A migrációs válság és az arra adott válasz

2010 nemcsak a magyar belpolitikában hozott jelentős fordulatot, de a világpolitika színterén is. Ekkor kezdett el forrongani Afrika néhány országa, meglepően és bizony gyanúsan összehangolt módon. A Tunéziából indult, akkor még jázminos forradalomnak hívott, később Észak-Afrika és a Közel-Kelet több országára is átterjedő, ekkor már Facebook-forradalomként és arab tavaszként is elhíresült eseménysorozat jelentősége többszörösen is nagy. Nem véletlen, hogy szerte a nagyvilágon számos tanulmány, elemzés látott napvilágot a történésekkel kapcsolatban. Ez a folyamat ugyanis aláásta az észak-afrikai, valamint az érintett közel-keleti országokra jellemző államberendezkedéseket, amelyek bár olykor valóban messze jártak az eszményi demokráciában elvártaktól, ám a belső rendet mégis mindenütt meg tudták teremteni. Beleértve ebbe például azt is, hogy az Afrika középső területei felől érkező menekülteket ezek az országok – de mind közül a leginkább Líbia – képes volt feltartóztatni, visszafordítani, így a Földközi-tengert és azon keresztül Európát már nem is sikerült elérniük a migránsoknak.

Kissé leegyszerűsítve a magyar külpolitikát, két részre oszthatjuk: arra, ami a Kárpát-medencén belül történik és arra, ami azon kívül. A kettő pedig nem mindig összeegyeztethető, mert hiába értünk egyet a migrációs vagy más összeurópai kérdésekben a szomszédos népekkel, konfliktusunk akad velük bőven a mai napig. Gondoljunk csak az ukrán oktatási törvényre vagy a magyarokat akasztani kívánó román miniszterelnökre, de jogos sérelmeinket sorolhatnánk a szlovák, illetve a szerb félnek is.