Magyar Igazság és élet pártja

Deák Ferenc, amidőn a zsidó emancipációt törvényerőre emeltette, mindjárt 1867-ben a Kiegyezés nagy törvényei sorában, azzal a feltétellel tette ezt, hogy a bevándorlás különösen a Lengyel- és Oroszország, Galícia felől nagy rajokban beáramló zsidók tekintetében korlátoztassék, szabályoztassék és ellenőriztessék. Ennek a bevándorlási törvénynek a mielőbbi meghozatalát ajánlotta az Országgyűlésnek mindjárt az emancipáció mellé. Mindenki helyeselt. Ez a bevándorlási törvény azonban soha nem született meg. Hogy mennyi magyar tragédiát, és később mennyi zsidószenvedést, mennyi, a kérdésre adott rossz választ, erőszakot és mennyi magyar kivándorlást okozott ez a mulasztás, annak a puszta felsorolása is többszörösen betöltené az itt most rendelkezésünkre álló kereteket.

A devizákban való eladósodást elsősorban az kényszerítette ki, hogy az állam, amelyet akkor a szocialisták és a szabaddemokraták vezettek, összezsugorította azokat a támogatásokat, hitelezéseket, amelyek révén a családok lakásokhoz és más javakhoz juthattak. A bérből és fizetésből élők javarészének, a munkásoknak és alkalmazottaknak pedig olyanok voltak a jövedelmi viszonyai a Kádár–Aczél- rendszer egész korszakában és a rendszerváltás utáni időkben is, sőt akkor még inkább, hogy önerőből, takarékoskodással senki nem tudott igényeinek megfelelő otthont építeni, vásárolni. Mindenki annak az államnak a támogatására szorult, amely nem fizette meg tisztességesen. Ez az állam nemcsak azért nem fizette meg, mert rosszindulatú volt, noha kétségtelen, ez is közrejátszott, hanem azért sem, mert őt is kizsákmányolták. Előbb a Kelet, majd később a Nyugat. Mindez közismert.

A hitelre szoktatott, s emiatt önmaga lehetőségei fölött élő, pazarlóan fogyasztó embert tömegesen Észak-Amerikában állították elő. Az erős rászoktatás már majdnem kényszerítés. Az amerikai konformizmus, az életforma kényszerítése gyilkos verseny-kényszerítés. A konformista ember belebetegszik, ha lemarad, ha neki nincs meg, ami a szomszédnak, vagy körbelinek már megvan.

Ez már nem válság, ez már végjáték. A globalizmusnak mint pánjudaista világhódításnak most kétségkívül elkövetkezett a végórája, de sokat foglalkozni ezzel a jelenséggel most még azért nem érdemes, mert még nem tudjuk, mit sikerül átmenteni belőle az átmentés világbajnokainak. Ez után a szánalmas végjáték után azonban feltétlenül új gazdasági, politikai és elsősorban pénzügyi világrendnek kell következnie. Ami eddig történt, az csupán ennek a mostani beteg globalizmusnak a fenntarthatatlanságát bizonyítja. Rögzítsük a tényeket, amelyek önmagukban is képtelenek.

– Az USA megemelte eladósodásának felső határát, hogy eddigi szintátlépése ne vonjon maga után fizetésképtelenséget,

– egyúttal takarékossági intézkedéseket jelentett be, abban az országban, amelynek gazdasága a pazarlásra és a mértéktelen fogyasztásra van építve,

– a globalizmus főhatalma, amely a hadiipara és a hadikiadásai állandó növelésével tartja mozgásban egész gazdaságát, most legnagyobb hitelezőjének abba a követelésébe ütközik bele, hogy csökkentse hadikiadásait, mert különben megállhat az amerikai államkötvények kínai jegyzése.

