Magyar Igazság és élet pártja

Az Arab Liga 20. csúcsértekezlete Damaszkuszban
Ha van valami, amitől minden nagy birodalom retteg, akkor az nem más, mint a leigázott népek egysége. A rómaiak is ezért igyekeztek az "oszd meg és uralkodj!" jelszó szellemében kormányozni az uralmuk alatt álló világot. Az amerikaiak számára pedig ezért okoz fejfájást minden olyan törekvés, amely az iszlám illetve az arab népek egységesítését tűzi ki céljául. Ámde Washington nyugodt lehet, mert az arab világ régóta megosztott. Persze nehéz eldönteni, mennyiben felelősek a belső ellentétekért maguk az arabok, és mennyiben az egykori gyarmatosítók, illetve napjainkban az Amerikai Egyesült Államok. Lehetséges továbbá, hogy az "átlagemberek" szót tudnának érteni egymással, csak a politikusok képtelenek erre. De hogy milyen mélyek az egyes arab rezsimek között húzódó árkok, jól megmutatkozott az Arab Liga március 29-én megnyílt damaszkuszi csúcsértekezletén. Három kulcsfontosságú arab állam - Szaúd-Arábia, Jordánia és Egyiptom - legfelsőbb vezetője már eleve részt sem vett a találkozón. (És még további öt, kisebb ország államfője hiányzott.) A szaúdi, illetve a jordániai uralkodó képviseletében az Arab Ligához delegált diplomatájuk jelent csak meg, Kairót pedig a parlamenti ügyek államminisztere képviselte. Egyes híresztelések szerint a szaúdiak egyenesen a csúcstalálkozó bojkottját fontolgatták. Végül azonban, még ha a lehető legalacsonyabb szinten is, de megjelentek az eseményen. Rijad ugyanis egyfajta vezető szerepre tart igényt az arab világban, furcsa lett volna hát, ha éppen az arab világ vezetőinek legfontosabb találkozóján még csak nem is hallatja a hangját.
Azok az országok, amelyek nem küldték el államfőjüket Damaszkuszba, Amerika szoros szövetségesei. Õk, vagyis a "mérsékelt" arab államok állnak a frontvonal egyik oldalán. A másik oldalon pedig "a radikális" Szíriát találjuk, amely nem hajlandó alávetni magát az amerikai-cionista hatalmi törekvéseknek. "Nem akarunk háborút az Egyesült Államokkal, de joggal várjuk el arab testvéreinktől, hogy egységesek legyünk, amikor alapvető érdekeink megvédéséről van szó" - fogalmazta meg a "radikális" álláspontot Faisal Al-Mekdal szíriai külügyminiszter-helyettes. Damaszkuszt támogatja a libanoni síita Hezbollah, valamint a palesztin Hamasz is, továbbá az egyre befolyásosabb Irán, amely azonban nem képviseltette magát Damaszkuszban, hiszen nem arab állam. A két tábor törekvései között nem sikerült összhangot teremteni. Pedig közvetítési kísérletekből nem volt hiány. Abdul-Aziz Boutaflika, algériai elnök egy legfelsőbb szintű arab "megbékélési" értekezlet ötletét vetette fel. De Kadhafi, líbiai államfő is kísérletezett a felek megbékítésével. Mindhiába. A közeledési kísérletek egyébként elsősorban a libanoni helyzet eltérő megítélése miatt futottak zátonyra. Amerika csatlósai szerint ugyanis Szíria akadályozza a belpolitikai válság rendezését Libanonban. Ahol is immár közel fél esztendeje nem képesek megegyezni a szemben álló politikai erők az államfő személyében. A Faud Sinoria vezette bejrúti kormány az amerikai-cionista-globalista érdekek hűséges kiszolgálója, de éppen ezért nem akarja a Hezbollah irányítása alatt álló ellenzék, hogy az államelnöki poszt is az USA szövetségeseinek a kezébe kerüljön. Mert akkor Libanon függetlensége teljesen elveszne. Izrael mindenféleképpen szeretné a szomszédos országokat szoros befolyása alá vonni. Jordánia és Egyiptom esetében már nincs probléma: mindkét állam lojalitását és Izrael-barátságát Amerika hatalmas segélyekkel vásárolta meg. Libanonban azonban a Hezbollah nem hajlandó megadni magát. A síita szervezet mögött pedig ott áll Szíria és Irán. Az egykor virágzó kis közel-keleti országban jó ideje patthelyzet van: a szemben álló politikai erők mögött lényegében az egész térséget uralma alá hajtani akaró USA és Izrael, illetve a gyarmatosító hatalom ellen küzdő Szíria és Irán néznek farkasszemet. Nem véletlen tehát, ha a libanoni válság ügyében nem jutottak dűlőre Damaszkuszban.
