Boldog a nép, amelynek ezeréves nemzeti ünnepe van, hiszen ez egyben ezeréves múltat, ezeréves tapasztalatot, ezer év együtt átélt és felhalmozott történelmi bölcsességét is jelent, amely olyan vulkánkitörésekben testesült meg, mint Balassi, Zrínyi, Katona, Madách, Petőfi, Ady, Szabó Dezső vagy Móricz. Mit nem adnának a körülöttünk ricsajgó kis operett nemzetek a maguk egy-két évtizedes állami múltjukkal (Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Ukrajna), vagy az alig másfél száz éves európai középhatalmak (Németország, Olaszország, Norvégia), ha megtehetnék, hogy egy, a Krisztus utáni 1038. esztendőhöz fűződő eseményre emlékezhessenek, mint folyamatos állami létük kiemelt dátumára. Õk nem tehetik, mi tehetjük, tesszük is, néha kitörő kedvvel, néha kevesebb lelkesedéssel, ami érthető: öreg nemzet ez, kissé talán túl öreges tempóval.
És ezen a ponton megismétlem azt, amivel kezdtem, de ezúttal kérdőjelet teszek utána: boldog ez a nép? Bármennyire szeretném, hogy az legyen, amit látok, amit hallok, amit élek a magyarok hazájában, az sokféleképpen értelmezhető, de boldogságként a legkevésbé. Ugyanis a boldog élethez nem elég a mindent meg-alapozó, hordozó, lehetővé tevő múlt, ahhoz bizony megfelelő felépítmény, azaz jelen is kellene. A jövőről már nem is beszélve, legfeljebb Vörösmartyt idézve: "Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, / megférhetetlen oly kicsin tanyán, / hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, / zajától felrémül a szívmagány". A gondolkodni képes magyarság - (ez az egyre apadó kisebbség a nemzeten belül!) - ebben a rémületben él. Küszködik a jelennel, retteg a jövőtől, s ha néha a múltra gondol - az ezerévesre -, csak legyint egyet.
Az ünnep, minden ünnep mindig a múltról szól, valami olyasmire emlékeztet minket, ami egykoron történt, s amire jó emlékezni. Ezáltal az ünnep és a múlt rejtélyes összefüggést mutat egymással, bizonyos értelemben szinonímák: az ünnep egy régen volt esemény emléke, a múlt pedig önmagában véve ünnepélyes dolog szemünkben, mert a lét nagy törvényei szerint minden élő mindig túlélő. Az előtte élők túlélője. Ebben az értelemben az ünnep mindig győzelem is: a túlélők mámora a halott múlt felett. Canetti írja egy helyütt: "Ahány évszázadról csak tud az ember, mind az övé. Aki a sírban fekszik, nem is sejti, hogy aki előtte áll, az az élete időtartamát veszi szemügyre. A halott számára halála évszámával megszűnt az időszámítás, de a szemlélő számára folytatódott, odáig ér, ahol ő van. Mit meg nem adna a vén halott azért, hogy ott álljon a szemlélődő mellett!" És ezen a ponton engedtessék meg nekem egy látszatra profán, valójában nagyon is indokolt behelyettesítés: a Canetti felvázolta helyzetet vigyük át Székesfehérvárra, álljunk oda államalapító, szent királyunk sírja elé - vigyük magunkkal a meghosszabbított időt, amely ezúttal 2008-ig ér el -, és adjuk meg a keresztségben Istvánná lett Vajknak a lehetőséget, hogy sírját elhagyva mellénk álljon, és 2008-ból visszatekintve meséljen nekünk 1008-ról, és adjon ő véleményt: hol tartunk, mi van velünk, mi lesz velünk? Mi a véleménye mindarról, ami itt történik? Csakhogy tartok tőle, ennek az érdekes gondolati kísérletnek semmiféle pozitív hozadéka nem lenne - nem lehetne - számunkra. Géza fia, Vajk ugyanis, miután alaposan magába szívta korunk légkörét, nem szólna semmit, mert látná, hogy nem tehet semmit az ellen az őrült, öngyilkos végzet ellen, amely úgy befedte a maradék Hungáriát, mint valami vastag hótakaró. Csakhogy - és ezt is látná Szent István -, amíg a téli hó alatt mindig ott a tavaszi rügy reménye, a minket befedő politikai és gazdasági represszió alatt nincsen más, csak a pusztulás. A kipusztulás, az elpusztulás, az eltakarodás. Énekelhetjük mindennap a Himnuszban, hogy "Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt", mert sorsunk irányítói szerint nem bűnhődte még meg. Mérhetetlen szomorúság venne erőt Istvánon, pánikszerűen visszavonulna sírjába, ahol az idő örökre 1038-at mutat, vagyis egy olyan időpontot, amikor még előttünk voltak a lehetőségek, és nem rontottunk el végzetesen semmit, amikor még Muhi, Mohács, Majtény, Világos és Trianon az eljövendő századok beláthatatlan ködében voltak, és senki sem tudott róluk.
Ami engem illet, tökéletesen megérteném István újbóli sírba vonulásának motivációit, de ha adna rá nekem egy kis időt, mégis megpróbálnám meggyőzni: messze nem akkora a különbség 1008 és 2008 között, mint első pillanatban tűnik. A XXI. század túlélte ugyan a XI.-et, de még a XX.-at is, ami önmagában nem olyan jelentős eredmény. Fontosabb lenne ennél, hogy meghaladta-e elődeit? Nos, őszintén szólva én nem látom ennek a meghaladásnak túl sok nyomát. Ma pontosan ugyanúgy a "Cirkuszt! Kenyeret!" dialektikája mozgatja a világot, mint az emberiség ismert történelme óta bármikor. Én legalábbis ezt látom a mindennapi tévé-híradóban: a cirkuszt e hetekben a kínai olimpia, a kenyeret a grúz háború képviseli. Õrjöngő taps az egyik helyszínen, őrjöngő vérontás a másikon. Mi volna ebben bármi új, hacsak az nem, hogy ezúttal - a Generalissimus születésének 129. évében - az orosz légierő bombázza Gorit, benne Sztalin kultikus szülőházát. (Lett volna ember 1950-ben, aki ezt elhiszi?) Hogy a szentély értékű szülőház megsérült-e, nem tudom, de egyvalamit biztosan tudok: mindegy, hogy mi lett a házzal, mert szülöttének szelleme ugyanúgy él, virul, túlél mindenkit és mindeneket, mint eddig is. A grúziai bombázások lángnyelvei között, ha egy kicsit jobban megnézzük, ott láthatjuk Sztalin öntelt mosolygását. Nem az erőszak, nem az önzés, nem a gyilkolás, nem a diktatúra lett kevesebb a földön, hanem az ezeket álcázó társadalmi technikák és mellébeszélések száma gyarapodott. Miközben szép lassan rabszolgává válik a világ. Az új trükk egyik fontos eleme, hogy a totalitárius rabszolgatartó személye, arca, neve, nacionáléja, hite, célja totálisan ismeretlen.
Megértelek, István király, hogy visszamentél sírod csendes nyugalmába. Pihenj békében. Odalent, te legalább megteheted. Idefent, nekünk marad Vörösmarty rémülete a jövőtől.
Nem gyávaság ez esetünkben, színtiszta realitás.
Szőcs Zoltán
| < Előző | Következő > |
|---|
