Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2024. március 28, csütörtök, Gedeon és Johanna napja van. Holnap Auguszta napja lesz.

Parókia, mint szellemi sziget

E-mail Nyomtatás

Győri L. János: Református identitás és magyar irodalom

Győri L. János irodalomtörténész, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára, a Református Művelődés- és iskolatörténeti Kutatóintézet vezetője e kötetben az elmúlt két és fél évtized során készült tanulmányaiból gyűjt csokorba tizennégyet, amelyek a református identitás és a magyar irodalom érintkezési pontjait vizsgálják. Az írások a szerzőnek arról a kettős szellemi kötődéséről tanúskodnak, amelyről így ír a könyv előszavában: „Az egyik az ismeretek átadásának vágya az általános műveltséget nyújtó középiskola szintjén, a másik pedig a magasabb szintű tudományos kutatás. Katedrán állva ma is igyekszem a tantárgyaimhoz kapcsolódó minden kérdésről ugyanazon intenzitással megszólalni, publikálni azonban elsősorban arról szeretek, amihez szellemi és spirituális gyökereim kapcsolnak, azaz a magyar protestáns, azon belül is elsősorban a református műveltség kérdéseiről.”

A szerző megvizsgálja, hogyan jelenik meg Kálvin alakja a magyar irodalomban. Igaz, első látásra szegényesnek tűnik a téma, hiszen szépirodalmunknak az iskolai oktatásban is szerepet játszó alkotásai sorában alig akad olyan mű, amelyben Kálvin alakja szerepel. Jó esetben Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című versével, esetleg –de az már nagyon ritkaság számba megy – Sütő András Csillag a máglyán drámájával találkozhat a magyar középiskolás. De mi a jelenség oka? Egyrészt az, hogy a magyar irodalom erőssége sokáig a líra volt, amely természeténél fogva ritkán választja tárgyaként valamelyik történelmi személyiség alakját vagy gondolatvilágát. Másrészt minden nemzet elbeszélő-és drámairodalma elsősorban saját népének történelmében vagy hétköznapjaiban keres magának tárgyat, ritkán nyúl más népek históriájához. A magyarság történelme különben is igen gazdag fordulatokban, példázatos eseményekben, hogy íróink a saját koruk kínálta témák mellett leggyakrabban innen merítenek. Hogy emellett 19-20. századi regényeinkben és drámáinkban olykor a reformáció korának hitvitázó küzdelmei is megjelennek, annak főleg az az oka, hogy hazánk a 16. századtól felekezetileg erősen megosztott állam, sőt a reformáció szélsőségesnek mondott irányzatai – unitárius, szombatos mozgalom – itt szívósabban tovább élnek, mint Európa más országaiban, így népünknek komoly tapasztalatai vannak a felekezeti megosztottság következményeiről. A református Melius Juhász Péter, az unitárius Dávid Ferenc, vagy a szombatos Péchy Simon az elmúlt két évszázadban olykor fel is bukkannak irodalmunk regény-és drámahőseinek sorában. A reformáció európai képviselőinek, így Luther vagy Kálvin alakjának irodalmunkba való beemelésére azonban csak elvétve akad példa. A reformációt követő három évszázad