Magyar Igazság és élet pártja

Elhangzott 2009. február 11-én a Gyurkovics Tibor-emlékesten

Valószínűleg a legnehezebbre vállalkozik az, aki a magyar Parnasszusra tarisznyájában egy szem hamuban sült  pátosz nélkül akar feljutni. Eddig az irodalomtörténet tanúsítványa szerint is két huszadik századi költőnek sikerült ez maradéktalanul: Szabó Lőrincnek és Weöres Sándornak. Mindkét óriás Gyurkovics Tibor előképei és mesterei közé tartozik. Szabó Lőrinctől a mindennapi közlő mondat, a szinte prózai állapot és lélekrajz verssé emelését tanulta meg, Weöres Sándortól pedig a játékosságot, az öniróniát és hetyke dallamok fütyörészését tanulta el.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a pátosz nem bűn. A pátosz a bátorság pajzsa és dárdája, ha a pajzsot egy valódi hős tartja. A „hősvértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek” verskezdet lávázó pátosz, de elfogadjuk. A „piros vér foly a pesti utcán” nagy hírre emelkedett aktuális költemény, akármekkora szentségtörés ez itt most hamis pátoszú, nem érezzük mögötte a hőst. Gyurkovics sohasem látja magát hősnek, ha véletlenül ilyen pózba találna merevedni, megcsipkedi magát, hogy röhögjön. Egyébként sokkal előbb meglátta a kövezetre kifolyt vértócsák lehetőségét.
Temetések
Mélyen kell eltemetni
a halottakat
Nagy László Kondor Bélát
Latinovicsokat
Föld alá rejteni
földdel betömni szájukat
a temetetlen csöndben
nehogy kiáltsanak!
 
Csak csendben haljanak meg
Magyarország alatt
ne halljuk egetverő
huhogó hangukat.

Ez, persze ars poetica is. Vallomás a hovatartozásról, és megszületése pillanatában önfeljelentés is. Mert a pátosztalan költő illegalitásban él Budapest városában.

Illegalitás
Károly körút
Rendőrök itt, rendőrök ott,
csizmájukon pörög a nap,
lassan lépek, hogy észre ne
vegyék a gondolatomat.

Ez a vers nyilvánvalóan rendszerváltás utáni állapotot fest meg, hiszen a Károly körút csak ezután kapta vissza a nevét, de nincs benne semmi szemrehányás és hősködés, ami egy pátosztól feszülő költőt elfogna a Károly körúton. Gyukovics, mint az igazi nagyok, szeret tényeket közölni, és a saját lelkiállapotát is csak akkor adja tudtunkra, ha ellenőrizte, hogy valóban a sajátja. Egyszeri és megismételhetetlen.
Eddig jobbára csak kisebb darabokat hoztam fel példának, s ebből az a csalóka látszat keletkezhet, hogy Gyurkovics Tibor költészete miniatúrákból és helyzetdalokból áll, s azért nem jut ki a pátosz csatasíkjára, mert nem érkezik el oda. Ennek azonban az ellenkezője az igaz. Gyurkovics költői életműve terjedelmében és a tárgyalt témák, gondolatok, érzések, fogalmak tekintetében is hatalmas és páratlanul gazdag, és minden verse megírható volna melldöngetéssel és világfájdalommal, valamint szent hazafi buzgalommal és sírással is. Gyurkovics azonban, noha sokat szenved, elsősorban önmagától szenved, és elfordul, ha kicsordulnak könnyei.
Rengeteg verset írt, és mindenből költeményt tudott teremteni, mint Kosztolányi, vagy mint Szabó Lőrinc. Áll a villamoson, fogja a kallantyút, emlékezik a magáévá tett nők sóhajára, elismerésére, és elfogja a halálfélelem. De senki nem látja rajta.
Gyurkovics Tibor nagy költő, méltó említett példaképeihez és mestereihez, mivel azonban pátosztalan, még az irodalmi köztudat sem vesz róla tudomást a megérdemelt mértékben. Pedig, aki le tudta írni, hogy éppenséggel annyira szomorú és magányos egy balatonfüredi kerthelyiségben, hogy még az idegenekre, a pincérre sem tud rámosolyogni, meg még „az álarcával sem tud mosolyogni, az a kor leglényegére mutatott rá. A „keep smiling” korában, az örökös fehér fogsorvillantás korában, amikor ilyen ábrázattal tömeggyilkosságokat követnek – követünk – el, akkor Gyurkovics még az álarcával sem tud mosolyogni.
Egyébként valószínűen azért nem, mert egy terhes szakításon esett át. Gyurkovics az egyik legszerelmesebb magyar költő. Sohasem trubadúr, de mindig a gyönyört, a kínt, a születést és a halált tragédiába és istenülésbe emelő férfi. Szerelmi költészete nem csak a megszerzett és meghódított nők végtelen sorától gazdag és páratlan, hanem a megtartott, végsőkig megismert egyetlen párok mélységeivel, teljességével és saját tragédiáival is terhes. Gyurkovics egyszerre volt családapa, lányok apja és vándor, kóborló fejedelem és felizzó test zsarátnokában is figyelő tapintat. Aligha van a férfi-nő kapcsolatnak és a férfi önmagára figyelésének, és a női test és lélek iránti alázatának, a lét tragikumának nála több húron megszólaló költője. Ha csak ez maradt volna utána, akkor is a legnagyobbak közt kellene emlegetnünk.
De mint afféle pátosztalant, elintézik azzal, hogy sokoldalú. Ami persze önmagában nem nagy érték, mert ha a tárcák, novellák, regények, drámák és a versek közt nem volna kivételes érték, a  sokoldalúság nem volna egyéb a kenyérkereset kényszere által kialakított ugrabugrálásnál, és banki nyelven a tárgy – az író – forgalomképességénél. Gyurkovics azonban úgy sokoldalú, hogy közben páratlan tehetségű költő, azon néhányak közé tartozik, akik a szerelmi költészetben alkottak érvényest és egyedülállót. Olvasni nemcsak pátoszra hajlamos titánoknak, hanem a lelki és szellemi wellnesst kereső szélesebb olvasóközönségnek kellene, hanem mindenkinek, aki látni akar, nemcsak nézni.
Gyurkovics nagy költő.