A fenti összefoglaló jellegű és széles horizontok közötti mozgást lehetővé tevő cím alatt szeretném idei írásaimat megjelentetni. Ha valami hamisítás, vagy annak a gyanújába esik, az ellen fel kell lépni. A helyes rovatcím tehát „a történelemhamisítás és az ellene való küzdelem” volna.

A történelemhamisítás kérdésével az utóbbi hónapokban ezeken a hasábokon és a Havi Magyar Fórumban, prózában és drámában is több ízben foglalkoztam, s most, itt azért tűzöm magam elé megvizsgálandó, figyelmet ráirányítandó fel-adatként, mert először is létének tudomásulvételét elengedhetetlennek tartom, és ezen felül a történelemhamisítás zavartalan folytatódását a jelen átalakulására és a magyar megmaradásra a legnagyobb veszélynek látom.

Szembe kell nézni több nehézséggel is. Az első ezek közül az, hogy a hamis történelem nemzedékek során kizárólagosan rögzült a fejekbe, az emberek sokasága nem is lát ki belőle, és kevés a kiválasztott, aki a kitörést vezethetné.

Történetírásunkban és köztudatunkban is úgy él az 1919-es év, mint a százharminchárom napos kommunista- bolsevik terrorista gazemberek évada, amelynek románok Budapestre való bevonulása, Magyarország majdnem egészének román megszállása vetett véget. Olykor még Horthy Miklós Budapestre való belovaglása és a második világháború végnapjaiig fennálló rendszerének kialakulása is a román megszállás következményeként van feltüntetve. Bratianu, akkori román miniszterelnök a békekonferencia előtt is azzal hivalkodott, hogy ők, a románok tiporták el Kun Béla rémuralmát. Holott a román megszállás semmi más nem volt Budapesten, mint közönséges rablás. Érdekes kérdés, hogy hogyan lett ebből, milyen belső erők sugallatára antikommunista felszabadítás. Magáról a román megszállásról azonban keveset beszélünk. Mintha szégyellenénk, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett. A száraz tényeket minden leírás felsorolja, a román hadsereg visszataszító viselkedéséről, rablásairól említést tesznek, de a beszámolókból végül nem derül ki, mennyire aljas, mennyire kiszámított, keleti stílusú, barbár kirablás történt és micsoda megbecstelenítése volt ez a magyarságnak. A román hadsereg ölt, verte a polgári lakosságot, elszedett élelmiszert, élőállatot, gépet, felszerelést, cenzúrát vezetett be és mindent elszállított Romániába. A vasúti gördülő állományt, a mozdonyokat és a vagonokat pedig soha nem adta vissza. A román hadsereg magyarországi és elsősorban budapesti tobzódása keleti típusú rabló hadjárat volt, rengeteg dáridóval, mulatással fűszerezve. Budapest a román tisztek számára a vigalmi negyed volt, a város a Békekonferencia Párizsán is túltett potya élvezetekben, miközben a lakosság úgyszólván éhezett. Soha senki nem vizsgálta, hogyan és miért keletkezett a román katonákban, tisztekben és tábornokokban és a közlegényekben is az elemi magyargyűlölet, amellyel ezt a rablást végrehajtották. Az erdélyi kirekesztettség, a magyar elnyomás propagandában felfújt meséje hamis volt, s éppen a román elszaporodás, számbeli túlsúly mondott neki ellen. A magyarellenesség nem erdélyi román eredetű, hanem kívülről Erdélybe belepumpált és a XIX. Században és különösen az első világháborúban harci eszközzé fejlesztett eszköz volt. Az erdélyi románoknak természetesen voltak jogos sérelmeik, de az a körülmény, amiből a nagy sérelmet képezték, hogy az állam – Erdély – történelmi igazgatásában, fenntartásában nem vettek részt, mert nem tartoztak a három történelmi felelősséget viselő nép, a magyar, a székely és a szász szövetségbe, minden szándékosságtól mentes, történelmi tény volt. S a századok során azért éppen így alakult ki, mert másként nem is alakulhatott.