hazai szépirodalmában szinte egyáltalán nem jelenik meg Kálvin alakja. Ekkor ugyanis még olyan erősek egész Európa konfesszionális kötődései, hogy a reformátorok megidézését az irodalom átengedi a szorosabb értelemben vett teológiai irodalomnak. Változás e téren csak a 19. század utolsó harmadában következik be. Egymást követik a Kálvin-évfordulók. Majd a 20. század elejére kibontakozik a „Kálvin-reneszánsz”, amelynek hatása a szépirodalomban is tetten érhető. A századforduló táján megélénkülő vallásos költészet jeleként versantológiák látnak napvilágot. Az első ilyen kötet Hársfahangok címen jelenik meg 1906-ban, amely Kálvinról két költeményt közöl. Szabolcska Mihály Kálvin című verse egy 1890-es genfi utazás emlékét őrzi. „Áldott az Úr, ki őt most tenni hívta,/Ki el nem hagyta azt a csillagot…/Ím Kálvin indul a nagy apostol-útra,/Lelkében a csillagfény fellobog.” A versantológia másik Kálvin-verse, Kecskeméthy István kolozsvári teológiai tanár hosszabb poémája (Farel és Kálvin), Kálvin életútjának azt a mozzanatát ragadja meg, amikor a 26 éves fiatalember Bázelbe tartva megszáll Genfben, s a város lelkésze, Farel szinte kényszeríti, hogy ne utazzon tovább, hanem maradjon ott segítőtársaként. Az 1929-ben Aranyhárfa címmel megjelenő vallásos versgyűjtemény az előbbieken kívül hat olyan költeményt közöl, amelyek Kálvinról szólnak. Ezek közül leginkább Muraközi Gyula Kálvin című verse emelkedik ki, aki a reformátor kettős arcáról értekezik. „Két arca van: az egyik rám mered,/ Mint büszke kőszirt nyüzsgő völgy felett,/ Lelkünkbe néző lelkiismeret./ Dacos kemény arc. Gránitból faragták./Tekintete a végtelen szabadság./ Belécsonkulnak gyilkos, balga szablyák./Századok fölött virraszt egyedül,/Magános, büszke csönd veszi körül./Lelkén az óriások gondja ül./A másik arca szenvedő, szelíd…/Hordozza titkon mások könnyeit;/S magányok mély völgyébe rejtezik.” Az 1996-ban kiadott Új Aranyhárfa csak Szabolcska, Baja Mihály és Muraközy költeményeit közli, megtoldva Áprily Lajos kiváló Kálvin-versével. Áprily költészetének visszatérő motívumai a hazai és európai reformáció szellemiségének elemei. Kálvin, 1535 című versét az Institutio megjelentésének 400. évfordulója ihlette. A költemény középpontjában a 26 éves Kálvin áll, aki a párizsi máglyák elől menekül Bázelbe, hogy ott végleg a tudományoknak szentelje életét. „Páris felől piros máglyák lobognak,/ jajgatva sír egy messzi, tompa kar./ Ádám esendő, átkozott fajában/ lázad a bűn és zúg a zűrzavar.” Megfigyelhető a századelőn egyfajta kultúrprotestáns színezetű identitáskereső érdeklődés is Kálvin és a kálvinizmus iránt. Utóbbinak a nyomait néhány református neveltetésű írónknál (Ady, Móricz, Szabó Dezső, Németh László) láthatjuk. Abban a vallásos kálvinista népi tudatban gyökerezik az ő útkeresésük, amelynek gyökereit az 1930-as években a népi mozgalom sodrásában tudományos munkák is igyekeztek feltárni a néprajz és a szociológia eszközeivel.