Hatvanéves folyamat gyümölcse érett be 2004. december 5-én a magyar társadalomban, a nemzethalál gyümölcse. Borzalmát, jelentését máig nem volt képes a nemzet feldolgozni. Ekkor ugyanis annak következtében, hogy a magyar kultúra 1945 óta idegen, nemzetellenes erők irányítása alatt áll, már nem találtatott egy érvényes népszavazáshoz szükséges mennyiségű magyar ember, aki testvérének, nemzettársának tekintse az elszakított területeken élő magyar testvéreit. A 2010-ben kétharmados többséggel kormányra lépő pártszövetségnek – nagyon helyesen – első dolga volt ezt a borzalmas nemzeti fiaskót orvosolni, és ma már állampolgárságot kap minden magyar, aki kéri és hozzá szavazati jogot is, de a kérdés még sincs megoldva. Pontosabban csak politikailag van megválaszolva, kulturális ellenlépés, terápia még nincs. Még addig a felismerésig nem jutott el a politikai gondolkodás és a nemzetstratégia, hogy a nemzeti közömbösség kifejlődése nem elsősorban politikai, hanem kulturális okokra vezethető vissza, pontosabban, hogy a saját kultúra megteremtése nélkül a helyes politikai lépések elenyészhetnek. Az a népszavazás nem azért maradt érvénytelen, mert a Gyurcsány-kormány aljas propagandával, kihasználva a magyar tömegember mocskos módon gerjesztett anyagiasságát, lebeszélő propagandát zúdított a társadalomra, hanem azért, mert hatvan éve nemzetellenes kultúrában él. Letagadott másodrendűségben, kisebbségben a saját hazájában. Kiszámított, tervszerű züllesztés, a hamis történelem változatos módon való sulykolása előzte meg ezt a népszavazást. Eddigre fogyott el a tartásos magyar ember. Nem azért, mert megölték, internálták, hanem azért, mert kultúrája, iskolája, egyeteme, színháza és filmje, bölcselete és történettudománya évente saját nemzete iránt közömbösebb, a lényeges dolgok felől fel sem világosított, képzetlenebb és a hivatásról, az emberi élet rendjéről egyre kevesebbet tudó évjáratokat bocsátott ki. Rákosi alatt ez még nem így volt. Az iskolákban még az elmúlt rendszerben tanult tanárok tanítottak, akiket viszont még a Monarchia rendjében katedrához jutott elmék, szellemek neveltek – kötelességtudásra, hivatásra. Az iskola és az üzem, a munka az intézményekben még a terror és a „b” listázások ellenére megőrzött valamit a történelmi folyamatosságból és a kereszténység alázatából. Ezért tudott kitörni a forradalom. Mert még élt a magyar kultúra, ha elhallgattatva is, de élt a magyar összetartozás szelleme. Még csak tizenegy éve volt bolsevik sötétség.

Érdekes módon azt hiszem, senki nem figyelt fel a Népszabadság 2011.július 13-i, szerdai számában tett nyílt fenyegetésre, amelyet egy Horváth Gábor nevű volt washingtoni és volt moszkvai tudósító, egy liberális bolsevik és modern demokráciaharcos tett. Horváth először kérdez: „vajon le lehet-e demokratikus eszközökkel váltani egy olyan hatalmat, amely a néptől kapott felhatalmazásával visszaélve el akarja lehetetleníteni a normális politikai versengést?” Aztán gyorsan válaszol: „2055 évvel ezelőtt a talpig becsületes Brutust is hétköznapi mércével mérve, bűnös választásra kényszerítette”, mármint egy, a maihoz hasonló helyzet. Mint tudjuk, a „talpig becsületes Brutus egy hétköznapi mércével mérve bűnös tettet hajtott végre”: orvul megölte Julius Caesart. Akármennyire talmudista nyakatekertséggel fogalmazza is meg mondatát Horváth, ebben a példában Orbán Viktor megölését, megölésének szükségességét és a gyilkos felmentésének lehetőségét veti fel.

Azt hiszem, ehhez fogható szánalmas, gyáva és mégis gonosz és veszélyes uszítást, felbujtást még senki nem követett el az utolsó húsz évben. Eddig még az Ausztráliából izraeli kitérővel érkezett Szabó Albert sem merészkedett, nem szólva az állambiztonsági küldetésű Bácsfi Diánáról.

A példa egyébként minden ízében hamis. Caesar visszatérve sikeres hadjárataiból, Imperátornak neveztette ki magát a szenátussal, de rendet csinált Rómában és uralma alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Az egész ismert világ a Római Birodalom provinciája lett. Kegyetlen katona volt, vérengző, de római. Az ellene fellépő Cassius és Brutus a köztársaság nevében lázadtak, de tettük nyomán csak zűrzavar támadt és tízéves polgárháború után a császárság kora kezdődött, Octaviánus, azaz Augustus császár uralmával. A talpig becsületes Brutust csak mint bátor gyilkost, a nagy Caesar megölőjét jegyezte fel a történelem.