A palesztin-izraeli konfliktust illetően azonban a konferencián látszólagos egység alakult ki. A résztvevők ugyanis felsorakoztak a 2002-es bejrúti csúcstalálkozón megfogalmazott arab rendezési terv mellett. Mahmoud Abbasz palesztin elnök azt hangoztatta, hogy ha az év végéig nem sikerül megegyezésre jutni Izraellel, akkor a Közel-Kelet népei végleg elveszítik hitüket bármiféle tárgyalásos béke lehetőségében. És akkor az erőszak ismét mindenütt fellángol majd. Persze a palesztinok többsége régen nem hisz már abban, hogy a békefolyamat bármiféle eredményre is vezet. A Hamasz közleménye szerint az Annapoliszban múlt év novemberében megkezdett egyezkedés zátonyra futott, Abbasz elnök pedig ezúttal is adós maradt egy új palesztin stratégia felvázolásával. "Abbasz elnök az annapoliszi illúziók rabja, aki nem képviseli népének akaratát és érdekeit" - hangoztatta a hazafias-iszlamista mozgalom nyilatkozata.  A hivatalos palesztin delegáció arra kérte a konferencia résztvevőit, tartsák napirenden a 2002-ben nyilvánosságra hozott arab rendezési tervet. Ennek lényege, hogy az arab államok elismernék Izraelt, és baráti viszonyt alakítanának ki vele, amennyiben a zsidó állam kiürítené az 1967-ben megszállt területeket, hozzájárulna egy palesztin állam létrejöttéhez, és a menekültek problémájára is megoldást találnának. Ezt a minden tekintetben méltányos javaslatot azonban Izrael a mai napig nem fogadta el. A palesztin elnök azonban optimistának mutatkozott, és csökönyösen az év végét emlegette, mint a megállapodás legvégső határidejét. Részben talán azért, mert neki akkor jár majd le a mandátuma. Újraválasztása pedig finoman szólva is kétséges. Abbasz alighanem Tel-Avivnak és Washingtonnak üzent: ő ezerszer bizonyította, hogy kész a megegyezésre, ám ha nem sikerül eredményt felmutatnia, bukása elkerülhetetlen, és a radikális Hamasz elhódítja a Palesztin Hatóság elnöki posztját. Akkor pedig a békés kiegyezés lehetőségének végleg befellegzett. Meghallják vajon az üzenetet a címzettek, vagyis az USA és Izrael? És ha igen, irdatlan katonai erejük birtokában is hajlandók lesznek engedményeket tenni a béke érdekében?
Mindenesetre nem mindenki osztotta Abbasz elnök óvatos optimizmusát sem. Az Arab Liga első titkára, Amr Moussa szerint pillanatnyilag semmiféle előreha-ladás nincs az Annapoliszban megkezdett palesztin-izraeli megbeszéléseken. Az izraeliek tovább építik az illegális településeket a megszállt területeken, a Gázai övezet blokád alatt áll, a katonai ellenőrző pontok a helyükön vannak, és az ártatlan életek sokaságát követelő fegyveres akciók is mindennaposak.  "Békeajánlatot tettünk a zsidó állam számára, és nem kaptunk cserébe semmit" - hangoztatta a politikus, nyilvánvalóan az elutasított arab béketervre utalva. Többen is figyelmeztettek az értekezleten: ha a békés rendezési kísérletek az amerikai-izraeli ellenállás miatt rendre kudarcot vallanak, elkerülhetetlenül a radikálisok nyernek teret. Bashar Al Aszad szíriai elnök a konferenciát megnyitó beszédében azt mondta: a tárgyalások eredményessége érdekében szükség van a "keménységre és a határozottságra". Valamint az egységre is, legalább a palesztinok között. És bizony megint csak a szíriaiak, valamint a velük rokonszenvező "radikálisok" voltak azok, akik a két rivális palesztin szervezet, a Hamasz és a Fatah közötti mielőbbi megegyezés szükségességét hangoztatták. Moussa Abu Marzouk, a Hamasz egyik vezetője szerint úgy Abbasz elnök, valamint a fél szemmel folyton Amerika akaratát fürkésző megalkuvó arab vezetők egyaránt felelősek a palesztin mozgalom megosztottságáért. Néhány héttel ezelőtt jemeni diplomatáknak ugyan sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni a Hamasz és a Fatah képviselőit, ám a damaszkuszi csúcs résztvevői nem tettek lépéseket a rivalizáló pártok megbékítése érdekében. Abbasz elnök pedig nem volt hajlandó találkozni a Hamasz Damaszkuszban székelő politikai vezetőjével, Khaled Meshaallal. Amerika és Izrael elégedett lehet arab barátaik munkájával. A jemeni és a szíriai külügyminiszter viszont a konferencia befejezését követően jelezte: diplomatáik tovább közvetítenek a Fatah és a Hamasz között. Kadhafi líbiai elnök pedig a Palesztin Felszabadítási Szervezet működésének új alapokra helyezését, és stratégiájának újragondolását sürgette.
Ami pedig az iraki háborút illeti, általánosságban mindenki az amerikai csapatok távozását óhajtotta. Ugyanakkor különös módon a konferencia zárónyilatkozata meglehetősen lágy húrokat penget az ügyben. Nem mintha egy határozottabb állásfoglalás meghátrálásra bírta volna Washingtont. Miként különösebb jelentősége annak sincs, hogy a csúcstalálkozó résztvevői kimondták: "törekszenek a jószomszédi kapcsolatok kiépítésére az Iráni Iszlám Köztársasággal". Amerikában és Izraelben természetesen nem nézik jó szemmel az arab-iszlám egységtörekvéseket. De hát a hódítóknak aligha kell aggódniuk: az arabok megosztottabbak most, mint valaha.