Csurka István: Egyenes úton

E-mail Nyomtatás


Önellenőrzés céljából időnként belebámulok Szabó Dezső valamelyik vulkánkitörésébe. Arra vagyok kíváncsi bennem nem hunyt-e ki valami, aminek nem szabad kihunynia. Korszakunkban ugyanis a jóra ösztönző indulatok gyakran kihűlnek, a gondolkodó emberre ránehezedik a nem gondolkodás közönye, a fáradt érdektelenség. S ezenfelül még nagy kísértés a tárgyszerűség kísértése is. Legyél objektív, mert mindenki az, mondja liberális korszellem. Csak az objektív agy gondolata lehet érvényes.
Pedig objektív gondolkodás, mint szerves folyamat, mint emberi működés nem is lehetséges. A tárgyszerűség mérőeszköznek alkalmas, önellenőrzésnek kiváló, de sem az egyéni sors megváltoztatásához, tehát egy új nagy mű megalkotásához, sem egy nemzet valamilyen új lehetőség felé tereléséhez nem elegendő. Az érvényes felismerést indulat váltja ki, a lélekből való kitermelést ez hozza mozgásba. Aki szeret nagyon ritkán tárgyszerű. Amikor egy nemzeti közösséget külső és belső ellenségek cibálnak, rángatnak, fertőzne k és ölnek, amikor elélik a kultúráját és elveszik a földjét, akkor az őrt álló, a védelmező, akinek a kezébe kardot adott az Isten nem tud hidegen tárgyilagos maradni. A legtöbb nagy természettudományos felfedezésben is benne munkál az akarat, az ihlet, a megsejtett igazság feltétlen igazolásának szándéka. Szabó Dezső soha semmilyen vonatkozásban nem állította magáról, hogy objektív. Hatalmas, sokszor önző, kérlelhetetlen indulatok feszítő erejével, tonnás mozdony kallantyú lökésekkel jutott el alapigazságokig, megcáfolhatatlanságokig. Embereket, osztályokat, rétegeket, hatalmasságokat támadott, terített le bősz indulatokkal és igazságokat, életeket védett körömszakadtig. A magyar népet védte és a magyarság ellenségeit, kártevőit támadta. Két világégést élt meg, a második végén temették el, s ez utóbbi világháború következményeit, végső magyar nyomorúságát már nem élte meg. Egyszerűen elképzelhetetlen az élete a felszabadult Budapesten, a koalíciós időkben, a Rákosi korszakban. Hogyan állt volna igazoló bizottság elé? Háborús bűnöst csináltak volna belőle, száműzték volna, vagy visszatoloncolják a XIX. századba? Nem adatott megélnie a politikai korrektség korát sem. Ezt a vonalas irkát csak jóval Szabó Dezső halála után, évtizedekkel a második világégés után osztották szét a nyugat alkotó emberei között. Ma sok író a politikai korrektség vonalas irkájába rója gondolatait, meséit és azzal ámítja magát, hogy ez a vonalas irka tulajdonképpen tárgyilagos. Ebbe a vonalas irkába nem is lehet indulatos mondatokat beleírni. A tárgyszerűség és a politikai korrektség testvérfogalmak lettek, voltaképpen azonban csak sógor fogalmak. Ha valakire kellőképpen ráijesztettek, vagy egy olyan nemzeti közösség alkotója, amelyik vád alatt áll már csak azért is beleveti magát valamilyen általános tárgyilagosságba, hogy ne kelljen politikailag korrektnek lennie. Ma az a sikk, ha valaki szenvtelenül képes beszélni saját fajtája pusztulásáról. Még sikkesebb, ha fajtája létezését is tagadja. Sokan menekülnek egy nem létező objektivitás öblébe. Ebben a védettségbenő azonban a nyílt tenger óriási hullámhegyei kis hazugságfodrokban verődnek a parthoz. A tárgyszerűség, amikor egy nép végvonaglása és megszállása zajlik a szemünk láttára és mi ehhez a néphez tartozunk, lehetetlen. Ez nem tanácsa Szabó Dezsőnek, hanem utasítása. Elsősorban időszerűsítésre törekvő gondolkodásunkat és számvetésünket Panasz című könyvének erős bevezetőjeként írt Vádlók és vádlottak tárgymeghatározású írásának alapján szeretnők elvégezni. Nem érezzük kisebbnek magunkat, ha bőséges idézetekkel tűzdeljük meg előadásunkat.

Az írás védőbeszéd a Nyugat nemzedék magyar írói perében, s vádbeszéd az előző hatvanhetes korszak „infámis” nemzedéke fölött. „Mert minden hazugság döghulláján: a hazugság a kényelmes hizlaló hazugságok lehetetlenek voltak e fiatalok számára. Nem tudták a valóságot kihazudni a szemükből, nem tudták a halált kihazudni aggódásaikból.(…) A nagy francia forradalom minden numene és egész mitológiája dögletes szagú hullává vált a kapitálista demokrácia coupe gerorgeájában, mely korlátlan szabad versenyével a gonosz közepes, az ügyes beteg, az akaró terhelt, a gyilkos és zsivány emberbestiákat tette az élet uraivá., Az írás kelte 1922. július hava, keletkezési helye Szigliget, valahol a Rókarántó alatt. Magamról is tudom, hogy ez a hely milyen végletes és menynyire önveszélyes igazságok kilökésére ösztönzi az embert. Az idegen, szláv-germán végül zsidó psziché túlságos beömlése, mely a hivatalos ideológiában egy bűnös és őrült asszimilációs teóriává ódáztatott, szétoldotta faji öntudatot, a faji öntudat vérben gyökerező, szinte állati erejét, a faji lélek sok és mélyben gyökerező misztikumát. Pedig ebben a misztikus faji öntudatban vannak a nagy egyéni elhivatások gyökerei, a jövő szimatja. Ma a liberális piacgazdaságban és a politikai korrektség korában a magyar faj, mint olyan el van törülve. A nép, mint faj nem létezik, – mondják – mert a keveredés feloldotta az eredeti jelleget, s különösen a Kárpát-medence véres háborúi, népfogyatkozásai, betelepítései megszüntették a fajt, mint meghatározó elemet. De ez nem igaz. A faj elpusztíthatatlan, mert a talajból nő ki és az örök keveréséből. Ha a faj kipusztul a magyar síkon, a ha a fajsúlyos magyar eltűnik, minden megváltozik. A táj, a város, a szépséghez való viszony, a szerelem és a lélegzetvétel is. Szabó Dezső tudja, és gróf Teleki Pál is tanítja, mint földrajztudós, a föld éppen a keveredésben, a sajátos földrajzi és vérségi viszonyokban, a kultúrában hívja elő mégis a fajt, mint meghatározó elemet, mint a történelem hordozóját. Ma a magyar faj sajátos és egyszeri keveredés, amely csak itt létezik. Szabó Dezső fajszeretete fajvédelem és nem támadás más fajok ellen. De ellenállás és harc, ha támadás éri a fajt. A magyar faj történelmi génbankja a magyar paraszt volt. Ezt a génbankot az utolsó hetven év tudatosan szétszórta, megfosztotta létalapjától, a földtől. A történelem legnagyobb változása itt nem rendszerváltozás volt, hanem a magyarság belső, faj szerinti, vér szerinti szétszóratása. Mióta nincs parasztság, nincs falu a magyarság tartás nélküli lett. Számbelileg is fogyatkozik, de a számbeli fogyatkozás genetikai fogyatkozás is. a megmaradás kérdése tehát földkérdés. A magyar középosztály csak úgy és csak akkor tudja felvenni a harcot a megmaradásért, a nemzeti ügyek, a kultúra felvirágoztatásáért, ha a népi talapzat, amelyen áll magyar és a földben gyökerezik. A föld megtartása, egy új földosztás tehát a legfontosabb nemzeti sorskérdés. Bizonyára vannak más népek, fajok, amelyek nincsenek ennyire a földhöz kötve, nem ennyire nehezek, súlyosak, mint a magyar. Vizeken járnak, nagy kikötőket működtetnek, metropolisokat építenek és tervező asztalok fölé hajolnak. A magyarságnak végzete a föld. Ha elveszti megszűnik. A középosztálya pedig azért annyira bizonytalan, szinte pincsikutya szerűen morzsaleső, kiszolgáltatott és gyáva, mert nincs alatta semmi. Nincs alatta a paraszt, a fölben álló ember. Meg kell teremteni az új magyar parasztot, a művelt, szakszerűen dolgozó mezőgazdálkodásból élő családot, amely a saját iskoláiba járatja a gyermekeit, a kor legmagasabb, a vezetésre is képesítő műveltségével szereli fel, szövetkezetekbe tömörül és a magyar létezés alap formáját adja. Nem az a kérdés, hogy ez az réteg hány tagú lesz és a dolgozó népesség hány százalékát adja, hanem, hogy erre a rétegre ráépíthető-e egy népi-nemzeti középosztály, s hogy a kettőből együtt lesz-e ország vezetést meghatározó elem. A középosztály gyengesége alapzat nélkül szükségszerű. Az idegeneket kiszolgáló off shor kormányzat eltávolítása után azonnal meg kell kezdeni a telepítést, mert az idegenek beözönlését, földvásárlását és egyúttal uralomra jutását csak így lehet megakadályozni. Ha nincs eladó magyar föld, ha minden darab termőföldön, a táj szerint száz, kétszáz, háromszáz hektárra parcellázva fiatal magyar család gazdálkodik és mindegyik bizonyos lehet benne, hogy gyermekei örökölhetik tőle ezt a földet. A nyugdíj gondok egy részét is automatikusan megoldja, ha ezeken a tanyákon, bokor tanyákon, falvakban több nemzedékes nagycsaládok élnek, nem gondtalanul, hanem tisztességes jólétben. Ez az életforma a kisvállalkozás felkarolásának, piacának is egyetlen lehetősége, hiszen ezeknek a gazdaságoknak számos ipari szolgáltatás, rengeteg élőmunka kell. Tudomásul kell vennünk, hogy a nagybirtok, a részvénnyel megvásárolható föld a magyar halál, a családi birtok, a közepes méretű gazdaság, körötte kertekkel az élet. Nem az a kérdés, hogy lesz-e így versenyképes piaca az itt termelt árúnak, mert az állami segítséggel megteremthető, hanem azt kell tudomásul venni, hogy ez a régi magyar életforma nem mást, mint életet, magyar életet termel. Megmaradást terem. Egyenes úton.

 

(Megjelent a Havi Magyar Fórum augusztusi számában.)

 

 

 

 

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség