Magyar Igazság és élet pártja

Mint látható, megkezdődött a máig tartó államreformok sorozata. A reformra mindig azért van szükség, mert az állam a költségvetését úgy állapítja meg, hogy a kiadások magasabbak legyenek a bevételeknél. Ez nem mond ellent annak, hogy némely ország egy-két évében ne lehetne pozitív egyenlegű. Kellenek a kivételek, azért, hogy fel lehessen mutatni, hogy a rendszer lehetne akár jó is, csak éppen az adott ország helyzete, az adott vezető- kormányzó elit képtelen a helyzet kezelésére, tehetségtelen, alkalmatlan. A "demokráciát" is azért kell fenntartani, mert hátha a következő kormány alkalmasabb lesz. Azért kell négyévente választani, hogy az alkalmatlan vezetőséget felválthassa egy másik, pontosan ugyanannyira alkalmatlan. Az államok eladósodásának nem az alkalmatlanság az egyedüli kiváltó oka. Természetesen ez nem felmentés, a jelenlegi magyar kormányt még véletlenül sem tekinteném alkalmasnak, sőt kimondottan káros minden megmozdulása. Az itt kifejtett megállapítások az általános gazdasági-pénzügyi összefüggésekre mutatnak rá. Nevezetesen arra, hogy a jelenlegi pénzrendszer a kiváltó oka az államok eladósodásának.
A pénzteremtés folyamatában az állampapírok úgy viselkednek, mint egy reálgazdasági betét. Az állampapír ugyanis rendelkezik a költségvetés adóbevételének fedezetével. Ebből az következik, hogy azonos a közgazdasági megítélése, mint egy bankbetétnek, csak éppen a kamatfizetés iránya fordított. A kamat újraelosztó jövedelem átcsoportosító szerepe akkor áll be, amikor a bank a levegőből teremtett pénz után szedi a használati díjat. Azaz olyan dolgot ad bérbe, ami neki sincs. Ha a bank a nem létező, vagyis a levegőből teremtett pénz után csak annyi kamatot szedne, amennyi annak valós értéke, helyreállna a rend. A pénz után fizetett bérleti díj addig marad fent, ameddig a társadalom azt elfogadja, és ezt a jogszabályok törvényesítik.
A pénz körforgásának a sokak által részleteiben feltárt, de folyamatában nem teljesen leírt útja a következő:
1. A reálgazdaság értéket teremt.
2. Az érték közvetítő jel formájában (pénz) bekerül a bankba.
3. A bank a pénz őrzéséért költséget számít fel, a használata után bérleti, vagy használati díjat fizet, ez a kamat.
4. A bank a betett pénzt számlapénz formájában kikölcsönzi, majd az ismert módon megkezdi a pénzteremtést.
5. A bank a fedezetlen pénzt, mint legnagyobb hitelfelvevőnek, az államnak adja kölcsön. Ez a lépés az eddig fedezetlen pénznek újólag teremt fedezetet. A hitelpénz, amely eddig a levegőből teremtődött, az állami garancia, és az adófizetők adója által válik fedezetté. A bank ebben a fázisban is kamatot szed, holott most neki kellene fizetnie a fedezetlen pénz fedezetté tételéért. Ez a lépés ugyanis pontosan ugyanannak a lépésnek felel meg, mint a kezdő. Ezen a ponton levegőből teremtett pénz reálgazdasági megalapozást nyer.
6. A bank az állam által újra fedezettel ellátott pénzt viszi ki a bankközi, illetve nemzetközi pénzpiacra, ahol az megkezdi a buborékképzést.
7. A pénzpiacról származó, és más bank által fedezett, de valóságos fedezettel nem bíró pénz egy része visszakerül a reálgazdaságba. Így a körforgás kezdődik elölről. szoveg>Tekintve, hogy a körforgás egyes lépései térben és időben is lezajlanak, ezért ezt ilyen folyamatként csak elméletben lehet tisztán látni. A bank (minden esetben bank alatt a teljes pénzügyi szektort értem: bankot, hitelintézetet, befektetési alapot, biztosítót stb.) a folyamat minden pontján kamatot szed. A folyamatban irracionális az az elem, amikor a bank a levegőből teremtett pénz után több ka-matot szed, mint amennyit a megteremtett pénz ér. Nem vitás, hogy a levegőből teremtett pénz megteremtésének is van költsége, ez ma a kamat, viszont ez a kamat csak a költséggel lehetne egyenlő. A bank arra hivatkozva, hogy a teremtett és a valós betét alapján hitelezett pénzt nem tudja elkülöníteni, mindkét esetben azonos használati díjat szed.
Az állami pénzkölcsönzésnél ezt a gazdasági irracionalitást megtetézi az állam azáltal, hogy fedezetet ad a pénznek, s így betétessé válik. Ennek ellenére nem az állam kapja a kamatot, hanem a bank. A valódi extraprofit ekkor keletkezik. Ezen a ponton ugyanis megfordul az előjel, a bank azáltal, hogy nem fizeti, hanem kapja a kamatot, duplán jut hozzá.