Tudjuk, hogy a reformáció és az irodalom nem egy tőről fakadó, de történelmileg érintkező fogalmak. A köztudat a magyar református örökséget hagyományosan Kálvin János személyével és nézeteivel kapcsolja össze, holott a magyar református szellemiség teológiai értelemben már a reformáció századában is eléggé eklektikus volt. Kálvin mellett Zwingli és Bullinger, illetve a wittenbergi peregrináció révén Luther és Melanchthon nézetei is jelentős hatást gyakoroltak rá. S bár a magyar reformátusság hitvallási értelemben végül Kálvin mellett kötelezte el magát, a 16. századi teológiai eklekticizmus jegyében önállósuló református énekkultúra, prédikációs gyakorlat és különösen a prédikátori történelemszemlélet azonban a sokszínűség számos elemét később is megőrizte. Irodalom és reformáció történetileg akkor találkozott, amikor a reformátorok felismerték, hogy az írni-olvasni tudó emberhez könnyebb eljuttatni tanításaikat. Ugyanakkor a reformátorok a műveletlenségben a bűn, a babona és a hiszékenység forrását is látják. Ebből a felismerésből táplálkozott az az iskolaalapítási láz, amely Európa-szerte lendületet adott az anyanyelvi kultúra, ezen belül az irodalom művelésének is. A személyes, biblikus kegyesség nemcsak a reformáció századának legjelesebb hazai lírikusa, a felekezeti hovatartozásában még bizonytalankodó Balassi Bálint költészetének, hanem korabeli és későbbi énekköltőink (Sztárai Mihály, Szenci Molnár Albert, Ráday Pál, Lengyel József, Tompa Mihály, Lévay József) munkásságának is jellemző vonása, sőt a biblikus hang még a 19-20. századi klasszikusaink (Arany, Ady, Áprily) alkotásaiban is érvényesül. A török és a Habsburg szorításában a puszta fennmaradásért vívott folytonos küzdelem során azonban, s érthető módon, a reformátori megszólítás a közösség irányában érvényesült. A kora újkori hazafias reformátusság gondolkodásában, s ennek nyomán a későbbi magyar nemzettudatban is így inkább a közösségi elemek értékelődtek föl: a nemzeti egység, a függetlenség, az anyanyelvű kultúra és az iskolázás igenlésének gondolata.