Megrázkódott és libabőrös lett a gyönyörtől a politikai élet, amióta a három titkosszolgálati főembert, a három Gyurcsányista kommunistát hazaárulás vádjával, bilincsben elővezették, letartóztatták. Végre elkezdődik az, gondolták egyesek, amire harminc év óta várnak. Majd néhány nap múlva döbbenet és félelem hullámzott végig az előbb még örvendező társadalmon, amikor egy hadbíró, – aki egyébként lehetne a Disznófejű Nagyúr című Ady- vers illusztrációja, amennyiben a disznófejűt zsidó típusú arcnak képzelné az illusztrátor, – kiengedte mindhárom gyanúsítottat a letartóztatásból.

A kínai miniszterelnök, Ven Csia-pao magyarországi látogatása, azzal a finom és elegáns utalással, hogy éppen itt, a szegről-végről rokonnak tartott nép hazájában, s az éppen az Európai Unió soros elnökének tisztét betöltő kormány kicsi országában kezdi meg európai körútját már előbb is megérdemelte volna a méltatást és az elemzést. A megkötött egyezmények és szándéknyilatkozatok, az ígéret a magyar kötvények vásárlására a kapcsolat gazdasági jelentőségét állítják előtérbe, pedig a kapcsolatok magasabb szintre emelése mélyebb politikai jelentőséget tartalmaz. Ezt jól jelzi az a bánatos aggályoskodás, amelyet a liberális, a Nyugatra nyaló körök és pártjaik, sőt, sajnos még a kétharmados oldal egyes képviselői is meg-megpendítenek. Valami zavar van a megértésben.

Az előző két fejezetben a válság két megjelenési formáját írtuk le. Az egyik az ellenség iránti hiszékenyégben és gyanútlanságban, ellenséges szándékainak fel nem ismerésében, a másik a beszivárgás és a médiatúlsúly és a médiarombolás tűrésében áll. Mindkettő a liberális piacgazdaság és demokrácia felfogás belső, tudatmélyi elismerésében gyökerezik. Az állampolgárok óriási többsége, benne kormánytényezőkkel is, tapasztalta a liberális piacgazdaság önmagát túlélt voltát, hamisságát, a liberális demokrácia igazságtalan kivételezéseit, nem valódi demokrácia voltát, mégis elfogadja a liberális piacgazdaság és demokrácia nemcsak idejétmúlt, hanem hazugsággá is vált normáit. Mert olyan régen fennállnak, mert annyiszor megkísérelte a nemzeti érzelmű polgár a változtatást, forradalmi úton vagy reformokkal, és sose sikerült. A liberális demokrácia haszonélvezői, az államellenes elit, a pénzügyi kulturális vezetőréteg, a törpe kisebbség pedig éppen ebbe a bizonytalanságba kapaszkodik bele, és teli pofával kéri számon a kormányon a liberális demokrácia normáit. Azt, ami már érvénytelen, mert a történelem átlépett rajta.

A válságnak az első részben tárgyalt jelensége – amely a nép és a kormány elhidegülésében fejeződik ki, s amelyet a kormány ugyan igyekszik leküzdeni, de mindhiába, mert minden mögött a pénztelenség és az anyagi terhek változatlan súlya áll – után, most a válság másik elemét, az ellenséges beszivárgást és a magyarellenesség sokszor nem is lopakodó, hanem nyílt előretörését vesszük szemügyre.

Egy példával tesszük a dolgot szemléletessé:

2002-ben, még a gyanús körülmények között szerencsétlenül járt pécsi kommunista polgármester idejében, a Pécsi Tudomány Egyetem kiadott egy Münchenben írt, Festschrift című tudományos Volksbund-mentő emlékkönyvet, amelyet most kilenc évvel később Albert Gábor egy kitűnő tudományos alaposságú történeti munkában elemzett.

KIÉRT SZÓL A HIDASI HARANG...? – avagy a történelembe vetett ember felelőssége címen. A mű tulajdonképpen leleplezés tudományos eszközökkel, és folytatása az 1985-ben kiadott, s a hazai németség sorsával foglalkozó szociológiának. Amit persze a hazai németség müncheni kutatói és a tanácsadójukul szegődött mai maszkil – ezt majd megmagyarázzuk – nem ismer. Idézünk tehát Albert Gábor könyvéből egy rövid részt, amelyet ő maga is idéz a Volksbund harmincas évekbeli tevékenységének igazolásául, felmentéséül szolgáló Festschriftből.