Egyértelmű, hogy az államok eladósodásának, eladósításának valódi oka és célja, azon túl, hogy a kamatokon keresztül a társadalom széles rétegeinek jövedelmét átcsoportosítsák a pénztulajdonosokhoz, az állam kiszolgáltatottságának a növelése, a kormányok mozgásterének szűkítésével a pénzhatalom uralmának a fenntartása.
Az állítás második eleme az államok eladósodásának korlátlanná válása. Egyes "közgazdászok" szerint az államadósságot a kormányok egyrészt sohasem adják meg, másrészt ennek nincs is semmi értelme. Nem baj, ha az állam sokkal tarozik, annak nincs semmi jelentősége. Ebben az értelmezésben az húzódik meg, hogy bizonyos nagyberuházások hitelből történő finanszírozása annyit tesz, hogy a beruházás hasznát szétterítik az egyes társadalmi korcsoportok között. Vagyis egy autópályát nem csak az a generáció használja, amelyik építtette, hanem a következők is, így természetes, hogy a beruházási költségek megoszlanak a korcsoportok között, a hitel viszszafizetésének elhúzódásán keresztül, azaz az állam adósságán át. Igaz, az autópálya esetleges környezeti romboló hatásai is átkerülnek a következő generációkhoz. (Megjegyzem az államok nem a lakosság érdekében építenek autópályákat, hanem mert a multicégek ezt megkövetelik, mivel nem hajlandók a termelésük érdekében raktárkészleteket finanszírozni, hanem ezt a közúti szállítás ütemezésével oldják meg. A közúti szállítás révén a termelés bizonyos költségeit - a környezetszennyezésen keresztül - átterhelik a társadalomra, pedig a legtöbb esetben ezek a közúti szállítások megoldhatók lennének a sokkal környezetkímélőbb vasúton is.)
A költségvetések az államok eladósodásának mértékét egy olyan mutatóhoz hasonlítják, amely önmagában is csak a pénzforgalmat jelzi, ez a GDP (hazai össztermék). Az EU jelenleg a GDP 60 százalékában maximálja az államok eladósodását. Tekintve, hogy normál esetben a GDP folyamatosan nő, ezért az állam adósságának összege is állandóan növekedhet, még akkor is, ha a költségvetési hiányt ugyancsak a GDP 3 százalékában határozzák meg. Hiszen, ha nem összeget határoznak meg, hanem egy állandóan növekvő értékhez vi-szonyítanak, vagyis százalékot számítanak, akkor könnyű belátni, hogy ez utóbbi is állandóan nő.
Az EU most lesz majd bajban. A GDP a tagállamokban várhatóan 2009-ben csökken. Így viszont az államadósság nem csökken, márpedig a jelenlegi folyamatok minden állam esetében jelentős többletkiadásokat, és ezáltal jelentős további eladósodást mutatnak. A 60 százalékos mérték nem lesz tartható, azaz az EU a saját korlátjába ütközik. No, sebaj, majd feloldják ezt a szabályt is, a multik érdekében.
Mint látjuk, az állami eladósodásnak nincs tényleges korlát-ja, azaz  a pénztulajdonosok továbbra is szabadon rabolhatják ki a társadalmat.
A bérek és árak közötti szoros összefüggés, valamint a szociális piacgazdaság megszűnt és helyébe a liberális kényszer lépett.
Ez az állítás látszólag azonos az első állítással, amely az infláció virtualizálására vonatkozott.
Az aranyfedezeti rendszerben a béreknek törvényszerűen igazodniuk kellett az árakhoz, mert ellenkező esetben a reálbér növekedésén vagy csökkenésén keresztül jelentős inflációs vagy deflációs hatások léphettek volna fel. A mindenkori árszínvonal aranyban kifejezett értéke csak olyan mértékben nőhetett, amilyen mértékben az aranyban kifejezett bérek nőttek. Természetesen a csökkenésre is ez igaz. A gazdaság egyensúlyi állapotát az árak és bérek aranyhoz viszonyított állandóság biztosította, ugyanakkor a termékek és szolgáltatások közötti egészséges árarányokat is az arany egyenérték határozta meg. Az előző állításban kifejtettem, hogy az egyes államok költségvetése, illetve a költségvetések hiánya korlátozott volt. Ezzel összefüggésben az adók mértéke is aranyegyenértékben volt meghatározott. Ez a három tényező együtt biztosította a szociális piacgazdaság létét.
Az aranyfedezeti rendszer megszűnése első lépésben nem az árak és bérek összefüggését bontotta meg, hanem az egyes szolgáltatások és termékek egymás közötti árviszonyait rendezte át. Alapvetően megváltozott például az élelmiszerek és az iparcikkek közötti árviszony, közkeletűen kinyílt az agrárolló. Ezzel egy időben az iparcikkeken belül is jelentős árviszonyátrendeződés történt, az alapvető szükségletek árai az egyéb termékek áraihoz képest csökkentek, jelentősen megváltozott a szórakoztató iparcikkek ára a termeléshez és a mindennapokban elengedhetetlen termékek áraihoz viszonyítva. Úgy is fogalmazhatnám: az árak, árfolyamok liberalizálásának következtében felborult   - mert felborították - az árakban kifejezett értékrend. Ettől kezdve már nem a társadalmi hasznosság és fontosság volt a mérvadó, hanem a mesterségesen felkeltett kereslet által diktált árviszony. Ez az időszak a reklám- és marketingipar fellendülésének és társadalmi romboló hatásának a következménye.
Az aranyra válthatóság megszűnésével már nem jelent meg az áruk és szolgáltatások árában a befektetett munka mennyisége és értéke, sőt a termékárak kezdték el meghatározni a befektetett munka értékét. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági termékek árai csökkentek, ezzel együtt a termelők bevételei is, ennek következtében lecsökkent a mezőgazdaságban a foglalkoztatottak bére is. Ezért szükségszerű az agrártámogatási rendszer. Az EU költségvetésének 55 százalékát fordítják emiatt mezőgazdasági támogatásokra, igaz, az újonnan csatlakozókkal szemben jelentős versenyhátrányt okozva a régi tagokat preferálva. Nem lenne szükség a támogatásra, ha a liberális árrendszer, az álpiac nem torzította volna el az árarányokat. A másik oldalon a semmiféle társadalmi haszonnal nem bíró pénzügyi szektor szolgáltatási árai (számlavezetési díjak, kamatok, biztosítási költségek) növekedésének ütemében emelkedtek az ott dolgozók bérei. Kialakult a mai teljesen torz, a társadalmi szükségleteket, értékrendet semmiféle te-kintetben nem követő árviszony rendszer. Mint láttuk, az egyes termék- és szolgáltatásárak kihatnak az ott dolgozók jövedelmére is, ily módon elszakadnak a bérek a valós társadalmi szükségletektől.
A liberalizmusnak ez a megjelenési formája, amely a piac mindenek felettiségét hirdeti, rombolja az értékrendeket, és végeredményben jelentős érékválságot idéz elő. A piacra való állandó hivatkozás a tudatipar befolyásoló hatásával együtt úgy manipulálja a társadalmat   - ebben a közgazdászok hathatós segítséget is nyújtanak -, hogy az emberek jelentős része elhiszi, hogy azok a fontos értékek, azok a megszerzendő javak, amelyeket a média reklámoz. Ha a média nem ösztökél kenyérvásárlásra, csak a legújabb tv-t reklámozza, akkor a társadalom jelentős része akár a kenyérről is lemond, csakhogy a reklámozott árut megvehesse.
Az árarány felbomlása, az értékválság vezetett oda (statisztikai adatok vannak róla), hogy pl. az USA-ban a hetvenes évek óta folyamatosan romlik a dolgozók munkaidő és jövedelem  aránya. Magyarul, egyre többet dolgoznak és a jövedelmük nem nő ennek arányában. Mostanában már a válság előtt lehetett olyan hangokat hallani Európa különböző nagyvállalatairól, hogy növelik a munkaidőt, de nem emelik a béreket. Ebbe a gondolatkörbe tartozik, hogy ameddig az ötvenes-hatvanas években Európában munkaerőhiány volt, és ezért jelentős volt a vendégmunkások beáramlása, addig manapság jelentős munkaerőfelesleg alakult ki, folyamatosan és egyre nagyobb mértékben nő a munkanélküliségi ráta.
A liberális kényszer megjelenésének másik formája, amely teljesen megváltoztatta az ár-bér arányokat, a tőke szabad áramlásának dogmája. Ugyanis a multik a hetvenes évek közepétől szabadon nyithattak elsősorban az olcsó bérű Távol-Keleten új üzemeket. Az olcsó bérű tömegtermelés produktumainak a hazai piacon való értékesítése réven az Európában gyártott azonos termékek árait természetszerűleg csökkentette, amiből következett, hogy az ilyen termékelőállításban dolgozók bére is csökkent. Azaz megindult az átrendeződésnek egy újabb szakasza, amely most már nemcsak a mezőgazdaságot értékelte le és az abban dolgozók jövedelmét csökkentette, hanem az olcsó, külföldről be-és visszaáramlott termékek révén a hazai hasonló termékelőállítás ár-bér viszonyait is rontotta. Ezek a hatások megjelentek a jövedelemadókon és nyereségadókon keresztül az államok költségvetésében is. A jóléti rendszerek szinten tartásához már nem állt rendelkezésre elegendő adóbevétel, ezért meggyorsult az előző állításban megfogalmazott eladósodási kényszer.
Csurka Endre