A magyar református identitás legjellegzetesebb vonása az Európában egyedülálló sajátos nyelvi tudat. Közép-Európa keleti régióiban az anyanyelv máig a nemzeti és felekezeti identitás meghatározó elemét képezi. Az anyanyelvnek az írásbeliségbe történő beemelése a humanizmus kései időszakában, a 16. században ért el látványos eredményeket, s ebben a folyamatban a reformáció is meghatározó szerephez jutott. Károli Gáspár bibliafordítása, Szenci Molnár Albert ma is énekelt művészi zsoltárátköltései, a nagy számban megjelenő anyanyelvű prédikációk, egyházi énekek, bibliakommentárok jelentős mértékben járultak hozzá a magyar irodalmi nyelv kialakulásához és elterjedéséhez. Az első magyar nyelvű ábécéskönyveket, nyelvtanokat, szótárokat, lexikonokat is többnyire kora újkori protestáns prédikátorok hagyták ránk. Sajátos volt a magyar helyzet, hiszen a katolikusoknak volt egy nagy emberük: Pázmány Péter. Neki talán nincs megfelelője a protestáns oldalon. Sok jól képzett prédikátor volt, de a másik oldalon egy európai nagyformátumú valaki állt. A kortársak közül talán Szenci Molnár Albert volt hasonló, aki viszont alkata szerint nem igazán vitázó, inkább tudósvolt. Ő az élete nagyrészét külföldön élte. Németországban volt. Fordította Kálvin Institutio-ját, a ma is énekelt zsoltárainkat, többször újra kiadta Károli Gáspár bibliafordítását, tehát nem is nagyon ért rá vitázni. A nagy ellenfél kimaradt ebből a dologból. Valóban beleszorult a korabeli magyar keresztyénség és Európa is a vitába. Azt gondolom, hogy bár fájdalmas azt látni, hogy keresztény kereszténnyel, magyar magyarral vitázik, mégis szükséges dolog volt ez. Ha a kultúrtörténeti oldalát nézzük, akkor láthatjuk, hogy mindenkor kellenek a viták ahhoz, hogy valamikor nyugvópontra jussanak a dolgok, és tényleg megismerjük a másik véleményét. A korai újkor még a klasszikus európai demokráciák előtti időszak, amikor sokszor annyira éles volt a vita, hogy aki alul maradt, az fizikailag is alul maradt. A vitákban azonban a magyar nyelv csiszolódott, kialakult a teológiában, a retorikában a magyar szaknyelv, az érvelés módja. Amikor a 18. században jött a nyelvújítás, a felvilágosodás kora, akkor a gondolkodásnak nem ezeket a területeit kellett megújítani nyelvileg, hanem a természettudományok szaknyelvét. A filozófiai gondolkodás alapsémái nyelvi értelemben már kialakultak a tizenhatodik, tizenhetedik században. Tehát kultúrtörténeti oldalról nézve voltak ennek hozadékai is, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a reformáció kihívásának köszönhető, hogy a katolikus egyház nem rekedt meg abban az állapotban, ahogyan őt a reformáció érte. A 17-18. századi, olykor véres ellenreformációs törekvések nyomán átrendeződő felekezeti arányok ellenére az írástudók körében még a 19. században is református túlsúly volt tapasztalható. Közismert, hogy az elmúlt 250 esztendő magyar klasszikus írói, költői közül többek között Csokonainak, Fazekas Mihálynak, Kölcseynek, Aranynak, Jókainak, Petőfinek, Kemény Zsigmondnak, Móricznak, Adynak, Tóth Árpádnak, Szabó Lőrincnek családi neveltetése, vagy iskoláztatása révén erőteljes református kötődései voltak. Különös hatást gyakorolhatott a papi lak számos magyar gondolkodó fejlődésére. Íróink, költőink közül Tompa Mihály, Baksay Sándor, Tolnai Lajos, Fülep Lajos és Makkai Sándor hivatása szerint is református lelkész volt. Kármán Józsefnek, Ignácz Rózsának, Szilágyi Domokosnak édesapja, Csokonainak, Móricznak, Adynak nagyapja gyakorolta ugyanezt a hivatást. De református papi ősökkel rendelkezett Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Szabó Magda is. A református parókia, mint szellemi sziget a kevéssé polgárosult magyar agrártársadalomban bizonyos tekintetben a hiányzó polgári miliőt is pótolta, így válhattak ezek a szellemi szigetecskék az egyházi iskolák mellett a magyar nyelv és irodalom őrhelyeivé. Az biztos, hogy a magyar reformáció sajátos utat járt. Minden országban más út volt. A magyar reformációnak valóban erős a kulturális töltete. Ez abból következik, hogy amikor a reformáció megjelent a 16. században, akkorra gyakorlatilag a magyar államiság összeroppant Mohács, illetve 1541-ben Buda elfoglalása után. Az egyház, amely akkor már nagyobbrészt protestáns volt, olyan funkciókat is átvett, amelyre Nyugat-Európában többnyire nem kényszerült, ilyen arányban és ilyen mértékben. Ilyen volt például az iskolaügy, amelynek a jelenléte látványos egészen a huszadik századig. Nyugat-európai testvéreink nem nagyon értik meg, hogy miért veszünk mi tömegesen vissza iskolákat? Mi ez a nosztalgia az iskolák után? Miközben ők tömegesen adtak föl iskolákat a 19. században. Nálunk, egészen az államosításokig, az iskolák többsége protestáns és katolikus egyházi kezelésben volt. Ez magyar sajátosság. Irodalom színe-java nagyobbrészt protestáns iskolákban nevelődött, még akkor is, amikor már katolikus többség volt.

A könyv által megismerkedhetünk a református identitás és magyar irodalom, a magyar református prédikáció a kora újkorban és a mártírium és magyar református kegyesség témái köré csoportosítva a Bibliáén túl Kálvin és Szikszai György mellett kevésbé ismert 16–18. századi református prédikátorok irodalmi hatásával (Siderius János, Geleji Katona István, Köleséri Sámuel, Szöllősi Mihály, Drégelypalánki János, Nagyari József, Tofeus Mihály, Nádudvari Péter), érintve a Debreceni Egyetem szellemi vonzásában az elmúlt évtizedekben folyó régi magyar irodalomtörténeti kutatás fő irányait (eszmetörténet, exemplumkutatás, retorika- és homiletikatörténet, mártíriumkutatás).

(Győri L. János: Református identitás és magyar irodalom. Irodalom-és művelődést9rténeti tanulmányok; Kálvin Kiadó, Budapest, 2015.)

 

M.A.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség